1997 nyarán a holland hadsereg korábbi radarmérnökeként szolgált informatikus, Vic Hayes tudósok hosszú sorához csatlakozott, s belemosolygott a fényképezőgépbe. A vaku felvillant, az első nemzetközi wifi szabvány hivatalos avatását ünnepelték.

Bár eredetileg arra találták ki, hogy összekapcsolják a pénztárak zárási készpénznyilvántartásait, a becsvágyó tudós nem titkolta, hogy az új technológiával még vannak tervei: „Már látom, ahogy a wifit végül gyakorlatilag mindenre használni fogják” – idézték gyakran, de azt még ő sem volt képes megjósolni, hogy találmánya végül valóban milyen elterjedt lesz majd.

Szakértők szerint csak Európában 53 millió wifis készülék lesz 2008-ra. Az Egyesült Királyságban minden ötödik felnőttnek van már wifivel működő laptopja, a középiskolák 80%-a pedig már bevezette a technológiát létesítményeiben. A McDonald’s nemrégiben bejelentette, hogy ingyen wifi hozzáférést létesítenek minden éttermükben; az egyre terjedő „Mu-Fi” kezdeményzés pedig – amelyben egész önkormányzatok kapnak wifi lefedettséget – már az Egyesült Királyság első „wifi városává” avanzsálta Norwich-ot. [A „Mu-Fi” feloldása a Municipal Wifi, azaz önkormányzati wifi – a szerk.]

A technológiát úgy reklámozzák a nagyközönség számára, mint a kényelem elsődleges eszközét: lehetővé teszi, hogy fogj egy kávét, és menet közben ellenőrizd az e-mailedet, hogy fényképeket nyomtass vezetékes kapcsolat nélkül, vagy hogy olyan hangszórókból hallgass zenét, amelyek nincsenek a számítógéphez kapcsolva. Az iskolákban már lehetőség van arra, hogy a tanárok interaktív wifi táblákat használjanak a tanításhoz, és a közeljövőben a diákok kézi terminálok segítségével kommunikálhatnak majd a digitális tanórák tartalmával. A technológia vállalati érdekcsoportja, a Wifi Szövetség kifejezésével élve: „A wifi egyszerűen szabadságot jelent.”

 

Szabadság – de milyen áron?

A wifi úgy jelent meg az életünkben, hogy nem kellett átmennie kísérleteken, biztonsági ellenőrzéseken és hasonlókon. Ez részben azért történhetett így, mert Vic Hayes és csapata olyan wifit fejlesztett ki, amely a rádióhullámoknak egy engedélyhez nem kötött sávját használja – ezeket a rádióhullámokat azért bocsátották rendelkezésre, hogy előmozdítsák a vezeték nélküli technológiák használatának elterjedését. Amennyiben a technológia megfelelt az interferenciával és a kompatibilitással kapcsolatos követelményeknek, a fogyasztók szabadon vásárolhattak és használhattak wifis berendezéseket saját maguk és a gyártók tetszése szerint. Az Egyesült Királyságban a wifi által használt sáv (2,4 gigahertz) 2000 óta használható engedély nélkül.

Denis Henshaw, a Bristoli Egyetem fizikaprofesszora figyelemre méltónak találja, hogy a wifis eszközök piacra kerülhettek anélkül, hogy vizsgálatokon kellett volna átesniük. „Ha egy gyógyszercég új gyógyszert akar eladni, évekig kell tesztelnie, hogy bebizonyíthassa: a gyógyszere biztonságos” – mondja. „De, ha a 2,4 gigahertzes spektrumot használó wifi-fejlesztő vagy, nem kell bizonyítanod semmit.

2000-ben merültek fel az első aggodalmak a wifi egészségügyi hatásait illetően. Az iskolai információ technológia (IT) fejlesztéséért felelős Brit Oktatási Kommunikációs és Technológiai Ügynökség (BECTA) arról számolt be, hogy az első néhány osztálytermi berendezés bekötését végző mérnök a munkanap végére fejfájásra panaszkodott. A jelentést soha nem publikálták, de végül kiszivárgott, és 7 évvel később bekerült a Times magazin oktatási mellékletébe.

2003-ban Chicago külvárosában az érintett gyermekek szülei pert indítottak az Oak Park-i Általános Iskola ellen, az iskola wifi hálózatának esetleges ártalmas hatásai miatti aggodalmukban. A pert elindító apa, Ron Baiman azt mondta, azért lépett a tettek mezejére, mert „sok szakértő szerint vannak lehetséges kockázatok”.

Évekig a csüggedt tanárokra és a fejfájástól szenvedő diákokra hárult a szerep, hogy fizetetlen ellenőrökként lépjenek fel, tudományos munkákat gyűjtsenek össze, és lobbizzanak az iskoláknál, hogy szereltessék le a wifi rendszereket. 2006-ban egy chichesteri iskola címlapra került, miután az igazgató beleegyezett, hogy a szülők és diákok kérésére eltávolítsák a hálózatot az iskolából. Az igazgató azt nyilatkozta a Times magazinnak, hogy a szülők véleményének figyelembevétele vezette erre a lépésre. „Sok kutatást is végeztünk” – tette hozzá. „A hatóságok szerint biztonságos, de nem készültek hosszú távú tanulmányok ennek bizonyítására.”

Az eset fordulópontot jelentett. Az országos lapok figyelme azok felé az adatgyűjtő kampányok felé fordult, amelyek már régóta küzdenek a mobiltelefon-iparral. A kampányolók rámutattak, hogy a wifi berendezések által kibocsátott sugárzás fajtája, noha egy picivel más hullámhosszon található, alapvetően ugyanaz, mint amit a mobiltelefonok és bázisállomásaik használnak. Mindkét rendszer magas frekvenciájú mikrohullámokkal dolgozik, amelyek gyorsan „pulzálnak” ide-oda adatokat közvetítve.

Ez a pulzáló jelleg fontos, mert azt jelenti, hogy bár a jeladás egy adott időintervallum alatti mérésben alacsony erejűnek mutatkozhat, sokkal magasabb csúcsokat is elérhet, amikor adatközlés zajlik. A kampányolók minden erejükkel azon voltak, hogy megmutassák: a wifi csupán egyike egy sor olyan technológiának, amelyek ugyanazt a mikrohullámú rendszert használják, beleértve a csecsemők számára készült légzésfigyelőket, a DECT vezeték nélküli telefonokat és a számítógépes bluetooth eszközöket (ld. lejjebb).

2007 májusában a BBC Panoráma című műsora a wifis berendezések által használt jelerősségeket vizsgálta. A mobiltelefonos ügyekben érdekelt PowerWatch civil szervezet vezetésével a program során megmérték a mikrohullámok erősségét a mobiltelefon bázisállomások 150 méteres körzetében és a laptopok félméteres körzetében. Ezek olyan reális távolságok, amelyeken belül nap mint nap ki lehetünk téve a készülékek hatásainak. Azt találták, hogy a wifit használó laptop sugárzása legalább olyan magas volt, ha nem magasabb, mint amit a mobiltelefon-átjátszó fősugarában (főnyaláb) mértek (ld. lejjebb).

A telekommunikációs ipar vadul támadta a műsort, részint mert tartott a várható következményektől – attól, hogy a kutatássorozat eredményei, amely az elmúlt évtizedben világos bizonyítékokat hozott arról, hogy a mobil-átjátszók egyértelműen veszélyesek lehetnek az egészségre, a wifis berendezésekre is vonatkoztathatóak lesznek majd (ld. a keretes írást „A bizonyíték súlya”).

További aggodalomra adtak okot az Egészségvédelmi Iroda (Health Protection Agency, HPA) elnöke, Sir William Stewart megjegyzései. Stewart, aki Margaret Thatcher alatt az angol kormány vezető tudományos tanácsadója volt, 2000-ben összeállított egy nagyhatású tanulmányt a mobiltelefonokról, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy sosem szabadna megengedni, hogy a mobiltornyok főnyalábja iskolák területére essen. A BBC Panoramának egyértelműen azt nyilatkozta, hogy a mobilok és a bázisállomások igenis felelőssé tehetők a rákosodás megindulásáért, bizonyos mentális funkciók megváltozásáért vagy sejtkárosodásért. Azt is mondta, hogy az Egyesült Királyság egészségpolitikáját is közvetlenül befolyásoló WHO-s (World Health Organisation – Egészségügyi Világszervezet) megközelítés, „nem tükrözi kellően” a tudomány jelenlegi álláspontját.

A HPA vadul igyekezett, hogy lecsillapítsa a saját útját járó elnök megjegyzései által kavart viharokat. Először megpróbálták letagadni, hogy Stewart valóban mondott valamit a wifivel kapcsolatosan, aztán az iroda megváltoztatta az egyik online sajtónyilatkozatának szövegét, amelyben immáron nem az áll, hogy „nincs bizonyíték” arra hogy a wifinek lehetnek egészségügyi hatásai, hanem hogy „nincs szilárd bizonyíték” minderre. A wifivel kapcsolatos HPA rendelkezések, amelyek mértékadóak az összes brit kormányzati szerv számára, jelenleg így szólnak: „A mai napig nincs szilárd bizonyíték arra nézve, hogy a wifi és a WLAN [vezeték nélkül helyi hálózat] negatívan hat a lakosság egészségére. A jelek nagyon alacsony erejűek, jellemzően 0,1 wattosak (100 milliwatt) mind a számítógépben, mind a routerben (a csatlakozópontnál lévő útválasztónál), a jelenlegi eredmények pedig azt mutatják, hogy ez jócskán belül van a nemzetközileg elfogadott (ICNIRP) kockázati mértékeken.”

De pontosan mi is az az ICNIRP, vagyis az intézmény, amely meghatározza a biztonságos rádióhullám-használat maximumát az Egyesült Királyság állampolgárai számára? A Nemzetközi Nem Ionizáló Sugárzás Elleni Védelmi Bizottság (International Commission on Non-Ionising Radiation Protection, ICNIRP) 1992-ben alakult, ám az 1970-es években létrehozott, korábbi intézményből nőtt ki.

Alasdair Philips, a PowerWatch alapítója „elképesztően konzervatív szervezet”-ként jellemzi: „Az ICNIRP az IRPA-ból nőtt ki (International Radiation Protection Association, Nemzetközi Sugárvédelmi Társaság), amelyet az 1950-es években hoztak létre, és nagyrészt a nukleáris ipar volt munkatársait alkalmazta. Az ICNIRP még különválása után is megőrizte erős ipari kötődését. Nagyon titokzatoskodók, és a Bizottsághoz csak meghívásos alapon lehet hozzáférni.”

1998-ban az ICNIRP kiadott egy dokumentumot, amely a Bizottság összes tagállama számára – idetartozik a legtöbb európai ország és az USA – a mai napig meghatározza a nem-ionizáló sugárzás elfogadható szintjét. A rák és a mikrohullámoknak való kitettség kapcsolatát vizsgáló fejezetben az ICNIRP szerzői hét olyan tanulmányra utalnak, amelyek alátámasztják ama következtetésüket, miszerint a rádióhullámok nem növelik a rákos megbetegedések esélyét. Ezeket kivétel nélkül 1997 – azaz a wifi megjelenése – előtt készítették, kettőt közülük még az 1980-as évek előtt.
Az ICNIRP-jelentésben szereplő kutatások közül három a nagyteljesítményű radaroknak kitett katonai illetve civil személyzetet vizsgálja; egy másik pedig azt a hidegháborús esetet, amikor szovjet ügynökök mikrohullámokkal sugározták be az amerikai nagykövetséget; míg egy további tanulmány a régimódi, katódsugarú számítógép-monitorok hatását tárgyalja. Az egyik tanulmány a rádióközvetítés hatásait vizsgálja, ám erről később kiderült, hogy következtetései súlyos hibákat tartalmaznak. A hét közül az egyetlen, a mobiltelefonok egészségügyi hatásait vizsgáló tanulmány szerzői készségesen elismerik, hogy a kutatást nem arra tervezték, hogy a mobiltelefonok hosszabb távú, így pl. rákhoz vezető hatásait vizsgálják.

E tanulmányok későbbi elemzése világosan rámutat arra, hogy az ICNIRP szándékosan rosszul idézte vagy átszerkesztette a szerzők eredeti következtetéseit, elrejtve azokat a bizonyítékokat, amelyek egyértelmű kapcsolatot találtak a daganatok és mikrohullámú sugárzás között.
Amikor az irányelvek egy későbbi szakaszában az ICNIRP elveti a mikrohullámok okozta DNS-károsodásra utaló bizonyítékokat, akkor a brit Nemzeti Sugárzásvédelmi Tanács (National Radiological Protection Board) és a WHO (amúgy mindkettő az ICNIRP iránymutatásait követi), valamint az anyaszervezet IRPA tanulmányaira utal.

Úgy tűnik, az ICNIRP olyan, hasonlóan gondolkodó szervezetek csoportjának középpontjában áll, amelyeknek eltökélt szándéka, hogy egymás kutatásait alátámasszák.

Az INCIRP-irányelvek tévedései nem maradtak szó nélkül. A kiadás évében 16 nemzetközileg is elismert tudós írta alá a Bécsi Határozatot, amely azzal vádolta az ICNIRP kutatóit, hogy figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy „az utóbbi években számos tanulmány jelent meg, amelyek kimutatták: az általuk javasolt határokon belül maradva kimutathatók biológiai hatások”. 1999-ben, amikor ausztráliai tudósok érkeztek az ICNIRP javaslatainak tanulmányozására, arra a következtetésre jutottak, hogy az irányelvek „nem tekinthetők … elővigyázatossági intézkedésnek”. Ezt követően Ausztrália megtagadta a csatlakozást a Bizottsághoz, és saját irányelveket dolgozott ki.

Az ICNIRP aláírói közül azonban senki nem vette figyelembe sem ezeket az alapvető aggodalmakat, sem pedig azt a tényt, hogy a legtöbb kutatás, amelyen az ICNIRP irányelvei alapulnak, azelőtt jelentek meg, mielőtt a wifi elhagyta volna a laboratóriumot. Az Egyesült Királyságban a szabályalkotók még most is az 1998-as irányelveket használják és tartják mérvadónak, amelyek csupán a mikrohullámú sugárzás következtében fellépő hőhatás (azaz felmelegítés) megelőzésének érdekében állapítanak meg (határ)értékeket. Valójában azonban a jelenleg a mikrohullámoknak tulajdonított negatív hatások zöme jócskán az ICNIRP ajánlásában meghatározott értékeken belül jelentkezik, és „hőváltozást nem okozó” hatásként (non thermal effect) tartják őket számon. Ezek közé tartoznak a vér-agy gátra gyakorolt hatások, a rákot okozó szabadgyökök képződésének fokozódása, a szervezet melatonin-szintjének csökkenése és a sejten belüli kommunikáció megakadásai is (ld. a keretes írást „Hogyan hatnak ránk a mikrohullámok”).

Válaszként a médiabotrányra és William Stewart nyilvános vallomására, a HPA 2007 októberében bejelentette, hogy a wifi egészségügyi hatásaival kapcsolatos kutatási programot indít. A kezdeményezéssel kapcsolatos kezdeti optimizmus azonban hamar alábbhagyott, miután a kampányolók rájöttek, hogy a projekt csupán „a vezeték nélküli számítógépes rendszerek rádiójelzéseinek sugárzási mértékét vizsgálja” és hasonlítja össze a „nemzetközi irányelvekkel”.
„Ezt a kutatást egyszer már elkészítették” – mondja Graham Philips, a PowerWatch munkatársa. „300 ezer fontot költeni az adófizetők pénzéből arra, hogy a wifinek való kitettség mértékét megmérjék, majd összehasonlítsák azt a 10 évvel korábbi ICNIRP-irányelvekkel, ez egész egyszerűen egy bohózat.”

Ha a mobiltelefon-bázisállomások egészségügyi kockázatairól készült kutatások komolyan vehetők, akkor Philips joggal érezheti magát dühösnek. 2007 júliusában jelentették meg annak a kétéves kutatási projektnek az eredményeit, amit az angol kormány és a mobiltelefon-ipar közösen finanszírozott. Az Essex-i Egyetem egyik prominens intézményének kutatói által vezetett vizsgálat azt próbálta kideríteni, hogy a mikrohullámú sugárzás egészségügyi hatásaira panaszkodók (az elektroszenzitívként ismert emberek) meg tudják-e mondani, hogy egy elrejtett mobil-átjátszó egy adott pillanatban be van-e kapcsolva vagy nem. Egy, a londoni Tudomány Médiacentrumban rendezett, nagy figyelmet kapott sajtótájékoztatón – ahonnan az érdekeltek csoportjait és a nem mainstream médiát is kitiltották – a kutatók közölték, semmilyen szignifikáns eredményt nem találtak, s hogy problémáikat a sugárzással magyarázó elektroszenzitíveknek bajaikat más, pszichológiai okokkal kellene indokolniuk.

Szoros határidőkkel a nyakukon és az állítólagosan megbízható állami kutatási programból származó információkkal a zsebükben az újságírók pontosan ugyanazt továbbították a szerkesztők és az olvasók felé, amit a sajtótájékoztatón hallottak. De a mikrohullámú sugárzással kapcsolatos egészségügyi félelmek eloszlatása érdekében végzett, s világszerte hivatkozott vizsgálatot mára vitatottá vált.

Alapvető számtani hibákat találtak benne, amit a kutatók sem cáfoltak. A tudósok azt is elismerték, hogy nem tudtak elég vizsgálati alanyt bevonni a kutatásba ahhoz, hogy kizárják annak a lehetőségét, hogy az összefüggést csupán a véletlen okozta, ezért vizsgálataik eredményéből nem lehet megalapozott következtetéseket levonni a valós életre. Ráadásul, mivel kevés résztvevőt találtak, a kutatók azt sem tudták megfelelően „ellenőrizni”, hogy vajon tüneteik megegyeznek-e az elektroszenzitivitás ismert tüneteivel.

A kutatók emellett úgy kezdték a kutatást, hogy 3 hónapig egy olyan mobiltelefon-bázisállomást szimulálni hivatott eszközt használtak, amely nem is adott le élethű jeleket. A laboratóriumi berendezésből hiányzott egy alapvetően fontos frekvencia, amelyet a valódi mobil-bázisállomás kibocsát, és amely feltételezhetően fejfájáshoz és más neuro-pszichológiai hatásokhoz vezet. Felkérték ugyan Alasdair Philips-t, hogy javítsa meg a berendezést, de a nem megfelelő beállítások mellett rögzített adatokat ugyanúgy felhasználták a végső elemzéshez.

Amikor az Ecologist megkérdezte a tanulmány vezető szerzőjétől, Elaine Fox professzortól, ugyan miért állította csapata a világsajtó előtt, hogy az – egyébként a svéd kormány által hivatalosan is elismert – ún. elektroszenzitivitás egy mítosz, a következő választ kaptuk: „Értelmetlen lenne arra következtetni, hogy van ilyen hatás, amikor közel 900 szenzitív egyént szigorú feltételek mellett leteszteltek (Rubin és mtsai, meta-elemzés, 2005; Regel és mtsai, EHP, 2006; és Eltiti és mtsa, EHP, 2007). Ezek a vizsgálatok borzasztóan drágák, és tekintettel a növekvő mennyiségű bizonyítékra, most már értelmesebb lenne más okok után kutakodni.”

Ez korrektnek tűnő érvelés egészen addig, míg meg nem vizsgáljuk a dolgot kicsit közelebbről. Rubin és mtsai „meta-elemzése”, amely (nota bene!) a Journal of Psychosomatic Medicine (Pszichoszomatikus Gyógyítás) című szakfolyóiratban jelent meg, egyszerűen áttekintést ad 25 különböző minőségű tanulmányról, amelyek közül pusztán hétben voltak mobiltelefon-szerű sugárzásnak kitéve a vizsgált alanyok, és ebből háromban éppenséggel találtak is egészségkárosító hatásokra utaló jeleket. Elaine Fox azt is elfelejtette megemlíteni, hogy Regel és mtsai valójában arra a konklúzióra jut, hogy egyes alanyok következetesen meg tudták mondani, hogy a mobil-bázisállomások be voltak-e kapcsolva, és hogy a tanulmány végkövetkeztetései szerint az agyi-funkciókra gyakorolt hatások nem kizárhatóak.

Továbbá, az Essex-i Egyetem által készített tanulmányt kifejezetten azért rendelték meg, hogy pótolja a korábbi tanulmányok hiányosságait, így hát azzal védeni a tanulmányt, hogy a korábbiakra utalunk, igencsak kétes megközelítés.

Végül, a HPA új vizsgálata a wifi rizikóit illetően igen csekély jelentőséggel bír. Ennek okát nem a rádióhullámok adják, hanem a lábunk alatt futó tonnányi adatkábel.

Az Egyesült Királyságban az internet-kapacitás a határokat súrolja. A videó-szolgáltatások, az internetes rádió, a fájlcserélés és a webes telefonálás iránti hatalmas kereslet következtében az eredetileg csak telefonokhoz tervezett, korosodó rézkábelek nem bírják a gyűrődést. A Deloitte tanácsadócég már 2007-ben a kapacitás „tetőzését” vizionálta.

Ezt egy kormányzat sem engedheti meg magának, pláne egy olyan, mint a brit, amely a „tudásgazdaság” sikerére épít. Aki az internetnél a sebesség vagy a kapacitás terén lemarad, az lemarad az üzletben, az innovációban, a beszedhető adók mértékében.

A megoldás kétségbeesett keresése közepette a brit kommunikációs szolgáltató, az Ofcom 2007 nyarán bejelentette, hogy a 2,5 GHz frekvencia körüli mikrohullámú spektrum egy szeletét elárverezi.

Az iparág szóhoz sem jutott izgalmában. Az Ofcom pontosan tudta, hogy ez a frekvencia tökéletes az új típusú szélessávú vezeték nélküli szolgáltatás az ún. WiMAX számára. A WiMAX, amit az iparban „felpumpált wifiként” tartanak számon, központilag elhelyezett (a mobiltelefonokéhoz hasonló) bázisállomásokat használ, hogy gyors internet-szolgáltatást biztosítson városokban és falvakban, ily módon kiküszöbölve a British Telekom nehézkes rézkábelei okozta kapacitás problémákat, valamint a kábelfektetés okozta fizikai nehézségeket.
A szélesebb lefedettség érdekében a WiMAX esetében a hagyományosnál jóval erősebb bázisállomások telepítését engedélyezik, és a vevőkészülékek esetében, amelyeket az Intel 2008-tól be is szándékszik építeni a laptopokba, a hagyományos wifis berendezésekhez képest kétszeres erősségű mikrohullámú sugárzást engedélyeztek.

2008-ban, amikor a HPA még csak félúton lesz a hagyományos wifi egészségügyi hatásainak „kivizsgálásában”, az Intel vezére, Paul Otellini szerint csak Amerikában 150 millió ember immáron a WiMAX átjátszó hatósugarában lesz, és sok ezren WiMaxos laptopokat fognak használni. Az Ofcom már most támogatja a WiMAX rendszerek Nagy-Britannián belüli terjedését, és engedélyezi a telekommunikációs vállalatok számára, hogy a „digitális szakadék áthidalása” érdekében vidéki bázisállomásaikat „magasabb teljesítményen” működtessék. A technológia immáron sokkal gyorsabban terjed, mint ahogyan ez tesztelhető vagy szabályozható lenne.

Amikor a sáv-aukciót először bejelentették, az Ofcom azt nyilatkozta: „A sáv-menedzsmenttel kapcsolatos megközelítésünk alapja, hogy a piac jobban tudja, hogyan kell egy-egy sávot hasznosítani, mint a szabályozók.”

A német kormány azt tanácsolja állampolgárai számára, hogy amennyire csak lehet, korlátozzák a wifis rendszerek használatát, s inkább a hagyományos, kábeles eszközöket vegyék igénybe. Ausztriában, a salzburgi helyi önkormányzat a nemzetközi normaértékeknél ezerszer alacsonyabb kötelező sugárzási határértéket vezetett be a bázisállomásokat illetően. A svéd kormány hivatalosan is elismeri az elektroszenzitivitást, mint orvosi problémát. Az ausztrál kormány – arra hivatkozva, hogy elégtelenek – elutasítja az ICNIRP mikrohullámú sugárzással kapcsolatos irányelveit.

Az Egyesült Királyságban azonban a végső döntés, hogy ezeket az erőteljes új wifi technológiákat beengedjük-e az otthonainkba, iskoláinkba, irodáinkba és falvainkba az IT fejlesztők, az internet szolgáltatók és a cselekvésképtelen szabályozó hatóságok nagyhatalmú csoportjának kezében van.

 

Megjelent a The Ecologist 2008. márciusi számában. Megjelentetve és közzétéve a kiadó engedélyével. Fordította Csillag Gábor.

Kép [cc] Jesus Angel Hernandez de Rojas, g. tavmen