Létminimum alatti bér

A közelmúltban már szinte természetessé vált, hogy munkájuk révén szívszorító történeteket hallunk a ruhagyárakból. A világjárvány idején a dolgozók a kétségbeesésnek olyan szintjét érték el, amire korábban nem volt példa: bevételük, sőt munkájuk elvesztése rendkívül gyakorivá vált. Ennek következtében rengeteg munkás nem tudja eltartani családját. A drámai helyzetnek, amiben fast fashion cégeknek gyártó ruhaipari dolgozók milliói találják magukat, a világmárkák beszállítói láncaiban fizetett létminimum alatti bér az oka: a legtöbb munkásnak esélye sem volt félretenni több évnyi kemény munkával sem – írja Christie Miedema a Tiszta Ruha Kampány (Clean Clothes Campaign) tájékoztatási -és kampánykoordinátora, valamint Liana Foxvog, a Worker Rights Consortium válságkezelési igazgatója és Scott Nova,  szervezet vezérigazgatójad a Thomson Reuters Foundation oldalán nemrégiben megjelent véleménycikkében.

Zéró megtakarítás

A ruhaipari munkások bérei gyalázatosan alacsonyak. Bangladesben például – a második legnagyobb globális ruhagyártó országban – a minimálbér kevesebb mint havi 100 dollár, vagyis kevesebb mint 50 cent/óra. Etiópiában – egy feltörekvő ruhagyártó országban – egyáltalán nincs törvényben rögzített minimálbér.

Egy átlagos ruhaipari dolgozó bárhol a világon kevesebb mint a harmadát keresi meg annak, amiből egy család alapvető szükségleteit fedezni lehet. Ezért történhetett meg az, hogy

a válság előestéjén a ruhaipari munkásoknak nem hogy megtakarítása nem volt, hanem még el is voltak adósodva,

mert a válságot megelőző években kölcsön kellett kérniük ahhoz, hogy megvehessék maguknak és családjuknak azokat az alapvető szükségleteket, amiket az alacsony bérükből lehetetlen volt fedezni.

Amikor kitört a járvány, a ruházati cégek közül sokan azonnal dollármilliárdokat húztak le a beszállítóktól: nem fizettek azokért a ruhacikkekért, amelyeket a munkások az előző hónapok alatt már legyártottak. A fast fashion ruhaóriások ezen lépése rengeteg beszállítót vitt a csődbe – és munkások millióit döntötte nyomorba – írják a szerzők. A világmárkák az évtizedekig hangoztatott „társadalmi felelősségvállalást” egy pillanat alatt a kukába dobták.

Meggyilkoltak egy munkásnőt, tömegek követelnek védelmet a H&M-től

A munkajogi érdekvédők felől érkező nyomás ugyan rákényszerített néhány ruhaipari óriáscéget arra, hogy még idejében megfordítsa a folyamatot, és kifizesse a számláit, de ezek az akciók nagyon lassan történtek meg.

A Center for Global Workers’ Rights (CGWR; Penn State University) és a Worker Rights Consortium (WRC) elemezte az Egyesült Államok és az Európai Unió kereskedelmi adatait. Az elemzés szerint a ruhaipar importja 2020-ban – 2019-hez képest – 16 milliárd dollárral csökkent. Ennek elsősorban az az oka, hogy a ruhaipari óriáscégek nem vették át és nem fizették ki azokat az árucikkeket, amiket korábban megrendeltek a beszállítóktól. A Clean Clothes Campaign becsült adatai szerint a ruhaipari dolgozók világszerte legalább három milliárd dollárt veszítettek bevételükből a járvány kitörése utáni három hónapban.

Egy 2020 decemberében publikált, WRC által készített kutatás szerint pedig a ruhaipari dolgozók élelemhez való hozzáférése mindennél élesebben mutatja meg a divatmárkák könyörtelenségét: A családdal rendelkező munkások 80%-a koplal, hogy gyermekét el tudja látni élelemmel. Egy bangladesi munkás, aki a Mango-nak és a Primark-nak készít ruhadarabokat, úgy fogalmazott, „A járvány előtt rendszeresen vettem gyümölcsöt a gyermekemnek. Ma még húsra vagy halra sem telik. A tojás pedig már luxuscikknek számít” – áll a riportban.

Vagyis a nagy ruhacégek azon törekvése, hogy a gazdasági csapás hatását a beszállítói lánc végén lévő szereplőkre „tolják át”, nem merült ki abban, hogy visszautasították a számla kifizetését. Most már abból az előnyükből is hasznot húznak, amit a beszállítókkal szemben biztosít számukra a csökkenő globális kereslet:

az új rendelésekre kedvezményes árakat csikarnak ki a beszállítóktól – állítják cikkükben a szakértők.

Egy, a ruhaipari beszállítók körében, a CGWR által végzett felmérés szerint átlag 12%-os árengedményt kérnek az előző évi árakhoz képest. Sok beszállító azt mondja, az alacsony árak miatt kénytelen lesz még több munkást elbocsátani.

A tisztességes megélhetést biztosító bér alapvető emberi jogunk

Most, hogy a beszállítói láncukban a dolgozók éppen hogy biztosítani tudják a betevő falatot családjuknak, és, hogy ezért a rettenetes helyzetért részben éppen a ruhacégek fizetési gyakorlata a felelős, a ruházati cégeknek tenniük kell azért, hogy segítsék a munkásokat a túlélésben! Ehhez megvannak a forrásaik – állítja a Clean Clothes Campaign tájékoztatási -és kampánykoordinátora. Hiszen mindeközben a legtöbb nagy ruhacég viszonylag stabil pénzügyi helyzetben „vészeli át” a válságot, sőt, néhányan közülük – olyan nagybani kereskedők, mint az Amazon, a Target, vagy a Walmart – rekord profitra tesznek szert. A ruhaipari óriáscégek a „fenntarthatósággal” és az „etikus beszerzéssel” hirdették magukat éveken át: ha ezekben a rendkívüli időkben nem támogatják a munkásokat, nem csak szívtelenségükre, hanem álszentségükre is fény derül – vélekednek a szakértők.

Ennek ellenére a világmárkák eddig semmit vagy csak nagyon keveset tettek azért, hogy segítsenek a munkásokon. Néhány nagy ruhacég olyan kezdeményezésekre hivatkozik, amelyekkel próbálnak „erőforrásokat mozgósítani”, ám ezeknek a projekteknek az eredménye csekély – vagy a nullával egyenlő.

A ruhaipar “Lépjünk együtt! (Call to Action)” akciója, amelyet néhány vezető ruházati cég hívott életre, csupán néhány millió dollárt tudott összedobni néhány ország munkásai számára – mindez töredéke annak, amire most szükség van. Ez a pénz valójában állami intézetektől származik: a divatmárkák semmit nem tettek bele. Ráadásul, kilenc hónappal a válság kezdete után, még mindig nem osztották szét ezt a pénzt – állítják (2020 decemberi adat).

Ez az elkeserítő eredmény azonban még mindig jobb annál az „együttérzésről biztosító jelentésnél”, amelyet főként amerikai kereskedők hoztak létre, és amely egy fillért sem juttatott a munkásoknak. Egy, az iparág kereskedelmi helyzetéről szóló jelentés az alábbi megállapításra jut az efféle akciókkal kapcsolatban: „Ezek a kezdeményezések valójában senkinek nem segítenek, csak a ruházati cégeknek jelentenek olcsó reklámot” – írják a szakértők.

Ha a ruházati cégek nem tesznek semmit azért, hogy csillapítsák azokat a súlyos hatásokat, amiket a járvány és saját gyakorlataik okoznak világszerte, roppant mértékű szenvedésre kell számítani. Az azonnali segítségnyújtás kulcsfontosságú, de nem elég. A ruhaipari munkásokat soha többé nem hagyhatjuk magukra, nem hagyhatjuk őket egyedül ilyen rendkívül kiszolgáltatott helyzetben! A beszállítói láncokat alapvetően kell átalakítani. A nagy ruhacégek első lépésként tehetnének egy javaslatot – ennek kidolgozása már folyamatban van –, amely egy általuk szükség esetén fizetendő kisebb plusz összeg, ami egy munkanélküli segély alapjait tenné le.

A WRC és CCC becslései szerint a ruházati cégeknek az, hogy biztosítsák a ruhaipari munkások gazdasági segélyét, és ezáltal biztosítsák munkájukat és túlélésüket, pólónként kevesebb mint tíz eurócentbe kerülne. Ha létezik olyan világmárka, melynek vezérigazgatója még ezt a csekély kiadást sem hajlandó engedélyezni…az szégyen-gyalázat.

Szerzők: Christie Miedema –Clean Clothes Campaign, Liana Foxvog – a Worker Rights Consortium válságkezelési igazgatója, Scott Nova –  a Worker Rights Consortium vezérigazgatója. A cikk a szerzők és nem feltétlenül a Tudatos Vásárlók Egyesületének véleményét tükrözi.

Készült a Clean Clothes Campaign kampány keretében; a projekt az Európai Unió finanszírozásában valósul meg. “Filling the Gap: Achieving Living Wages through improved transparency” “FILLING THE GAP” HUM/2018//404-124