P. J. Hogan filmje (Egy boltkóros naplója – Confessions of a Shopaholic) nem hitchcocki mélységekből, bergmani magasságokból reflektál napjaink fájdalmas tünetére, a boltkórosságra, hanem, hál’ istennek, a legadekvátabb műfajt választotta ki a vásárlásfüggés közérthető tálalására. Ennél többet nem tehet annak érdekében, hogy milliókhoz jusson el az üzenet. A műfajnak persze megvannak a maga korlátai, miként a kenyérpirító sem alkalmas hentestokány elkészítésére.

A történet röviden: a főhősnő, Rebecca B. legjobb barátnőjénél lakik, egy unalmas lapnál dolgozik, és egy izgalmas betegségben szenved: vásárlásmániás. Nemcsak utolsó centjeit szórja el a hóbortra, de a hitelkereteket is addig feszíti, amíg lehet, sőt tovább.

A teljes csőd szélére kerülve, egy pénzügyi tanácsadó laphoz megy dolgozni, ahol szellemes cikkei hamarosan ismertté teszik. Egy jóképű főnök, akire Rebecca csinos szakmai riválisa is ácsingózik, egy rémes behajtó, aki a tévében debütáló Rebeccát buktatja le ország-világ előtt az adósságai miatt, s néhány klasszikus komédiahelyzet, például a másikra borított tálca a fogadáson, vagy pár könnyfakasztó: amikor a menyasszony visszafogadja koszorúslányként tékozló barátnőjét. Terapeuta pedig kettő is van.

Populáris? Sokkal erőteljesebb: zsigeri.

Nem is műalkotás: a zsigerekre ható termék. Egy romantikus amerikai filmvígjáték nem kerül úgy a piacra, hogy előtte nézőtesztek sorozatával ne állították volna be minden másodpercét: itt gombóc legyen a torokban, ott könnycsepp a szemzugban, majd ébredjen gyomorból indulat a főgonosz ellen, végül oldódhat vállban és hátban a feszültség a kidekázott happy end miatt.

Rebecca gyakran szinte önkívületben vásárol. A vásárlásfüggés az önkontroll elvesztését is jelenti, a dózis is emelkedik: a kényszer csak egyre drágább termékek megvételével kompenzálható. Elvonási tünete a kórnak a nyugtalanság és pszichoszomatikus betegségtünetek, ennek ellenére a kórkép sokáig felismerhetetlen a „beteg” és környezete előtt is.

Függő az, akit a vásárlásélmény megnyugtat, aki ezzel kompenzálja a belső üresség érzését, vagy feledni akarja a szürke mindennapokat, s akiben vadászkedv ébred vásárlás előtt. A depresszió gyakori kísérőjelensége.

Rebecca fiatal, húszas évei közepén járó nő. A kutatások szerint a fiatalok és a nők csoportja veszélyeztetettebb a többinél. De nyíltabbak, együttműködőbbek is egy terápia során, bevállalósabbak egy ilyen helyzetben (míg például a kütyüvásárlástól függő férfiak gyakran álcázzák prédájukat munkaeszköznek, vásárlási aktusaikat kötelességnek – a filmben egy szép jelenet szánkba is rágja ezt az ellentmondást).

Rebecca is, mint a legtöbb vásárlásfüggő, specialista. Ruhát, cipőt, ékszert habzsol minden mennyiségben. A téma szakértői szerint a függés kialakulásának okait a gyermekkorban találjuk meg: a film első képsorai ezt is tankönyvszerűen mutatják, hogy Rebecca mamájának túlzásba vitt, racionális korlátozása hogyan csapott át az ellenkező végletbe, mire a lány önálló kereső lett.

Ez egy válság-ellenes film, továbbmegyek: hitelkártya-ellenes film.

A kigyógyult boltkóros azt üzeni, hogy addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér, és semmiképpen ne vegyél hitelbe egy újabb takarót! Megmutatja, hogy Rebecca nem sálat vesz és csizmát, túrasátrat és lábfürdőt, hanem – illúziót.

Az illúzió az a híd, amivel kapcsolatot tart a kibírhatatlannak, unalmasnak láttatott higgadtság és az idealizált boldogság állapota között: a higgadtságra azért van szükség, hogy operatívan tudjunk működni életünk túlnyomó részében, mert a boldogság mámora nem támogatja az operacionalizálást.

Kínálja magát a trendi leleplezősdi is – na persze, vásárlásellenes, és a filmben felvonultatott reklámokkal mi van? A népi mondásoknál maradva: kutyaharapást szőrivel. Termék termék ellen! A szalagon gyártott amerikai filmvígjáték sokkal hatékonyabban tud bevinni a köztudatba egy ilyen témát, mint egy mélyenszántó, tudományos alapossággal megírt társadalomlélektani esszé. Az esszé olvasói között jóval kevesebb a vásárlásmániás, mint a film nézői között.

Az üzenet egyszerű, és a lényege veszne el, ha cizelláltan tálalnák. A lényege pedig az, hogy két gyógyír van mindenre, így arra is, amit vásárlással próbálunk kompenzálni, ez a két gyógyír pedig az idő és a kapcsolat.

Ha egy kicsit várunk, miután fellobbant bennünk a szerelem a türkizkék karperec iránt, sokkal könnyebb lemondani róla – nem kell több, mint megígérni magunknak, hogy ha holnapután is lobog a vágy, akkor megvesszük.

A kapcsolat pedig – a szerelem, a barátság, a család – ad annyi tennivalót, tükrözést, töltetet az élet perceire, hogy könnyen elfeledkezik az ember a látványos illúziókat ígérő pótszerekről. 

Azért valljuk be őszintén, hogy a filmben fontos epizód-szerepet játszó Prada- és Gucci-cipők, táskák tényleg gyönyörűek…

De a Tadzs Mahal is az, meg az áprilisi napfény is.

Kép [cc] The Internet Movie Database

A cikk az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával készült.