A punktól Kolorádóig

Két fellelkesült producer elkészíttette Eric Schlosser 2001-es Fast Food Nation c. könyvének filmváltozatát. A könyv Magyarországon 2003-ban jelent meg Megetetett társadalom címmel. A producerek nem mellesleg a kultúripar ismert figurái: Malcolm MacLaren, a Sex Pistols néhai szülőatyja és Jeremy Thomas, számos jelentős és kevésbé jelentős film producere.

A Megetetett társadalmat Richard Linklater rendező filmesítette meg, de nem dokumentumfilmként és nem is amolyan Michael Moore-os, Super Size Me-s docu-fiction-ként. Játékfilm készült a könyvből, amely az amerikai társadalom sajátos zsánerfigurái által jár körbe néhány nagyon is valós problémát. A rendező szavaival a film a „gyorséttermi kaják tényei és adatai mögött megbújó életek jellemtanulmánya.”

A felsőkategóriás topmenedzser, a mexikói bevándorlók, a kolorádói állattartó vagy épp a helyi kisváros tinédzsereinek és lázadozó egyetemistáinak élete a helyi húsfeldolgozóban, illetve a köréjük csoportosuló problémákban fut össze Dél-Kolorádóban, a mexikói határ közelében.

A filmet közönségfilmnek szánták, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy sztárszínészek és hírességek egész sora vállalt szerepet benne: Bruce Willistől Ethan Hawke-on és Kris Kristoffersonon át Avril Lavigne-ig számos ismerős arc néz vissza a vászonról. Bízunk benne, sokan meg is nézik majd. A húsról mostanában úgyis sokat hallani – de leginkább csak a messziről bűzlő átcímkéző műhelyek és illegális lerakatok kapcsán. Reméljük, széles közönségréteg érti meg végre, napjaink húsiparával és a globális élelmiszerrendszerrel más frontokon is bajok vannak.

 

Hús-kultúra

A fejlett világban (a gazdag „Északon”) ma meglehetősen sok húst eszünk, évente fejentként átlagosan 80kg-ot (Magyarországon 70-et). A fejlődő világban is egyre több hús fogy – nem mintha máshogy nem lehetne elegendő kalóriát biztosítani, hanem mert a gyarapodás jele és jelzése az értékes hús fogyasztása is.

A hús különleges szerepet tölt be az emberiség mindenkori táplálkozáskultúrájában: komoly értékrendszer veszi körül, teszi megkerülhetetlenné és megkérdőjelezhetetlenné. Sőt, a fejlett világ lakói számára a húsevés már-már teljesen magától értetődő is – ahogy iható víz folyik a csapból, elviszik a házból a szemetet, fel tudom kapcsolni a szobában a villanyt. Ha eszünk valamit, az szinte biztos, hogy hús. Ami nem hús,az pedig már-már nem is étel, legalábbis nem igazi.

Az, hogy ma olcsón és nagy tételben lehet a húshoz hozzájutni, piedesztálra emelt civilizációs vívmány. Nem számít a minőség, nem számítanak a következmények, és nem számít az sem, hogy esetleg mást is lehetne enni. Növényevésről prédikálni egy húsevő társadalomban valódi eretnekség.

 

Húshegyek

1950 óta az emberiség húsfogyasztása megötszöröződött, 1970 óta megduplázódott. Úgy becsülik, a mai trendek alapján az emberiség húsfogyasztása az ezredforduló adataihoz képest 2050-re fog újra megduplázódni: várhatóan 229 millió tonnáról 465 millió tonnára nő majd, míg a tejfogyasztás 580-ról 1043 millió tonnára. Ennek egyrészt a népességrobbanás az oka, de fejenként is egyre több húst és tejterméket eszünk – az előrejelzések szerint a következő 15 évben további 10 kilóval fog nőni a fejenkénti húsfogyasztás a fejlett országokban.

Pedig az Európai Unióban már most is annyi húst fogyasztunk, aminek az előállítását a helyi erőforrások nem teszik lehetővé. A megevett állatok hízlalásához szükséges takarmány előállításához az Unió alapterületénél hétszer nagyobb terület kell.

Lábasjószág „használja” a Föld teljes felszínének harmadát és az összes mezőgazdasági művelésre alkalmas terület 2/3-át. Napjainkban mintegy 4,3 milliárd négylábú jószág és majd 18 milliárd baromfi él bolygónkon. A mezőgazdaság által megtermelt növények jelentős hányadát – így pl. a világ szójabab termésének 80%-át, de még a tengereken fogott hal 2/3-át – is az állatokkal etetik fel. Ez utóbbi világszerte túlhalászatot okozott: a világ számos pontján kell már most is szembenézni azzal, hogy a halállományok megújulása válságba került, ha nem épp az ellehetetlenülés szélére.

 

 

 

Ami nem látszik

A modern élelmiszertermelő és -elosztó rendszer sajátossága, hogy mivel egyre kevesebben dolgoznak a mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban is, egyre többen csak a szépen, gusztusosan becsomagolt késztermékekkel találkozunk, amiknek a címkéjén – jó esetben – ugyan számos információ megtalálható, azonban közel sem minden, s főleg nem a „véres valóság”.

Átlagos esetben nem látjuk sem a tartási, sem pedig a feldolgozási körülményeket – nem látunk semmit sem a méltánytalanságból, az esetleges kegyetlenségből. Nem látjuk, hogy az adott „termék” elkészítése és fogyasztókhoz szállítása mekkora környezetterheléssel (szállítással, vízkivétellel, víz- és talajszennyezéssel stb.) járt, de azt sem, hogy mivel táplálták az állatokat – vagyis, hogy voltaképpen mit is eszünk valójában.

 

Húsipar

Ma már globálisan az összes baromfi 74%-a, az összes sertéshús 50%-a, az összes marhahús 43%-a és az összes tojás 68%-a ipari körülmények között készül. Ez önmagában csak azért baj, mert az ipari állattartó telepek és a hozzá kapcsolódó feldolgozóipar világszerte ugyanazokkal a problémákkal bírnak, illetve hasonló problémákat idéznek elő.

Instant hús. Az állatokat ma gyorsabban nevelik fel és viszik vágóhídra, mint korábban bármikor. A marhák pl. a korábbi 4-5 éves kor helyett ma már 14 hónapos korukra érik el a vágósúlyt. A csirkéket is ugyanilyen rohamtempóban nevelik: míg korábban három hónapos korban vágtak csirkét, a mai broiler-(„hús”-) csirkék csak 41-42 napot élnek. Ezt persze csak ipari körülmények között lehet elérni, a természetestől eltérő tartási körülményekkel és takarmányozással.

A profitéhség vezérelte takarmányperverzióra jellemző, hogy az állati takarmányba sok olyan dolgot kevernek, ami természetes(ebb) körülmények között nem szerepelne az étrendjükön. Az állatokat gyakorlatilag egymással etetik fel, néhány egyéb borzalmat is belekeverve a tápba (trágya, vér, toll stb.). A közelmúlt nagy állatbetegségeinek nyomán (pl. kergemarhakór) legalább az EU betiltotta a kérődző állatok állati proteinnel való táplálását.

Bár az EU ezt is betiltotta, a világ más részein még mindig előszeretettel adagolnak a tápba növekedési hormonokat. Az antibiotikumok hatására szintén erőteljesebben híznak az állatok, ezért az állatgyógyászaton túl is belekeverik a tápba. Az EU-n belül ez is tilos, bár ez még nem jelenti, hogy mindenhol be is tartják a szabályozást. Az antibiotikumok nagy mértékű alkalmazása azért problémás, mert ezzel az ember a vírusokkal, baktériumokkal való hatékony védekezést kockáztatja, hiszen elősegíti a gyógyszerekkel szembeni rezisztencia kialakulását.

Az ipari hústermelésre szintén jellemzőek a méltatlan tartási és vágási körülmények. Különböző állatvédő szervezetek az egész világon intenzív kampányokat folytatnak ezek megváltoztatásáért – ld. a magyar Fauna Nyomorból gyomorba kampányát.

A gyorsaság a termelés minden fázisát jellemzi: a vágóhidakon szintén óriási a tempó. Ez adja a Megetetett társadalom kiindulópontját is: a túl gyorsan kibelezett marháknál ugyanis gyakori probléma a bél szétszakadása belezés közben. Ilyenkor a bélsár gyakran érintkezik a hússal, ami E. Coli baktériummal szennyeződik be. Emiatt a kilencvenes években világszerte számos haláleset fordult elő, híres gyorséttermekben is.

A szalmonella és a lisztéria szintén jól ismert betegségek. Ezek a kórokozók nem kifejezetten az ipari rendszerek sajátjai, ám a tömeges és gyakran nagyon is rossz tartási körülmények, a gyors ütemű, sokszor nem megfelelően képzett alkalmazottakkal végzett feldolgozási eljárások, valamint a kereskedelemben jelen lévő visszaélések kedvez(het)nek mind az állatállomány, a hústermékek meg- és elfertőződésének.

A kórokozókkal való védekezés nem egyszerű kérdés. A húsok tartósítására és a kórokozók elpusztítására pl. gyakran alkalmaznak sugárkezelést, ami viszont bizonyítottan rontja a hús tápértékét és az ilyen termékek fogyasztása növeli a kromoszomális rendellenességek és a rák valószínűségét.

Mindezek továbbá az ilyen módon előállított élelmiszer minőségére is kihatnak. Bizonyított, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság termékei a biogazdálkodás termékeivel szemben nem csak hogy szennyezettebbek, de szegényebbek is tápértékben, vitaminokban és más nyomelemekben egyaránt.

 

Környezeti problémák

A nagyüzemi állattartás és az ipari méretek, mennyiségek számos megoldatlan, s bizonyos értelemben nem is megoldható környezeti problémával járnak. Míg a hagyományos mezőgazdasági rendszerek számára az – adott táj ökológiai adottságait tiszteletben tartó – állattartás fontos volt a talaj nitrogénegyensúlyának javítása és egy jellemző kultúrtáj használata, illetve fenntartása miatt, a mai tömeges állattartás a természeti környezet egyik legfőbb pusztítójává vált.

A történelemből jól ismerjük már például a túllegeltetést, de ez ma is a sivatagosodás egyik legfőbb oka. A hosszú ideig egy helyen legelő állatállomány emellett tömöríti a termőföldet, és nagymértékben hozzájárul a talaj eróziójához is.

Az egyre gyarapodó állatlétszám egyre nagyobb legelőket és szántóföldeket igényel, amiket számos helyen az erdőségek irtásával tudnak csak kialakítani. Ennek legszembetűnőbb indikátora Brazília, ahol a globális hústermelés meglehetősen nagy iramban emészti fel az Amazonas-menti, egykor szinte végtelen erdővidéket, hogy a fák helyén újabb és újabb legelőket és szántókat szakítsanak ki. Utóbbiakon jellemzően szóját termelnek, amit főként állati takarmányként értékesítnek.

A National Geographic 2007. januári beszámolója szerint az utóbbi 40 évben az amazóniai esőerdők 20%-át vágták ki az állattartás miatt. Húsz éven belül a pusztítás eléri a 40%-ot. Ez azonban már visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófát fog előidézni, ami az erdőség további pusztulását eredményezi. Az Egyesült Nemzetek Élelmezésügyi- és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) tavaly év végén megjelentetett tanulmánya (Livestock’s Long Shadow) még ennél is sötétebb képet fest: ennek szerzői azt állítják, az egykori erdőség 70%-a már áldozatul esett, és a maradék nagy részét is komolyan veszélyezteti a takarmánynövény termelés.

És még mielőtt valaki azt mondaná, „Mit nekünk Brazília?! Hol van az innen?!”: az Európai Unió importálja a brazil marhahús 34%-át és a brazil szója 49% -át (s csak megjegyezzük, hogy a brazil fa 28%-át is). Azt hogy az EU-n keresztül közvetetten mennyi hús vagy szója érkezik Magyarországra, nagyon nehéz lenne kibogozni. Minden esetre a közvetlenül Brazíliából érkező marhahúsimport a KSH adatai szerint 2004-ben közel 2000 tonna, míg 2005-ben jó 800 tonna volt. (A magunk részéről reméljük, a tendencia így folytatódik és újabban már nem is vásárolunk onnan húst.)

Számos hang szólalt már fel az őrült erdőirtás ellen. Az amazóniai esőerdőknek óriási jelentősége van az atmoszféra széndioxid-tartamának megkötésében. Az állattartás azonban nem csak a fokozott erdőirtás révén ludas a klímaváltozás siettetésében. Az összes üvegházgáz-kibocsátás tekintetében az állatállomány részesedése még a közlekedést is meghaladja. Az állattartás felelős az összes emberi tevékenységnek köszönhető (antropogén) széndioxid-kibocsátás 9%-áért, valamint a metán-kibocsátás 37- és a kéjgáz (dinitrogén-oxid) kibocsátás 65%-ért. Veszélyes üvegházgázok ezek is: a metán a szén-dioxidnál 23-szor, a kéjgáz pedig 296-szor nagyobb potenciállal bír a globális „felmelegítésben”. Az állattartás szintén jelentős mértékben járul hozzá a savas esők kialakulásához és az ökoszisztémák elsavasodásához: az antropogén ammónia-kibocsátás 64%-ért felelős.

És akkor még nem is beszéltünk az ipari hústermelés fosszilis üzemanyag-igényéről, ami szintén óriási, hiszen számos esetben nem csak az álatokat és a feldolgozott termékeket, de még az állatok takarmányát is távoli országok szállítják egymásnak.

Az állattartással keletkező rengeteg hulladék szintén nagy probléma. Ennek lebontását, semlegesítését optimális esetben megoldaná maga a környezet. Az ipari méretekkel azonban olyan mennyiségű melléktermék keletkezik, amivel a környezet lebontó képessége már nem bír megbirkózni. Ráadásul a modern mezőgazdaság a műtrágya használatára esküszik, szerves trágyára nincs szüksége. Így a felhalmozódó hatalmas mennyiségű trágya súlyosan szennyezi a levegőt (ld. alább), a vizet és magát a talajt is. Az élővizekbe jutó hatalmas mennyiségű nitrogén eutrofikációhoz – az algák és más vizi növények túlburjánzásához, majd ezek bomlása miatt oxigén-szegénységhez, a vizek élőlényeinek teljes pusztulásához vezet.

Az állatok magas takarmányigénye miatt az ipari hústermelés vízigénye egyébként is óriási. A takarmánynövények öntözése jelentősen hozzájárul a természetes vizek hozamának csökkenéséhez – az öntözés miatt világszerte számos folyó, tó került már – legalábbis időszakos – kiszáradás szélére. Csak az összehasonlítás végett: 0,2kg marhahús előállításához mintegy 25000 liter vízre van szükség. Összehasonlításképp: az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottságának 2004-es jelentése szerint egy cipóhoz szükséges liszt előállításához 550 liter víz kell, míg 100 gramm marhahús előállításához 7000.

 

Olcsó húsnak…

…híg a leve – tartja a mondás. A Megetetett társadalom (a könyv és a film) legfőbb üzenete az: valójában ráfizetünk az elénk tálalt húsra. Legyen olcsó, elérhető, szépen csomagolt, a számlát előbb-utóbb ki kell egyenlíteni. Ha nem nekünk, majd az unokáinknak.

A FAO és a WHO számításai szerint 1 hektár földdel 22 embert lehet ellátni egy évig, ha krumplit termelnek rajta, 19 embert, ha rizst, és csak 1-2 embert, ha birkát vagy szarvasmarhát. Természetesen senki nem gondolja, hogy akkor mostantól mindenkinek csak és kizárólag krumplit vagy más, alacsony igényű, de magas terméshozamú növényt kéne ennie. Nem mondjuk azt sem, hogy legyen mindenki vegetáriánus.

Együnk húst, de kevesebbet, jobbat! Vannak már most is elérhető alternatívák, fogyasztóként hozzájárulhatunk a piacon való megerősödésükhöz és elterjedésükhöz is.

Keressünk szabadtartásból származó bió húst, tojást, tejtermékeket és minden esetben részesítsük előnyben a hazai, még inkább a helyi termékeket. Bírd rá kedvenc boltodat, forgalmazzanak ilyen termékeket is. Alakítsuk át étrendünket, fogyasszunk kevesebb állati eredetű ételt, tartsunk húsmentes napokat.

Mindez persze nem minden. Sok mindenről lehetne és kell még beszélni, és még sok mindent lehetne és kell tenni is.

Addig is, a további tájékozódás kedvéért hadd ajánljunk további fogódzkodókat (viszonylag friss merítés – többek között mi is innen merítettünk ihletet és adatokat egyaránt):

 

• Az Akció! újság húsos száma (Zöld Fiatalok, 2006)
• Jane Goodall: A remény gyümölcsei. Atheaneum, 2006.
• Eva Kapfelsberger – Udo Pollmer: Halál a konyhában. Kétezeregy kiadó, 2006.
  
• Danielle Nierenberg: Rethinking the Global Meat Industry. In State of the World 2006, p.24-40.
• Eric Schlosser: Megetetett társadalom. HVG Kiadói Rt., 2003.
• Livestock’s long shadow (FAO, 2006)
• Az intenzív állattenyésztés és a haszonállatok jólléte (Fauna, 2006)

És nézd meg a filmet!