Nem tévézem, nincs is tévém. Ez persze hazugság. Gyerekkoromban megkaptam én is a zombidózist, így néha, mint egy morfiumtolvaj, besettenkedem valamelyik családtag távirányítója mögé. Legtöbb helyen, nálunk is, a csatornák sajátos sorrendbe, tematikus csokrokba szedve laknak a programgombok alatt (csatorna – a legtöbb tényleg az…). Itt: közszolgálat; kereskedelmi; mjúzik stb. Ilyen blokkot képez a Spektrum, Discovery, National Geographic és még egy-két ilyes alkotta pakk. Ezeket szoktam volt, de egyre ritkábban. Most a N.G.-ot lesem, ahol az egyik krokodilvadász ökoripacs az amazóniai dzsungel mocsarába gázolva elsuttogja, mennyire szerencsések vagyunk, hogy lencsevégre kaphatjuk a megfogyatkozott feketekajmán-állomány egy ifjú képviselőjét, majd a mondat végén ráveti magát a kevésbé szerencsés állatra. Nem teccik: kikapcs, mégse nyugszom meg. Már a színvonalasabb természetfilmektől is gyomorrontásom van, de ez… Pedig a Tüskevártól Attenbourogh sorozataiig végiggubbasztottam minden ilyet (olyat). Meg vagyok róla győződve, hogy az otthon és az iskolában tarisznyált értékrendek mellett ezek a filmek jelentették a kortárs környezetkultúra – ha beszélhetünk ilyenről – legerősebb bástyáját. Amikor pedig beköszöntött a kábelparadicsom, fent nevezett bugyraival, úgy éreztem magam, mint az iszákos, akit sörbe akarnak fojtani. Most sincs másképp, de már fuldoklom. „Istenem, és? Kikapcs, átkapcs, be-se-kapcs, az’tán nem fáj! Ráadásul pont rájuk dobálod a kavicsot, mikor tudod jól, mekkora szüksége van az utolsó pitypangnak is a marketingre!?” – jön csuklóból az ellenvetés, de éppen erről van szó. Adva van egy össznépi érdeklődési felület, amit ezek a csatornák 99%-ban lefednek. Úgy vélem, ezt jobban ki lehetne használni. Persze, kinek mi a jó…

Az ilyen kajmáncirkusz népszerűsítő hatását nehezen vitathatjuk, de alig hiszem, hogy a balkáni medvetáncoltatók működése túl sok barnamackót mentett meg. Nem is volt cél, de nem is feltételezte senki, hogy ott természeti kincsek bemutatása folyik. Az ilyen (N.G. stb.) kvázi-tárlatvezetés viszont azt az érzést kelti az emberben, hogy a tárlatvezető egyúttal morcos teremőre is a bemutatott műtárgyaknak, így azok felől kár aggódni, jó kezekbe kerültek. Hisz’ naponta megcsodálhatom az utolsó 200 szibériai tigris valamelyikét, Amazóniát vagy épp a barázdás bálnát! Ha pedig így van, akkor azoknak a helyükön kell lenniük, ugye? Pszeudofrankó.

Felhozhatjuk mellettük az adók egyfajta napirend-megállapító hatását, azaz amíg látom az Amazóniáról készült felvételeket, azok esztétikai értéke nyomot hagy bennem (csak remélhetem, hogy mindenkivel így van), jó érzéssel tölt el, sőt a nagy közös örökség (territórium) részének érezve felháborodom, ha kiforgatnak belőle. Foglalkozom a dologgal. Ugyanakkor a felháborodás a negatív, így a nem vágyott érzések egyike (spinozai szomorú), tehát az én reklámbevételre, képernyő elé ragasztásomra hajazó igénypincérem – N.G. stb. – meg fog óvni a valós/tartós megrázkódtatástól, miszerint valakik épp szétcseszik a fejemre szállt csodabolygót (azt meg pláne nem állítja, hogy ez a valakik én vagyok). Helyette felszolgálja nekem az édent. Tisztelet a kivételnek!

Másfelől eszembe jutnak Monet barátai, a kultúrrapli, amikor az emberek a „Gundelig álltak sorban”, hogy majd némi money leperkálása után bizonyára átszellemülten adhassák át magukat az impresszióknak. Mindeközben kevesen tudták volna, pl. El Greco képeit hol keressék. Persze, mert az ráér. Mert ott van, ahol szokott. Úgy az emeleten jobbra, mint Amazónia a húgom tévéjén, a 11,12,13-ason: N.G. stb. Hírérték – „Monet!” – nuku (ami nem üt el a megszokottól, az más néven terepszínű bla-bla-bla). Így történhet, hogy a „fajkihalás” vagy „Amazónia” szó khaki zselévé laposodott: említésükre motoros etikettmozdulattal gondterhelt arcot vágunk, neadjisten az unalomtól, majd továbbballagunk, mint mikor számunkra ismeretlenek halálos betegségéről kell hallanunk.

Ha mégsem fásulunk bele gombnyomásra látni az erdőt, közepén a kódoltan harmóniaszerű, kellemes hatást kiváltó képeket találjuk, mint árucikket. Csak úgy ömlik ránk a feldolgozhatatlan szépség – mása: plágium. Mindeközben a plagizált világ csodái örökre eltűnnek. Ezt elmagyarázni a kép, ezen a szinten, „képtelen”. Nagyipar. Túl sok az egymástól független benyomás, akárcsak a kutyafutta Monet esetében, ráadásul itt az ábrázolt dolog adott, kevéssé alakítható, legtöbbször csak önmagával azonos. (Igaz, mint már leszögeztük, nem is megőrzésre szerveződött intézményről beszélünk.)

Hasonlítsuk össze egy Kafka portrét hordozó jpeg méretét egy txt-vel, ahová valamelyik novelláját gépeltük. Az előbbi bitügyileg több információt tartalmaz, mégse jutna eszébe senkinek Kafkát az őt ábrázoló képekről megismerni. Talán csak a kép készítőjét. Ha viszont egy írói ambíciókkal dicsekedő pornósztár versciklusai vs. portfoliója közti mérleget állítunk föl, nem kérdéses, merre billen. Kafkát olvasni lehet élmény/kötelező/presztízs – kinek hogy, mindenesetre motiválva vagyunk valamiféle munkára a gyarapodás érdekében, míg egy pornófilm megtekintése kevesebb erőfeszítéssel jár, bizonyos tekintetben. Érteni, feldolgozni, beépíteni legalábbis nem kell, így talán világnézetünkön sem alkalmaz nagyobb módosítást. És hogy mi miként is tekintünk Amazóniára? Jusson eszünkbe a kajmán, hátán a kéjesen lihegő ripaccsal. Mondjuk úgy: Kafka képregényben.

A képeknek csak aláfestésül szolgáló szöveg „mozaikszerű, sehova se tapadó” ismereteket szolgáltat, ugyanakkor hangvétele megerősíti az értékekért aggódó tárlatvezető sztereotípiáját. Ez a hangnem, az etikett részévé válva, mára elengedhetetlen. Kulturális érdeme a kapucsengő Für Elise-ével megegyező, bármit is mond. Furcsa, pavlovi zöldvacsora, ahol (vész)csengőszó nélkül már nem is ízlik az étel: a természeti értékek – saját pusztításunk okozta – ritkasága vokális fűszerként szolgál a látványon lakomázó szemgolyónak. Sajnos ezt a hipervitaminózist pont az amúgy rétjáró vénával huzagolt réteg nyeli, hisz ők a célcsoport. A mozgósító hatás legfeljebb egy intellektuális önkielégítésben merül ki. Teszem azt, partneremnek megvillantom a Spektrum tegnap esti műsorában látottakat-hallottakat: Monet-sorban állva, körülöttünk a Városliget; környezet – kultúra a (sárga) négyzeten.

Mielőtt magamra zárom a mondanivalót, még leszögezném: tudom, nem az ő kezükben van a balta nyele, ez nyilvánvaló – sokkal inkább a miénkben. A kulturális vonatkozás magában meg öncélú és erőltetett ahhoz, hogy mint említettem, éppen ezeket a műsorokat érje kritika (a „N.G. és kollégái”-nak felróható hézagok ellenére Kafka velünk marad, szerencsére a sorok mögött, és pornósztárok sem írnak verseket). Továbbmegyek: ezek a műsorok éppen popularitásuknál fogva a leghatékonyabb eszközök között szerepelhetnének egy kevésbé szürkülő világ megteremtésében. Vadonpótló élménygyári minőségük az, ami ijesztő, és egyben visszás is. Szükséges rossz, hiszen egy olyan igényt csillapítanak, amilyet mint városlakók, csak nehezen tudnánk kielégíteni, ha pedig mégis megpróbálnánk, az katasztrofális hatással lenne a még létező értékekre. Probléma pedig ott van, ahol ezek a hadba fogható igények – és lekötésük – valami nagy lefolyóba ürülnek. A szemlélődés gyönyörétől kábultan nem ismerjük fel a különbséget, hogy míg Kafka, Monet és a pornó egy-egy bennünk, általunk létező jelentés-információ, aminek lényege sokszorosítható, elővehető, eltehető, felejthető, sőt leírni alig merem, de talán mással pótolható – addig a N.G. modellje, a sokszínű Élet, nagyon is halandó.