fbpx

Tarts velünk, legyél tagja a Tudatos Vásárlók közösségének!

Csatlakozz hozzánk!

Verseny, sport

| Dr. Dőry István

Versenynek nevezzük, ha valakik összehasonlítják eredményeiket, és a gyorsabbat, erősebbet, hatékonyabbat győztesként pozitívan megkülönböztetik. A sport: aktív testmozgás erőnk felfrissítésére, egészségünk, életkedvünk kiteljesítése érdekében. A kettő együtt pedig: versenysport. Csak az utolsó elődöntők magasságában derül ki, hogy mi is a versenysport igazában. Az idei olimpia margójára.

Emlékszem, állatok élettanából tanultuk, hogy vannak olyan másodlagos ösztöntevékenységek, amelyek ugyanolyan fontosak lehetnek, mint a legalapvetőbb életfunkciók (ivás, élelemszerzés, párzás, stb.), s erre mintapéldául az ún. explorációs ösztönt hozta fel Ádám professzor. Az exploráció, felfedező, kutató tevékenység fontosabb hajtóerővé válhat, mint az éhség: ha egy éhes patkányt egy élelemmel jól kibélelt új ketrecbe rakunk, eszik néhány falatot, de még mielőtt jóllakna, elindul felfedezni a környezetét. A felfedezés, kutatás az emberiség történetébe is mélyen beleivódott. Sokan vesztették életüket éppen felfedező útjuk során.

Hasonló jelentőségű a kevésbé ismert ritualizációs ösztön: valamit a maga rendje-módja szerint csinálni, s ettől várni a szokott következmények beteljesülését. Csányi Vilmos ezt a hajlamot kutyákon és embereken is tanulmányozta. Megállapította, hogy ez ugyanolyan történelemformáló erő, mint az éhínség, a járvány vagy a szerelem. Rituális ismétlődés tartja fenn a munkacsoportokat, brigádokat, ennek következtében és nem a pillanatnyi éhség miatt megyünk mindennap dolgozni. A rituálé finomodása zajlik a mérnökök, művészek munkájában, erre alapozódnak a vallási cselekmények. Részletesen bizonyította Agresszió c. könyvében, hogy a rituálé és nem az agresszió okozza a háborúkat. Az ember annyira türelmes lény, hogy akkor sem támadja meg a szomszédját, ha százan állnak egy buszon vagy egy piac forgatagában (csimpánzok nem bírnák cérnával az ilyen népsűrűséget). Viszont hajlamos az ember mindent rituális alapossággal végezni, az épületek kitűzését, a babonás cselekedeteket, a repülőgépek irányítását, a bombák röppályájának kiszámítását. (A háború indító okai között más ösztönök is vannak, de ezek egyike sem agresszió.)

Most egy harmadik emberi ösztönről szeretnék részletesebben szót ejteni. Emberi ösztönnek akkor nevezhetünk valamit, ha csak az emberre jellemző, ámde kultúrától függetlenül. Vannak olyan emberi ösztönök is, amelyek a beszéddel, fogalomalkotással kapcsolatosak. Nyilván állatoknak nem lehet beszéddel kapcsolatos ösztönük. Az ember szellemi képességei és az eltelt 5-10 millió év lehetővé tette ilyen emberi ösztönök elkülönülését. Donald O. Hebb szerint ilyen közös emberi ösztön pl. a pletykára való hajlam, disznóságok mesélése terített asztalnál, ilyen vagy olyan hajviselet, amelynek konkrét módja már kultúra és divatfüggő. Nyomai már megtalálhatók a főemlősöknél, akik szintén szeretnek étkezés közben csúnya dolgokat mutogatni vagy bizonyos dolgokat szépen elrendezni.

A harmadik ösztön, amely jelentéktelenből világmozgató erővé vált: a versengés. Természetesen ennek is megvannak az alapjai az állatvilágban: a fiatal állatok szeretnek játszani, párválasztáskor versengeni. Ezen az alapon az egyik legnagyobb hajtóerőből, a szexualitásból lehetne az emberi versenyszellemet levezetni. Az embernél azonban a versengés nem korlátozódik a hímek párválasztása körüli időre (bár ekkor bizonyosan fokozódik), kiterjed olyan szellemi versengésre is, amelyet nehezen lehetne az állatvilágból származtatni (pl. matematikai példamegoldó pontverseny), és olyan területeken is fellángol, amely az egész világ sorsára kihatással van (gazdasági verseny, fegyverkezési verseny stb.).

Most, hogy így megpendítettem a fegyverkezési versenyt, már sejthető, hogy nem fogok túl sok jót mondani a versenyzésről. „Bizonyos szint felett nem egészséges, veszélyes üzem a versenysport” – harsogta a rádió Kolonics György gyászhetében. Meg is lehet határozni az egészséges szintet: a tömegsport, családi sport a megyei versenyekig bezárólag. Ezen túl – nemzeti és nemzetközi szinteken – már beúszik a képbe az adrenalin-függőség, a doppingolás veszélye, az ízületek elhasználódása, a túlhajszoltság, a pszichés károsodások, amelyeket a győzelem, a vereség, az állandó második hely egyaránt okozhat. Mint biológus nem is szeretnék tovább elmélkedni a versenysportról, csak a versengés egyéb, elvontabb, de még inkább világméretű formáiról.

Van egy játék, amelyben három halász egy közös tóban „garázdálkodik”. Fehér Marika ötlete alapján még a számítógépes változatát is elkészítettük a diákjainkkal. Lehet fogni 0, 1 vagy 2 halat. Többnek nem is lenne értelme, mivel a tóban kezdetben 20 hal van. A halak elég gyorsan szaporodnak ahhoz, hogy ellássák a halászokat 1-2 hallal hetente. Ha csak egy szóval megemlítjük, hogy ez egy verseny, és az nyer, aki a legtöbb halat kifogja 10 hét alatt, akkor a hal garantáltan kipusztul. Minden versenyző ráérez, hogy az elején kell igyekeznie, hiszen ott a sok hal, és a szaporulat kárba vész, ha nem fogják ki maguknak. 13 halnál a tó már nem képes ellátni a három halászt a heti 1 hallal sem, azután pedig látványosan kihalnak a halak, és a versenyzők is igen keveset fognak. A természet ilyen: sok hal sokat szaporodik, a kevés hal pedig keveset. Még alacsonyabb szinten pedig genetikailag omlik össze a populáció. A verseny pedig olyan, hogy ha mindenki nyerni akar, akkor egyénileg és összesen is kevesebbet fognak, mintha hagynák élni a tavat. Ez pontosan így van a valóságban is. A tavat azzal lehet megmenteni, ha elmondjuk, hogy ez egy kooperációs játék, és az az érdekes, rájönnek-e, hogyan működik a tó, és meg tudnak-e határozni egy fenntartható stratégiát.

Véges megújuló rendszer kiaknázását nem lehet versenyszerűen folytatni. A Földön minden rendszer véges és megújuló.

Szathmári Sándor Kazohínia c. regényében egy XX. századi Gulliver kalandjait meséli el. Gulliver egyszer egy matematikai tisztasággal gondolkodó ottani orvosnak próbálja megtanítani a sakkot:

„elmagyaráztam a játékszabályokat, ami, mondhatom, súlyos feladat volt. Soha ilyen nehézfejű tanítványom nem volt. Mikor ötödször elmagyaráztam, hatodszor újra azt kérdezte:

– De mi a cél?

– Az ellenfél királyát kiütni – mondtam, és újra kezdtem magyarázni.

Végre hosszas vállvonogatással beleegyezett egy partiba. Kiléptem egy paraszttal, és intettem, hogy lépjen, mire megfogta királyomat, kitette a tábla mellé, és kérdőn nézett rám.

– És most mi az értelme? – kérdezte bambán.

Bosszúsan visszatettem a figurát.

– Az nem megy ilyen egyszerűen!

– Látod, hogy megy!

– De be kell tartani a szabályokat! Így persze hogy nincs értelme. Ha szabályosan lejátszod, meglátod, hogy lesz értelme.

Nagy nehezen lejátszottuk. Persze megvertem.

– És most? – kérdezte.

– Most én vagyok a győztes.

– Az mi?

– Megnyertem a játszmát.

Hosszan gondolkozott. Látszott, hogy még mindig nem érti.

– És az mi? – bökte ki végül.

– Hogy én győztem.

– Ti egyik szóval magyarázzátok a másikat, amire, úgy látszik, azért van szükségtek, mert egyiknek sincs köze a valósághoz. Mindkettőt magatok faragtátok anélkül, hogy egyiknek is volna tartalma.

Képtelen volt megérteni, hogy – az ő szavai szerint – miért csináltuk a semmit ilyen hosszan és körmönfontan, aminek akkor sem lett volna értelme, ha mindjárt az elején kiütöm a királyát, és azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg egész életünk és közéletünk is abból áll, hogy a semmit komplikáljuk, hogy képzelt bálványok irányítják cselekvéseinket. Márpedig ha a semmit valóságként értékeljük, ebből csak nyomor, viszály és helytelen dolgok halmozódása származhatik…

Ez eddig a bevezetőben említett rituális hajlamaink leírásának is tekinthető, de az író később tovább folytatja a filozofikus párbeszédet:

– Mi hát az, amit te boldogságnak nevezel?

– A lélek kielégülése.

– Az, hogy a lélek jóllakik?

– Valami olyasféle.

Elgondolkozott.

– A te lelked jóllakott, mikor sakkoztunk?

– Igen, mert megnyertem a játszmát. Látod, ennek örömét ti nem élvezitek.

– És hogy éritek el, hogy mindkét fél megnyerje a játszmát?

Nyomott hangulatom dacára elmosolyodtam.

– Hogy képzeled ezt? Azért játszma, hogy egymás ellen, és ne egymásért játsszuk. Az egyik félnek vesztenie kell.

– És a vesztes fél is boldog?

– Nem. Az boldogtalan. De máskor ő is lehet nyertes.

– Akkor miért teszitek boldogtalanná az egyik felet?

Őszintén megvallva, kérdése kissé meglepett, és alaposan össze kellett szednem gondolataimat, hogy megértessem a helyzetet.

– Az úgy van – kezdtem -, hogy a boldogság bizonyos energiaszerzést jelent a léleknek, és mint minden energia, ez is valami nívókülönbségből ered: az eredményekből, miket én értem el, és nem más.

– Fejtsd ki ezt érthetőbben.

Magyarázatul felsoroltam neki a haditengerészetnél szokásos kitüntetéseket, beszéltem a fáraók hatalmáról, maharadzsák kincseiről, majd példaképpen megemlítettem a bélyeggyűjtést is.

– Na és – mondtam végül – mi értelme volna a kitüntetéseknek, ha mindenki mellén ugyanazon kitüntetések függenének? Mi tenné boldoggá az indiai maharadzsát, ha mindenkinek ugyanannyi gyémántja volna, mint neki, vagy a bélyeggyűjtőt, ha mindenkinek volna Mauritiusa?

Fejét csóválta.

– Úgy látom, a boldogsághoz nem is egy, hanem igen sok ember boldogtalansága szükséges.

– A boldogság mint energia az elért nívóval arányos, amit csak másokhoz való helyzeti viszonyunkkal mérhetünk. Valaki minél több ember közül emelkedik ki, annál boldogabb, de ez másként nem is képzelhető. Viszont éppen a boldogság vágya az, ami minket alkotásra és munkára serkent. Enélkül még ma is a fákon mászkálnánk.

Ezt is teljesen érthetetlennek nyilvánította, majd azt vonta le, hogy a boldogság is üres és elérhetetlen délibáb.

– Mert – mint mondta – a dolog természetéből folyik, hogy mindenki más fölé legfeljebb egy ember emelkedhet, tehát a többiek nyilván mindannyian boldogtalanok.”

Ha valaki olvasta Michael Ende Momo c. regényét, biztosan tudja, hogy az a nagy hajtás, lihegés, kapkodó nyomorúság, ami manapság ránk szakadt, azért van, mert eladtuk az időnket, életünket a „szürke uraknak”. De hát a valóságban nincsenek szürke urak, legfeljebb marketingesek, orvoslátogatók, biztosítási ügynökök. Az életünk azért gyorsul be – és ez nem von le semmit a regény nagyszerűségéből -, mert versengünk. Versengünk a szomszédainkkal. Nem a pályán versengünk, a futam ideje alatt, hanem egész életünkkel versengünk, a verseny áldozataivá váltunk. Anyagiakban versengünk, a Természet véges megújuló forrásaiból vesszük el a verseny kellékeit. Egymás ellen versengünk, de a Természet rovására.

Kiszely Károly és még sok alternatív közgazdász azt mondja, hogy minden gazdasági bukfenc, kirablás és összeomlás mélyén ott található a bűnös kamat. De tegyük hozzá, hogy a kamat mögött pedig ott a verseny. Ha ugyanis előbb akarok megvalósítani egy beruházást, mint mások, előbb, mint lehetőségeim engedik, akkor pénzt kell kérnem kölcsön kamatos kamatra, és elvileg a termelés hasznából tudom a kamatot, a gyors pénz árát visszafizetni. Matematikailag bizonyítható, hogy a kamat minden olyan természeti rendszert tönkretesz, ami kevésbé szaporodóképes, mint a kamat. A bálnák vagy a fák évente lassabban növekednek, mint a kamatráta, ezért halálra vannak ítélve. Ki győzné kivárni, míg szíveskednek szép lassan újranőni? A gyors kitermelés és a haszon banki kamatoztatása a nyerő. Aki pedig pár százalékot nyer, az az egész piacot megnyeri. Ilyenek a játékszabályok a gazdasági versenyben.

Az olimpiát meg kell szüntetni. Amikor ezt írom, egy nappal a pekingi megnyitó előtt, még nem tudhatom, hányan esnek mellé, hány doppingvétség lesz, hány bíró pártatlanságát vonják kétségbe, hány tízezredmásodperccel javítják meg azt a csúcsot, ahol a medence hosszát centiméterekkel mérik. De ha véletlenül a kétszáz női háton senki sem érne célba (2 fulladás, 1 ütközés, 1 szívgörcs, 1 dopping, 2 ínszakadás), akkor annak hírértéke lenne, akkor mindenki magába szállna, akkor dönteni kellene valamit. Akkor tanulmányozhatnánk az emberiség egy további kis/nagy ösztönét: a szinkronicitásra való hajlamot. Csak az számít, ami egyszerre történik, élőben, kétmilliárd képernyőn. Akkor van bűnbánati felindulás, a magányos prófétai cselekedetek, egyéniben szíveszakadt sportolók elmehetnek a csudába. Pedig bizonyosan megvan az a 7 haláleset, megvan valahol a száz balkamra-tágulás, 4-en tolókocsiból nézik a sporttársaikat, itt-ott össze lehetne adni 50 dopping-izompacsirtát, 20 protézist, 40 elvetélt magzatot, 100 sportszer-töréses balesetet. Összesen, de nem egyszerre.

Az olimpiát meg kell szüntetni. A VB-t is. Még az EB-t is. „Azt nem lehet, fiacskám! Az üzlet, az biznisz, tetszik érteni?” Értem, és így folytatom: és a gazdasági versenyt is meg kell szüntetni. Nem folytatható termelési verseny a Természet végesen megújuló versenypályáján. Ez így nem szabályos. Nem béreltük ki a pályát, nincs lefektetve hányan állnak rajthoz, nincsenek játékszabályok, pankráció folyik, mindenki egy ellen.

A „serdülő amatőrizmusból” kiöregedett olimpiát be kell tiltani. Be kell tiltani: pedig tudjuk, hogy az alkoholtilalmat sem tartották be, fellendültek a zugkocsmák. Az itt éppen jó is lenne, ha valakik titokban, kerületi szinten „olimpiáznának”, iskolai körversenyen nyernének 6 aranyat, a helyi tévé nagy nyilvánossága előtt futnának 1500 métert, otthon gimnasztikáznának titokban, azzal éppen jót is tennének az egészségüknek. Nem szabad följebb menni a megyei szintnél, mert akkor jönnek a „sportellenőrök”, és jól hazazavarnak mindenkit. Megint csak a Természet tanít arra, hogy nem szabad egyre magasabb szinteken ugyanazt a szelekciót erőltetni. Mert akkor kapunk méteres farktollú paradicsommadarat, agarat meg csivavát. Szelektív tenyésztést akarunk a sportolóinkra is ráerőltetni? Tudok ajánlani hatékony molekuláris genetikai módszereket! Ezt akarjuk? Előbb-utóbb ki kell mondani, hogy elég, elég volt!

Pedig éppen a sport mutatja meg, hogy lehet szépen, nem vesztes gondolatokkal háttérbe vonulni. Egyénileg ez a megoldás. Lehet abbahagyni győztesen is, vagy lehet letenni a lantot tépett húrokkal. Egyik sem feladás, nem vesztes pozíció. Csökkenteni az edzésmunkát, nem átesve a ló túloldalára; felfedezni a létezés egyéb örömeit, melyek háttérbe szorultak az állandó versenyzés miatt. Meg lehet élni a visszavonulást az élet teljességében, unokák fejét simogatva, régmúlt időkre emlékezve.

Hasonlóan a gazdasági versenyszférának is nyugalomba kell vonulnia. Megérni, megállapodni. Nem a vesztesek keserű szájízével. A győztes pozícióban is lehet okosan dönteni. Nem megtagadva azokat a szépségeket, amiket a XX. században létrehoztunk. De ki kell mondanunk, hogy a szellem fejlődése folyamat, és végre megértettük a kihívást: arra születtünk, hogy ne versenyezzünk egymással a Természet ellenében!

A sport limitált verseny. Nem versenghet akárki akárkivel. Vannak súlykategóriák és korcsoportok. Hányféle szabályt ellenőriznek a sportbírók! Ez is egy szabály: megyei szint és vége. Utána mindenkinek az edzési naplójából kivesznek három véletlen napi eredményt, és azt közzétehetik az interneten, ABC-sorrendben. Az eredmények összehasonlítása személyiségi jogokat sért. A sport legszebb vívmányai közé tartozik a fair play díj. Csakhogy ma száz aranyra jut egy fair play. Fordítva kellene.

Minden döntésünkkel adunk egy fair play díjat a szomszéd fűszeresnek, a falusi gazdának, a kedves tanítónéninek – vagy adhatunk egy kínai aranyat egy zacskó használhatatlan műanyag alkatrészért a GroTesco-stadionban. A gazdasági versenyt is le kell egyszer fújni. Már túl vagyunk a hosszabbításon és a 11-eseken.

(Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég… Éppen elbicikliztem a 31 km-re lévő nicki zúgóhoz, hogy megnézzem, habzik-e a Rába. Tavaly ilyenkor azért kellett odamennem, mert erősen habzott Nicknél is, Szentgotthárdnál is. Most épp ellenkezőleg. A szentgotthárdi kamera habmentes vizet mutat, a nicki gátnál pedig magam is látom, hogy idilli a kép, a parton sincsenek széjjelhagyott flakonok. Úszom a tiszta folyóban, amihez annyival járultam hozzá, hogy nem vettem semmilyen bőrárut, és hetente lejelentettem a kameraképeket. Aztán hazatekerek, és letusolok a nap-meleg vízben. Bicikli és úszás: paraszt-biatlon. Elnézést, hogy ilyen gondolataim támadnak 62 km kerekezéstől. A sport állítólag élesíti az elmét.)

 

A szerző fizikus, a Nyugat-magyarországi Egyetem Informatikai és Gazdasági Intézetének főtanácsadója

Ajánlom másnak

Kapcsolódó cikkeink

További cikkek

Legnépszerűbb cikkeink

További cikkek

Legfrissebb videók

Szappan- és vegán szendvicskrém készítéssel zártuk az ÖkoKört

Szappan- és vegán szendvicskrém készítéssel zártuk az ÖkoKört

2022 tavaszán a tavaszi Tiszta otthon és ÖkoKör Kamra csoportok lezárultát és a közösen elért eredményeket egy zártkörű workshoppal ünnepeltük meg. Harmincan gyűltünk össze, hogy a fenntarthatóság jegyében vegán szendvicskrémeket készítsünk a Közöshely dolgozóinak vezényletével, valamint Vászonzsákoslány, azaz Antal Évi a melt&pour szappankészítés rejtelmeibe avatott be minket. Mi az az ÖkoKör? Itt megmutatjuk!

Még több videó
Ugrás a tudatosvasarlo.hu nyitó oldalára

    Kövesd munkánkat, iratkozz fel híreinkre!
    Bónusz: tippek, tesztek, programok