• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

A víztolvajok 1.

2004.08.10. /
A globális vízszolgáltatók privatizálása sokmilliárd dolláros profitot jelent a vállalatoknak – és szennyezést, kikapcsolást, és magasba szárnyaló árakat a fogyasztóknak.

Jon Luoma, The Ecologist

Gordon Certainnek már akkor is sok gondja volt, mielőtt a víz barnává vált. Az USA déli városában, Atlantában a gazdasági fellendülés idején az Észak-Buckhead Polgári Egyesülés elnöke elfoglalt volt: a közlekedéssel, egy, a természetvédelmi terület mellett építendő szennyvízcsatornával és az 50-es évek tiszta, de szerény házait új mini-villákra lecserélni kívánó fejlesztőkkel kapcsolatos panaszokon dolgozott. De mindez semmi sem volt a telefonok és e-mailek áradatához képest, amely akkor öntötte el Certain irodáját, amikor 2002 májusában Georgia állam környezetvédelmi ügynöksége riadót fújt észak Buckhead lakosságának: csapvizük, szólt az ügynökség figyelmeztetése, nem iható, csak forralást követően. A szomszédok, emlékezik vissza Certain, épp tápszert adtak csecsemőjüknek, amikor a figyelmeztetést hallották. „Könnyeikkel küzdő szülők telefonáltak” – meséli. „A dolgok, amik itt a vízzel történtek, halálra rémítették az embereket.” Egy hónappal később, amikor újabb forraltvíz-riasztás érkezett, a Certain saját csapjából kibuggyanó folyadék rozsdaszínű volt és barna törmelékek úszkáltak benne.

Ami azt illeti, a városi csapvízzel kapcsolatban különféle panaszok özönlöttek Atlanta polgármestere, Shirley Franklin irodájába. Pár évvel ezelőtt a United Water, az óriás francia vállalatcsoport, a Suez leányvállalata vette át a városi vízműveket azt ígérve, hogy a public-private partnership (PPP, a köz- és a magánszféra együttműködése) „nemzetközi mintaprojektjévé” teszi azt. De ahelyett, hogy a problémamentes ivóvíz korszakát nyitották volna meg, Atlanta vízprivatizációs kísérlete a problémák lavináját indította el – a szövetségi ivóvíz-minőségi előírások megsértésétől a jelentős csőtörésekig, melyeket hetekig nem javítottak meg. (Mindeközben a United ragaszkodott hozzá, hogy a város az eredeti megegyezéshez képest több millió dollárral többet fizessen neki szolgáltatásaiért.) 2003. januárjára, egy egyhónapos vizsgálatot és a polgármester szerződésbontással való fenyegetését követően a United „önként” visszalépett attól, ami addigra már inkább nemzetközi bukás volt, mint mintaprojekt.

Az atlantai bukás csak egy relatíve jelentéktelen incidens lehetett volna, ha a Suez (és egy maroknyi más, a szerződésért versenybe szálló, magánkézben levő vízszolgáltató vállalat) nem tekinti a várost kulcsfontosságúnak azirányú erőfeszítéseiben, hogy a vízszolgáltatást a gazdag északi és a szegény déli országokban egyaránt rendkívül profitábilis vállalkozássá változtassa. Bolíviától Ghánán keresztül a Fülöp-szigetekig, Nagy-Britanniától Amerikáig és Kanadáig egy gyorsan fuzionáló profitorientált vízipar próbálta meg hatalmába keríteni a háztartási víz „piacát”, amit egészen az utóbbi időkig nem a magáncégek fejősteheneként, hanem közszolgáltatásként tartottak számon.

Ma a Föld lakossága 7 százalékának vízszolgáltatását multinacionális vállalatok végzik, elemzők szerint 2015-re ez az arány 17 százalékra nőhet. A profitorientált vízszolgáltatást 200 milliárd dolláros biznisznek becsülik, és a Világbank – ami a köztartozások csökkentése érdekében a közművek eladására bíztatta a kormányokat – előrejelzése szerint 2021-re már egy trillió dollárt érhet. A potenciális profit elképesztő: a Fortune magazin 2000. májusi jóslata szerint a víz nemsokára „a világ egyik legnagyobb üzleti lehetőségévé” válik és „várhatóan a víz lesz az a 21. században, ami az olaj volt a 20.-ban”.


A pénzért csapra verve

Senki sem vitatja, hogy Földünk ivóvíz-szolgáltató közműrendszereinek nagy része siralmasan elégtelen, és a már problémás helyzet várhatóan csak romolhat. Az egyre növekvő lakosság és csökkenő ellátás közepette, az ENSZ előrejelzése szerint, az egy főre eső víz-hozzáférés akár egy harmadával is csökkenthet mindössze két évtized alatt. A Föld lakosságának egyötöde, mintegy 1 milliárd ember, már most sem rendelkezik biztonságos ivóvízzel és a főzéshez, tisztálkodáshoz és alapvető higiéniához szükséges víz megfelelő tárolásának lehetőségével. A fejlődő országok városaiban az elavult, gyakran gyarmatosítás-kori vízrendszerek nem vehetik fel a versenyt a gyorsan növekvő népesség igényeivel. Dr. Peter Gleick, az USA-ban székelő Pacific Institute for Studies in Development, Environment, and Security elnöke mutatott rá, hogy „a Föld népességének fele nem jut hozzá a vízszolgáltatás olyan szintjéhez, amely az ókori Görögország és Róma városlakóinak rendelkezésére állt”.

De a privatizálás vajon javítani fog a helyzeten? Úgy tűnik, hogy az olyan szervezetek, mint a Világbank és az IMF úgy gondolják, igen. Hitelezői erejüket rendszeresen használják arra, hogy a fejlődő országokat közszolgáltatásaik (így a vízszolgáltatás) privatizálására kényszerítsék annak reményében, hogy az állami szolgáltatások magánkézbe adása a fejlesztési hitelek megbízhatóbb visszafizetéséhez vezet. Az olyan vállalatok, mint a Suez és fő versenytársai, a Vivendi és az RWE Thames Water arra tesznek ígéretet, hogy befektetésük megtérüléséért és a garantált profitért szakértelmük felhasználásával infrastruktúrát és szolgáltatási rendszert építenek.

A már modern infrastruktúrával rendelkező fejlettebb országokban a szerződések a PPP keretében köttetnek (mint Atlantában is). Ebben az esetben a vízvezeték-hálózat, a szivattyú- és szűrőtelepek és más berendezések állami tulajdonban maradnak, a vállalati partner mindezt csak menedzseli.

A privatizáció pártolói azt bizonygatják, hogy a magánkézben levő vállalatok létükből adódóan hatékonyabbak, hogy a profitorientált cégek könnyebben teremtenek pénzügyi forrásokat, és hogy a vízszolgáltatás ugyanúgy csak egy eladható áru, mint a többi. Gerard Payen, a cégvezető számára, aki a Suez világszintű vízipari terjeszkedésének programját kidolgozta, ez egy egyszerű szabadpiaci vállalkozás: „Megtisztítjuk a vizet és eljuttatjuk otthonába. Szolgáltatást nyújtunk. Ennek költsége van és ezt valakinek meg kell fizetnie.”

Mégis pont ez a bökkenő. Üzleti irányítás alatt a vízdíjak elkerülhetetlenül növekedni kezdenek, és ezzel az azt legkevésbé megfizetni tudókat arra kényszerítik, hogy válasszanak a víz és más alapvető szükségletek: élelem, ruha, orvosság, és olyan „extrák”, mint az oktatás között. Bármik legyenek is a privatizáció mellett és ellen szóló érvek, a tendencia egyértelmű: 1990-ben csak 12 országban működtek magánkézben levő vízszolgáltatók, a 2000-es évek elejére ez a száma 100-ra nőtt.

A kérdés az: legyen-e egyáltalán profitorientált érdekek fennhatósága alatt a víz, az emberi léthez elengedhetetlen szükséglet? És ha igen, akkor képesek-e egyáltalán a multinacionális vállalatok betartani ígéreteiket – a jobb szolgáltatást, és biztonságos, megfizethető vizet?

Az ipar két legnagyobb szereplője, a Suez és francia társa, a Vivendi már most 230 millió ember vizét menedzseli – leginkább Európában és kisebb mértékben a fejlődő világban. A vízipari vállalatok most a még állami tulajdonban levő, hatalmas és még kiaknázatlan vízpiacokra szeretnének bejutni.

Az Egyesült Államokban a háztartások 85 százaléka még állami szolgáltatóktól kap vizet. A vízminőség általában kiváló és az állami vízrendszerek működtetési költségei mérsékeltek. De Atlanta nem az egyetlen város az USA-ban, ahol a vállalatok és politikai támogatóik keményen küzdöttek a privatizációért. Újabb és gyakran ellentmondásos privatizációs erőfeszítések történtek többek között New Orleansban, a texasi Laredoban és a kaliforniai Stocktonban. A vízipari vállalatok Washingtonban nyomást gyakorolnak a kongresszusi törvényhozás befolyásolására olyan szabályozásért lobbizva, amely megvédené őket a szennyezett vízzel kapcsolatos perektől és megakadályozná, hogy az önkormányzatok visszavonják félresikerült privatizációs döntéseiket. Az amerikai Vízipari Vállalatok Országos Egyesülete olyan törvényért lobbizott, amely megkívánná a városoktól, hogy „megfontolják” a privatizációt, mielőtt a közszolgálati berendezések fejlesztése céljából hozzáférhetnének a szövetségi pénzalapokhoz, és amely szubvencionálná is az ilyen privatizációs megállapodásokat.

A nyomásgyakorlás önkormányzati szinten is ugyanilyen erős. A cégek kitartóan hízelegnek a helyi hivatalnokoknak és dollár százezreket költenek a privatizáció támogatására a helyi népszavazásoknál. „Nehéz a helyi fiúknak elküldeni ezeket a vállalatokat” – mondta a korábbi massachusettsi vízügyi megbízott, Douglas MacDonald – „mindenütt ott vannak, annyi kezük van, mint egy polipnak.”

Angliában az 1980-as évek végén a Konzervatív Párt nagyarányú vízipari privatizációs programot valósított meg. 1989-ben Anglia és Wales 10 regionális vízügyi hatósága magánkézbe került. A hivatalos érvelés szerint a privatizációt követően a profitorientált vállalatok piacának hatékonysága az elöregedő, nem kielégítő vízszolgáltatás nagyarányú fejlődéséhez vezet majd. A piaci erők szigorú realitásai ellenére a kormány a megegyezést a vízügyi hatóságok több milliárd fontos adósságának átvállalásával, nyereségadó-mentesség felajánlásával, és a vízszolgáltatók alacsony eladási árával érdesítette meg.

folytatás









  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében