Mindenki kívülről fújja, milyen nagy különbségek vannak
kiskereskedés és bevásárlóközpontok között. Ugyanez a szitu hústermékek
esetében is. De ezt nemcsak a bolt milyenségében és kínálatában figyelhetjük
meg, hanem a vevők hozzáállásában is. Szerencsére sokan kitartanak az évek óta
látogatott hentesüzletek mellett, hiába bombázzák őket egymást érő,
kihagyhatatlan akciókkal a bevásárlóközpontok. Tény, hogy a szakmában mindenki
érzi a megapultok elszívó erejét, de egyre többen térnek vissza, például
hozzánk. Drágábbak vagyunk ugyan, mégsem csodálkozom. Aki a hússzakmában
dolgozik, nehezen tudja gyanakvás nélkül olvasni azt a postaládában talált
szórólapot, amelyik hétszáz forintért hirdeti a rövidkarajt, vagy
ötkilencvenkilencért a sertéscombot. Elég sok kistermelővel állok üzleti
kapcsolatban, de ennyiért képtelenség beszerezni. Legfeljebb külföldről. Ja,
ja, a vevők becsalogatásáért megéri egy-egy terméket áron alul adni, de biztos
vagyok benne, hogy sokszor a nagy olcsóság oka a határon túl keresendő. A
hosszú szállítás alatt az árut sokszor mozgatják, és többször is megszakad a hűtési
folyamat. Ilyenkor megereszkedik a hús, levet enged abba a nejloncsomagolásba,
amiben idehozzák. Kezelik ugyan valami anyaggal, ami lassítja bomlási
folyamatot és megőrzi a hús színét, de az már onnantól nem az az
étvágygerjesztő pecsenye, amit a szórólapokon kínálnak. Ennek nem a
rosszindulat az oka, persze. Megjön a bevásárlóközponthoz a kamion (mert nagy
tételben jó a biznisz), és amit hozott, azt el kell adniuk, nincs mese. A sarki
húskereskedő viszont elég pontosan be tudja lőni, mikor mennyi fogy.

Nem tudom, hogy felelnek meg a hatósági követelményeknek… A
boltunkban egy ÁNTSZ- vízvizsgálat huszonötezer forintba került. Ez abból állt,
hogy engedtek a csapból egy liter vizet, és bevitték a laborba, hogy
kiderüljön, van-e benne baktérium. Háromszor eljátszották, háromszor
huszonötért. Aztán ilyen pult, olyan pult – halat ezért nem is árulok.
Hűtőkamra-ellenőrző naplót kell vezetni, takarításellenőrző naplót kell
vezetni: mikor, ki, mennyi mivel mosott föl, aláírva! Nálam pedig még nem
fordult elő, hogy hétfőn a múlt heti húst kapják a vevők. Ezek meg hozzák
kintről a levet eresztő, kezelt cuccot. Szerintem a hatóság, meg ez az egész
EU-s nyomulás nem minket akar kényeztetni.

Persze az üzletpolitikánk nem merül ki abban, hogy friss a
hús. A vevőket nehéz megtartani ennyivel. Nem szépítem: ki kell nyalni a
feneküket! Személyesen ismerem szinte mindet, tudom, Julcsi néninél meddig
mehetek el a bizalmaskodással, és hogyan szeleteljem a karajt, hogy tessen
neki. És ez így van jól. A hentesek felé amúgy is sok ember eleve valamiféle
gyanakvással fordul, ez még a régi rendszer öröksége, és mára szájhagyománnyá
vált. A „rafkós maszek”, tudod. Ha pedig eleve azt hiszik, hogy becsapják őket,
mindegy, hol teszik ezt – a sarkon vagy a teszkóban, gondolják. Ez tévedés.
Mikor ajánlatot kaptam egy nagyon olcsó, és rendszeres hússzállítmány ügyében
Szlovákiából, kicsit elgondolkodtam, aztán visszaléptem. Van a környéken pár
kolléga – ha átrázom a vevőimet, legközelebb nem erre indul, hanem arra. Vagy
amarra: a bevásárlóközpontba. Nem rázom át őket. A teszkóban aztán ugyanúgy
jópofizhat a dolgozó a húspult mögött, de adott esetben simán becsapja a
személytelen fogyasztót. Vessünk egy pillantást a bevásárló központok zöldséges
pultjára! A fűzöld banán, buggyant kókuszdió és vízízű paradicsom után mit
várhatunk a húsos pultnál? Szóval lassan mindenki visszacsorog, mert
rendszeresen ráfáznak.

Az sem valószínű, hogy valaki minden pénteken beszaladjon
egy bevásárlóközpontba mondjuk három csirkecombért és hatvan deka darálthúsért.
Ha autóval megy azért, ha busszal kecmereg oda, azért, de akkor már telerakja a
kosarat. Ilyenkor megint jön a hűtés…

Szóval előbb-utóbb minden elcsábult vevőnk visszatér
hozzánk, mondom. „Szia Petikém, kérek egy kis ezt meg ezt! Abból adjál inkább másikat,
mondjuk azt ott! Mást nem kérek.” Nem ez a normális?

Addig is, amíg meg nem jön mindenkinek az esze, nem árt
tisztában lenni azokkal a trükkökkel, amelyekkel ipari tanulóként persze én is
megismerkedtem. Hozzáteszem, ezekkel a mesterfogásokkal bárhol találkozhatunk,
ahol nem alakul ki törzsvevői gárda, és nincs valamiféle egészséges verseny a
kisboltok között.

Ha mondjuk egy főzőkolbász vagy virsli kezd a kívánatosnál
omlósabb lenni, ecetes vízben átmosva levedli a felületi nyálkát. Még két napig
„eladható”. Ugyanilyen hatást lehet elérni a rosszul tárolt hús esetében sós
vízzel, bár a kezelés kis gyakorlattal fölismerhető, hiszen kiázik a matéria,
meg a színe is fura lesz. A füstöltáru, ha megpenészedik, étolajos ronggyal
remekül restaurálható. Szebben csillog, mint újkorában. A pszichés trükkök is
hatásosak. Ha a korosabb hús kerül a pultban előre, azt hiszik a vevők, hogy az
a friss, amit csalinak tesznek oda, és megpróbálnak okosak lenni – abból
kérnek. Másik húzás, mikor a korosodó terméket az eladók kívánatos, megfelelő
nagyságú darabokra vágják, majd kínálgatják a vevőnek: szabad ezt a szép sovány
lapockát darálni?

Vagy egyszerűen fölszeletelik „konyhakészre”, és
flekkensütéshez ajánlják. A jó ötletnek tűnő kockázott sertéshús és bundázott csirkecomb
általában ilyen. „Milyen jó lesz a telekre, nem? Csak a tüzet kell megrakni, és
még olcsó is!” Máskor a páchoz folyamodnak a szakértők. Sós, ízfokozós lötty,
amit tűkkel nyomnak az áruba, aztán mehet alá egy habtálca, fölé egy nejlon, és
ott az akciós finomság, ami még súlyra is több a létől. De lehet egészen
pofátlanul is csalni. Megtömik a daráló nyakát a minőségét vesztett hússal, és
bármit kérsz, bármit tesz felülre az eladó, az jön ki a gépből. Ha pedig eleve
darált húst raknak ki, annak legalább a harmada szalonna, a maradék meg gyorsan
eladandó hús. Másik tudományág, ha két, ránézésre összekeverhető húsfajtából
ezt kéred és azt kapod. Ez önmagában sokszor értelmetlen lenne, hiszen nem
mindegyiknél jelentős az eredeti árkülönbség. De ha a nemesebbnek ismert húst
felárazzák, akkor drágán el lehet adni a másik fajtából álló adagot is. Itt
ötvöződik a finom lelki hadviselés a pofátlansággal, figyeled! Tipikusan ilyen
páros a hosszú- meg a rövidkaraj. Aztán a marhalapocka oldalán lévő darab egyik
szinonimája a hamis fehérpecsenye, ez sokat elárul. Az igazi majd a duplájába
kerül, de nem mindig azt kapjuk az áráért. Mint ahogy a tatárbifszteknek szánt
sovány comb sem azonos néha a kosárba kerülő masszával. Nyesedék, hátszín,
ilyesmi. Az ember meg még hálás, hogy olyan kis lukú darálóval, kétszer is
megzúzzák. De ez igazából a készséges eladók öröme, hiszen az eljárás után
esélytelen az alapanyag kategóriájáról érdemben vitatkozni.  A vadhús külön téma. Kevesen ismerik föl,
innentől szabad a pálya.

Általában elmondható, hogy a húsok esetében is az a
szerencsésebb, ha a legkevésbé feldolgozott állapotban vásároljuk meg őket.
Sokat segít, ha az emberek ismerik a húst. Az idősebbek még ismerik, a fiatalok
közül annak van jobb esélye belejönni ebbe, aki egy kialakult vevőkör része. Ők
ugyanis valószínűleg azt kapják, amit kérnek, és egy idő után be tudják
azonosítani, mi micsoda.

Most, hogy ezt így kiveséztük, elmondom, mit gondolok.
Akármit mondasz nekik, bólogatnak, aztán csak bemennek a teszkóba. Meg te is,
meg én is. Aztán tele a kosár. De én húst nem onnan veszek!

Megjelent a Tudatos Vásárló
magazin 12. számában.

Kép [cc] Linda,
patries71