fbpx

Tarts velünk, legyél tagja a Tudatos Vásárlók közösségének!

Csatlakozz hozzánk!

Az óbudai krizantém

| Csikós Attila

Megtörtént? Hiába morfondírozom az ügyleten… Nem lehetünk meggyőződve semmiben. Véleményünk is úgy változik, mint az óriásplakátok a tűzfalakon. S hozzá milyen keveset tudunk a valóságról, melyben úgy lebegünk, boldog tehetetlenül, mint egyes különleges példányok a formalinban, az orvosi múzeum vitrinje mögött.

Nem tudjuk például, mi zajlik a szomszédban, a főnök irodájában, a kormányülésen, a színfalak mögött, az ismert műsorvezető fejében, és sokszor arra sem emlékszünk, velünk mi történt két születésnapunk között. Megakadályozni se tudjuk, hogy ne tudassák velünk, tudatlanok vagyunk még a nem tudáshoz is. De nekünk az öntudatlanság igazi Elysium. Mert ellopott képzeletünk számtalan változatban, ezernyi színben, szagban és többféle kivitelben, vákuumfóliázva vagy díszcsomagolásban megvásárolható a bevásárlóközpontok boltjaiban. Nem csoda hát, ha mindenben magunkra – vágyainkra, kedveinkre, álmainkra – ismerünk, itt minden hozzánk hasonlatos. Ám néha, ha eléggé óvatlanok vagyunk, megismerhetjük, mit is rejtenek az emlékeink. Magam is igen meglepődtem, amikor e felfedezést tettem egy üzletközpont előtt Óbudán.

Ki tudja, miért és hogyan kerültem az Új Udvar termeibe, én legalábbis már csak arra emlékszem, amikor az utcára lökött egy forró léghuzat. Felvettem bevált utazósebességemet, s hogy tudatos ember látszatát keltsem, aki a lelkében már nagyjából minden lényegest elparentált addig, amíg a kasszánál sorban állt, szúrós tekintetet döftem magam elé a ködbe. Így, annak rendje és módja szerint, zord ábrázattal indultam volna haza, amikor megéreztem, hogy a ködből rám mosolygott valaki. Idős néni állt a bejárat előtt, s úgy tűnt, csak várakozik. Szemei szokatlan élénkséggel csillogtak felém barna kendője alól. Molyrágta kartonszoknyában álldogált, megvékonyult őszi kabátja alól előlengedezett cérna otthonkájának szegélye is, mely ruhadarabbal nagymamám által személyes jó viszonyban vagyok. Mintha várna valakire… Talán éppen rám, gondoltam, s közben látványos barátságossággal viszonoztam mosolyát. Nem lehetünk biztosak semmiben. Hátha csak látomás, egy elfeledett Krúdy novella hőse tűnt elém ebben a furcsa őszben, hátha csak… Ekkor kitárta karjait, és ismét elmosolyodva maga elé mutatott. Műbőr táska hevert a földön, oldalát bélelt csizmájának döntötte, nehogy kiboruljon belőle a rengeteg virág a sokadalom közepén. Fiatalember, mondta, kérem, vegyen egy csokor virágot, hideg van nagyon, meg hosszú is volt ez a nap. Megálltam. Milyen ismerős! Mintha már olvastam volna valami hasonlót Kosztolányinál. Nem! Talán magam láttam valahol? Igen, igen. A néni, a műbőr szatyor s benne a virág… Hát persze! Ott állnak a tereken, az aluljárók lépcsőinél, mintha várnának valakit, s közben illatos kerti csokrot kötnek a világnak, mely nekik már sosem lesz igazán otthonuk.

Kedves, mondja a néni, vigyen egy csokrot, no! Nem adom drágán, meg aztán ez vagy három hétig eláll… Mérlegelni kezdem az ügyet, pedig tudom, nincs itt semmi mérlegelni való. Az este már valóban hideg… Mennyiért tetszik adni, kérdezem, pedig érzem én, kedveskedni akarok csak, a szellemek megérdemlik a jó modort. Nem a virág érdekel minket, csak a lelkünk, azt akarjuk megfürdetni néha, ha udvariasan megállunk egy tünemény előtt. Irodalmi figurák ők mégis, megsárgult levelek őrzik már csak az életük. Háromszázért lelkem, nézze, reggel szedtem… Szagolja csak! Vigye, no! Kell a pénz… Gyógyszerre. Beteg már az uram is… Mosolya hirtelen lehervad, s az arcán úgy repednek fel a ráncok, mint a virágok szirmai. Eszembe jut, mégsem káprázat csupán. Talán hús-vér óbudai, a néni és egy bácsi itt laknak nem messze, s egy apró, öreg kertes ház az otthonuk. Hatvan év is eltelt, mióta beköltöztek az esküvő után. És hatvan éve éppen ide, az újlaki templomba járnak minden vasárnap délután. Nem, nem, köszönöm, mondom gyorsan, csak kétszáz forintom maradt a vásárlás után. Mentegetőzöm. Van nálam pénz, tudom, csakhogy sosem lehetünk egészen biztosak semmiben. Köszönöm, nem, nem kérem mégse, hebegem zavartan, mint akit kizökkentett álmaiból egy éjjeli telefon. Csókolom, kezitcsókolom, suttogom, és sarkon fordulok… Kilépek a közjátékból, ottfelejtem, mint egy eldobott műanyag poharat. Óvatlan voltam, nem vitás, nem kéne beleavatkoznom a túlvilág színjátékaiba. Megvan a magam vasalnivalója is! Igyekszem meggyőzni magam. Jól van, jól van így, mondogatom magamban, így van jól, majd legközelebb. Sietek. Az ördög tudja hová sietek olyan nagyon, meglehet, nem akarom, hogy a nyomomba érjen a saját szégyenem.

Hiába kapkodom a lábaim, csak utolér a lelkiismeret. Lassítok, szóba elegyedünk. Hogy lehet, hogy a boltban szinte sportból vásárol az ember, bátran áll minden újabb akció elé, s megvesz mindent, amit szemmagasságban pakoltak ki az eladók, most meg elszalad egyetlen csokor virág elől? Ezen akarja megspórolni a holnapot? Nehogy a túlfogyasztás hibájába essék, ugye? Tessék mondani, elment magának a józan esze? Megtorpanok. Az nem csak egy csokor virág ám, hékás! Az a ma reggel, a kelő nap, az emberek rossz, nyűgös álmaitól elkábult élet ébredése is. Az egy kert, pár vén fával, meg egy kis kúttal a veranda előtt. Az egy öreg, táblás hátú ágy, amiben egy idős asszony ébredt, hogy elvégezze ezt a napot is. Az maga a nyár… Ősz lett, mire a mag kikelt, s virággá szerveződött pár molekulányi idő. Milyen szeretettel fogta a szirmokat, a maga kötötte borostyán és boróka ágakat, jutnak eszembe reszketeg, gyönge ujjai, amint bemutatta a krizantémot nekem. Fiatalember, krizantém, krizantém, fiatalember! Hány virágot ültettek, hány befőzést vezényeltek már le ezek a kezek. A néninek minden bizonnyal a szilvalekvárja is isteni lehet. Nem olyan, mint amit a konzervgyárak irodáiban kotyvasztanak az ifjú élelmiszeripari mérnökök. Nem. Igazi gondolkodtató lekvár az, amiben megtorpan a kanál is egy pillanatra, ahogyan én az előbb. Na tessék! Egy villamosmegállónyi élet is beletelt, míg eljutottam ide. Hű! Ha lenne savanyúsága is! És házi kenyere, ami nem esik össze egy szelet házi sonka alatt. Hű! Egészen megéheztem ebben a nagy lelkifurdalásban!

Sarkon fordulok hát, és sietve indulok vissza a bevásárló központ elé. Nem csalódom. Még ott áll, s apró, fürge szemeinek nyugodt, mosolygós tekintetében látom, tudta, hogy visszajövök. Mégiscsak találtam valamennyit a hátsó zsebemben, elvinném én azt a csokrot, hadarom, mint egy éhes unoka, és már számolom is a markába az ötveneseket. Meglátja kedves, három hétig megállnak a vázában, csak csípje le a szárukat előtte, mondja erre a nénike. Ez az élet sora, tudja jól. Le kell csípni a szárukat. Ebben biztosak lehetünk. Mosolygok bután magam elé, kezemben nagy csokor krizantém illatozik, és látom, furán, kétkedve néznek rám az emberek. Nem tudják eldönteni, lidérc, jelenés, vagy egyszerűen csak bolond vagyok-e. Nem lehetnek biztosak semmiben… Nem baj. Egye meg őket a fene! Én most kaptam vissza a saját képzeletem.

Ajánlom másnak

Kapcsolódó cikkeink

További cikkek

Legnépszerűbb cikkeink

További cikkek

Legfrissebb videók

Szappan- és vegán szendvicskrém készítéssel zártuk az ÖkoKört

Szappan- és vegán szendvicskrém készítéssel zártuk az ÖkoKört

2022 tavaszán a tavaszi Tiszta otthon és ÖkoKör Kamra csoportok lezárultát és a közösen elért eredményeket egy zártkörű workshoppal ünnepeltük meg. Harmincan gyűltünk össze, hogy a fenntarthatóság jegyében vegán szendvicskrémeket készítsünk a Közöshely dolgozóinak vezényletével, valamint Vászonzsákoslány, azaz Antal Évi a melt&pour szappankészítés rejtelmeibe avatott be minket. Mi az az ÖkoKör? Itt megmutatjuk!

Még több videó
Ugrás a tudatosvasarlo.hu nyitó oldalára

    Kövesd munkánkat, iratkozz fel híreinkre!
    Bónusz: tippek, tesztek, programok