fbpx

Tarts velünk, legyéla tagja a Tudatos Vásárlók közösségének!

Csatlakozz!

[Méltányos] Kereskedelmi Világszervezet

| George Monbiot

Május 13-a a Fair Trade világnapja. Ez alkalomból közöljük George Monbiot örökérvényű cikkét a méltányos kereskedelmi rendszer bevezetésének szükségességéről. Monbiot egy olyan radikálisan új rendszert képzel el, amely egyrészt megzabolázná a nagyvállalatok hatalmát, másrészt megvédené a dolgozók jogait és a környezetet.

Azoknak, akik nem hisznek abban, hogy a kereskedelem az országok közti vagyon újraelosztásának egy formája, nehéz dolguk lesz más eszközt találni a cél érdekében. Először is, az újraelosztás nem fog megtörténni segélyeken keresztül – még akkor sem, ha a pénz elkezdene ömleni a fejlett világból a szegény országokba. Ez csupán a pártfogoltság, a függőség és a zsarolás csapdáját tartósítaná. A rablás és a kalózkodás ugyan egykoron jó szolgálatot tett az erős országoknak, de a szegények nincsenek abban a helyzetben, hogy revansot vegyenek.

A kereskedelem mindezidáig valóban alkalmatlannak bizonyult arra, hogy orvosolja a legtöbb ország problémáit. A válasz a fennálló kereskedelmi rendszer romlottságára azonban nem a kereskedelem beszüntetésében, hanem a méltányos kereskedelemben rejlik. Ez teszi lehetővé, hogy a javak úgy áramoljanak a gazdagoktól a szegények felé, hogy közben a dolgozók és polgárok jogai, vagy a környezet ne sérüljenek.

 

Amit szabad Jupiternek…

A fennálló globális kereskedelmi rendszer megtiltja a szegény országoknak, hogy azt az utat kövessék, amin egykoron a gazdagok jártak. Svájc, Belgium és Hollandia kivételével az összes olyan ország, amely önállóan vált gazdaggá, kezdő és felnövekvő iparágai védelme révén tette ezt. Ennek lényege: addig védnökösködni egy ágazat felett, amíg az kellőképpen meg nem erősödik ahhoz, hogy egyenlő feltételek között versenyképes legyen. Példának okáért Angliában a textilipart, amelyre az ipari forradalom épült, vámokkal (azaz kereskedelmi adókkal) és a konkurencia nyílt tiltásával támogatták. 1864 és 1913 között az az Egyesült Államok, amely most váltig bizonygatja, hogy egy ország nem fejlődhet szabad kereskedelem nélkül, a világ legerősebben védett nemzete volt kereskedelmileg.

Amerikában ez volt a leggyorsabb gazdasági fejlődés ideje is. Ezek az országok csak akkor váltak hirtelen a szabad kereskedelem hírnökeivé, amikor már megalapozták műszaki és kereskedelmi fölényüket.

Arra ítélni a fejlődő országokat, hogy nyílt versenyben vegyék fel a harcot az erős iparral rendelkező országokkal szemben olyan, mint sodrással szemben úszni tanulni: jó eséllyel el fog sodorni az ár, még mielőtt elsajátítanánk a szükségest tudást. A konkurencia saját oldalán jelentős tapasztalattal bír, nem beszélve a szellemi szabadalmi jogokról, a jól bejáratott értékesítési hálózatról, a méretgazdaságosságból adódó előnyökről, amíg a vele szemben álló új, növekvő iparágak a fenti előnyök egyikével sem rendelkeznek. Más szóval: a szegény országok számára gyakorlatilag lehetetlen pénzt nyerni a gazdag országoktól anélkül, hogy megvédenék gazdaságuk egyik-másik fontos szegmensét.

Világos, a pillanatnyilag szegény országok számára engedélyezni kellene, hogy bizonyos ágazatokat a külföldi konkurenciával szemben vámokkal, behozatali korlátozásokkal vagy szubvenciókkal védjenek meg. Joguk kellene, hogy legyen szigorú feltételeket szabni a külföldi befektetőkkel szemben – ragaszkodhatnának például ahhoz, hogy a befektetők csak akkor működhessenek területükön, ha beleegyeznek, hogy nagyobb hasznot hagynak hátra, mint amennyit elvisznek. Bizonyos esetekben a szellemi tulajdonjogok felülbírálatára is lehetőséget kellene kapniuk, hogy biztosíthassák maguknak a technológiai ismeretek átadását, amelytől a jelenlegi kereskedelmi szabályozás a legtöbb szegény országot megfosztja.

Ugyanakkor a gazdag országoknak épp, hogy lazítaniuk kellene kereskedelmi korlátaikon. Nem lenne szabad sem támogatniuk saját iparukat, sem megvámoltatniuk a más országokból behozott árukat. Más szóval az egyes országokat arra kéne késztetni, hogy a fejlődéssel párhuzamosan fokról fokra oldják fel iparuk védelmét. Az ún. „Méltányos Kereskedelmi Szervezet” (Fair Trade Organisation, FTO) első feladata tehát az lehetne, hogy megállapítja a különböző fejlettségi szintekhez tartozó védelmek és kiváltságok szabályait.

Egy méltányos kereskedelmen alapuló rendszer, reményeink szerint, a világot a valóban szabad kereskedelem felé hajtaná lassan. Ez ugyanis – amennyiben minden ország eléri a gazdasági fejlettség megközelítőleg azonos szintjét – minden bizonnyal az országok egymás közti kapcsolatainak legigazságosabb szabályozási formája. Természetesen a fejlődés nem írható le egyetlen univerzális képlettel, de ez a rendszer hathatós eszközt kínál arra, hogy a világ meginduljon a gazdasági egyenlőség irányába, amely a politikai egyenlőség alapvető előfeltétele. Ugyanakkor mindez még nem jelent automatikus megoldást a szegény országokat kísértő jó néhány további kritikus problémára – mint amilyenek a rossz munkakörülmények, a környezetpusztítás vagy a nagyvállalatok korlátlan hatalma.

 

Határozott, de méltányos kereskedelem

A gazdag világ számos szószólójától hallhattuk már, hogy a szabályozás színvonala legeredményesebben az olyan országok áruival szembeni diszkriminációval – vámokkal vagy más módon – növelhető, ahol veszélyben vannak a munkások jogai vagy épp a környezet. Ezt az álláspontot, féltve tagjaik állását a külföldi munkásoktól, a szakszervezetek is rendre támogatják. Nem meglepő ugyanakkor, hogy vannak, akik komolyan nehezményezik ezt a javaslatot – méghozzá pont azok, akiken látszólag segíteni akar: a szegény világ munkásai.

Ha a nemzetközi kereskedelmet akarjuk szabályozni, akkor minden bizonnyal nem annyira a nemzetállamok, hanem inkább a közöttük működő gazdasági entitások, a multinacionális vállalatok viselkedéséhez kell nyúlnunk. Tudjuk, hogy a minél alacsonyabb szintű szabályozás vonzásában országról országra vándorolnak; kényszerítenünk kell hát őket, hogy inkább a minél szigorúbb szabályokat keressék.

Csak akkor kezd el a piac a szegények javára is működni, ha a vállalatokat a kereskedelmi tevékenységük révén okozott rombolásért, elnyomásért vagy kifosztásért kiszabott büntetéssel kötelezni tudjuk, hogy szigorúbb szabályok betartását, illetve színvonal elérését tűzzék ki célul. A szegény országok lakói ekkor már maguk kérhetnének elégtételt a helyi igazságszolgáltatáson keresztül – segítségükre lenne az exportőrök által alkalmazandó és a helyi munkaadók által felállított szabályozás közötti ellentét, amit épp az új globális kereskedelmi rendszer teremt. A kereskedelmi szabályozás inkább előmozdítaná, mintsem kierőszakolná a politikai változást.

Az FTO második feladata tehát az lenne, hogy megállapítsa azokat a szabályokat, amelyeknek a nemzetközi kereskedelemben részt venni szándékozó vállalatoknak meg kellene felelniük. Sok ilyen szabályt márt felvetettek az olyan szervezetek, mint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organisation, ILO) vagy az ENSZ. Az FTO lenne felhatalmazva az engedélyek kiadására, de csak akkor engedné a vállalatokat részt venni a nemzetközi kereskedelemben, ha azok bebizonyítják, hogy – a termelés, gyártás és elosztás minden szakaszában – saját maguk, szállítóik és alvállalkozóik működése megfelel az előírt szabványoknak.

Ha, például, egy svájci székhelyű élelmiszer-feldolgozó cég kakaót szeretne importálni Elefántcsontpartról, bizonyítania kellene, hogy az ültetvényeken, ahonnan a kakaó származik, nem alkalmaznak rabszolgákat, és nem használnak tiltott vegyszereket; hogy nem növelik termőterületüket védett erdőségek kárára; valamint, hogy a vállalat nem sért meg semmilyen más, az FTO által felállított szabályt. A vállalat teljesítményét egy – saját pénzből fenntartott és külön erre a célra megbízott – ellenőrző cég értékelné. Más szóval a vállalat pontosan úgy működne, mint napjaink önkéntességen alapuló méltányos kereskedelmi mozgalma. A legfontosabb különbség azonban már az lenne, hogy ebben a modellben a méltányosság többé nem önkéntes, és nem a fogyasztók csapongó figyelmének függvénye. Kötelező és mindenre kiterjedő.

 

Teljes-költségre alapuló számvitel

Van néhány irányelv, amit hozzátoldhatunk az ILO és az ENSZ listájához. Az igazságosság egyik feltétele például az, hogy a termelők és a fogyasztók felelősek a saját költségeikért, ahelyett, hogy azokat másokra ruháznák át. Az FTO által megbízott ellenőrző cégek vizsgálhatnák azt is, hogy a vállalatok tisztes árat fizetnek-e az erőforrásokért, amiket használnak. A kereskedelmi jogosítványért a vállalatoknak, többek közt, ki kellene fizetniük az ország kvótájának rájuk eső részét a kibocsátott széndioxid után (ahogyan az a globális felmelegedéssel foglalkozó tanulmányokban kiszámolásra került), hogy fedezzék az általuk és szállítóik által felhasznált fosszilis üzemanyag használatát.

Az ilyen teljes-költség számításon alapuló számvitel egyik kedvező hatása az lenne, hogy mindent, amit fel lehet dolgozni a származási országban, azt a származási országban dolgoznának fel. A vállalatok nem keresnék a módját, hogy megmunkálatlan rönköket, bauxitot, kávébabot vagy gyapotot exportáljanak, hiszen jóval több (drága) energiát venne igénybe az ilyen terjedelmes áruk megmozgatása, mint amennyibe a kész áruk: a bútor, az alumíniumedény, az instant kávé vagy a pólók szállítása kerülne (jelenleg ezek mindegyikét a világ másik végében állítják elő). Azok az országok, amelyek jelenleg kizárólag a feldolgozatlan erőforrások exportjának forrásai, hirtelen az előállítás legnépszerűbb helyszíneivé válnának.

Ilyenformán a vállalatok lassan a mi szolgálatunkba állnának. Ahelyett, hogy lefelé kergetnék a színvonalat, kényszerítve lennének, hogy emeljék azt. Ahelyett, hogy pénzt vonnának el a szegényektől, kényszerítve lennének, hogy visszaáramoltassák azt hozzájuk. Azok a cégek, amelyek túlélnék ezt a rendszert – hasonlóképp a méltányos kereskedelem mai szereplőihez – annyit adnának világnak, amennyit kapnak tőle.

Ebben a modellben az exportnövekedés mást jelent, mint ma. Jelenleg a nemzeti fejlettség növekedésének és csökkenésének zavaros egyvelege, félrevezetően összepréselve egyetlen számba: a nemzeti erőforrások elvesztése adódik össze a munka által termelt értékekkel. Az FTO rendszerben ez a két mérőszám különválik: a nemzeti erőforrások kitermelése és exportja a legtöbb esetben veszteség egy ország gazdasága számára, az emberi munka és a szakképzettség alkalmazása pedig haszonként könyvelhető el. Az országok így azonnal láthatnák, hogy a kereskedelem gyarapodást, vagy elszegényedést hoz számukra.

A világ leghatalmasabb kormányainak és vállalatainak ellenállása mellett mindezen intézkedések csak kegyetlen és szokatlan módszerekkel lennének bevezethetőek. De csak a kötelező és mindenre kiterjedő méltányos kereskedelem tenné lehetővé a világ gazdasági egyensúlyának kiegyenlítődését – enélkül viszont nincs igazság.

Megjelent az Ecologist 2003. júniusi számában. Lefordítva és közzétéve a kiadó engedélyével. Fordította: Rátonyi András

Május 13-a a Fair Trade Világnapja!

 

Kapcsolódó cikkeink

További cikkek

Legnépszerűbb cikkeink

További cikkek