| The Ecologist
A víztolvajok 2.
A globális vízszolgáltatók privatizálása sokmilliárd dolláros profitot jelent a vállalatoknak – és szennyezést, kikapcsolást, és magasba szárnyaló árakat a fogyasztóknak.
cikkünk
első része itt olvasható
„A történelem legnagyobb engedélyezett
rablása”
De a privatizáció támogatói aligha mutogathatnak
Nagy-Britanniára mint a profitorientált vízszolgáltatásba való zökkenőmentes
átmenet példájára. Kevesebb, mint egy évtized alatt a reálárak közel 50
százalékkal emelkedtek és a kikapcsolási ráták is a magasba szöktek. A
vízszolgáltatás kikapcsolásából adódó egészségügyi veszélyekkel kapcsolatos
közfelháborodásra az új ipar válasza az volt, hogy speciális előre-fizetési
vízórákat szereltek fel azok otthonában, akiknél felmerült a nem-fizetés
kockázata. Amikor egy háztartás képtelenné vált az előre fizetésre, a vízóra
automatikusan kikapcsolta a vízellátást. Mindeközben a vízminőség folyamatosan
romlott és a sajtóban történetek kezdtek megjelenni a fényűző bonuszokról,
amiket az új cégek felsővezetői kaptak.
A Daily Mail már 1994-ben azt írta, hogy a
vízszolgáltató vállalatok „szakítanak a legtöbbet Nagy-Britanniában”. „A
vízszámlák – írta a cikk – emelkedtek, és Nagy-Britannia tíz legnagyobb
vízszolgáltató cégének igazgatói és részvényesei arra tudták használni
monopolista pozíciójukat, hogy véghez vigyék a történelem legnagyobb
engedélyezett rablását.”
A legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy Angliában a
helyzet észrevehetően javult amióta a Munkáspárti kormány 1999-ben
változtatásokat fogadtatott el a vízszabályozásban. Az előrefizetési mérőórákat
megszüntették, és a kikapcsolásokat illetően szigorú korlátozásokat vezettek be.
Az újonnan létrehozott Vízszolgáltatások Irodája szabályozza az ipart és ez
ragaszkodott a vízdíj 12 százalékos csökkentése mellett az infrastruktúrát
fejlesztését célzó beruházásokhoz. De a kérdés még mindig az, hogy az erősen
szabályozott monopóliumok hogyan és miért tudnak gazdaságosabban és
hatékonyabban működni, vagy legalább annyira hozzátenni a közjóhoz, mint a
rendesen működtetett és szabályozott, demokratikusan megválasztott
köztisztviselőknek felelős közhivatalok?
A magánkézben levő vízszolgáltató ipar teljesítménye
a Föld más részein sem biztatóbb. Fejlődő országok városai, ahol profitorientált
vízipari vállalatok működnek, szolgáltatás-kihagyásokat, emelkedő költségeket,
korrupciót és még ennél is rosszabb csapásokat éltek át. Manilában, ahol a
vízszolgáltatás a Suez, a san franciscoi Bechtel cég és az Ayala család
fennhatósága alatt áll, a víz megbízhatóan csak a nap néhány órájában áll
rendelkezésre és a vízdíj-emelkedés olyan komoly mértékű volt, hogy a
legszegényebb családoknak minden hónapban választania kell: a vízért fizetnek,
vagy kétnapi ennivalót vesznek. 2001-ben Ghána kormánya egy IMF hitel
feltételeként beleegyezett helyi vízszolgáltatatási rendszerének
privatizálásába. Hogy befektetőket találjon, a kormány megduplázta a vízdíjat,
tiltakozásokat kiváltva egy olyan országban, ahol az átlagos éves bevétel
kevesebb mint 400 dollár, a vízszámla (azoknak a szerencséseknek, akiknek van
folyóvizük) pedig akár 110 dollárig is felmehet. Cochabambában, Bolívia harmadik
legnagyobb városában a vízdíj 35 százalékkal emelkedett azt követően, hogy egy,
a Bechtel által vezetett konzorcium 1999-ben átvette a város vízrendszerének
irányítását. A városlakók egy része keresetének 20 százalékát költötte vízre. A
kezdeti békés utcai tiktakozások zendüléshez vezettek, amely során hat embert
öltek meg. A bolíviai kormány végül felbontotta a Bechtellel kötött szerződést,
a vállalat vezetőivel pedig közölte, városban maradásuk esetén nem tudja
garantálni biztonságukat. A privatizáció tiltakozásokat váltott ki (és bizonyos
esetekben a választásokat is befolyásolta) Paraguayban, ahol a rendőrség
vízágyúkat fordított a privatizáció-ellenzők ellen, Panamában, Brazíliában,
Peruban, Kolumbiában, Indiában, Pakisztánban, Magyarországon és Dél-Afrikában
is.
Az Egyesült Államokban az atlantai bukás komoly
visszaesésnek bizonyult az iparág számára. „Atlanta lett volna az iparág ragyogó
példája arra, hogy milyen nagyszerű a privatizáció” – mondja Hugh Jackson, a
washingtoni székhelyű fogyasztói érdekvédelmi szervezet, a Public Citizen
munkatársa. „És most a mienk lett a ragyogó példa arra, hogy lehet, hogy ez
mégsem olyan nagyszerű ötlet.”
Peter Gleick egy kicsit optimistább, amikor arra
emlékezetet, hogy gondos felügyelet alatt a magánkézben levő üzemeltetők olyan
előnyöket biztosíthatnak, mint az amúgy el nem érhető befektetési tőke –
különösen a fejlődő országokban. De figyelmeztet: „A vízszolgáltatás
privatizálása nem a versenyről szól. Ezek hosszú távú monopólium-megállapodások.
Ez nem szabad vállalkozás, sem versengő piac.”
Gleick arra is rámutat, hogy ha a kormányok olyan
alkalmatlanok, hogy nem tudnak hatékony vízszolgáltatást működtetni, akkor a
privatizálás felügyeletében is gyengék lesznek: nem lesznek felkészülve arra,
hogy megakadályozzák a rossz gazdálkodást vagy a korrupciót. Viszont, mint
mondja „Már tudjuk, hogy jó kormányok jó vízszolgáltatási rendszert tudnak
működtetni”.
„Az állami kézben lévő közszolgáltatások esetében –
teszi hozzá – a beszedett pénz legalább a közösségben marad. A magánkézben lévő
vállalatoknál a profit elhagyja a közösséget … és valószínűleg az országot
is.”
Cégek felvásárlása
Az 1990-es évek elején
pár vállalat csendben megkezdte a Föld vízrendszerei feletti ellenőrzés
megszerzését. Ahogy a víz értéke emelkedett, a sokmilliárd dolláros vállalatok
mint a Vivendi, Suez, Enron és a Bechtel átfésülték a Földet jövedelmező üzleti
lehetőségeket keresve.
1994 és 1998 között 139 vízzel kapcsolatos
megállapodás született, amelyek összértéke megközelíti a 4 milliárd dollárt.
1999-ben egy hathónapos időszak alatt a Vivendi 6,2 milliárd dollárért a
nyugat-amerikai vízkezelő céget, a US Filtert, a Suez pedig 1 milliárd dollárért
a keleti parti United Water Resources nevű céget vette meg. E két ügyletet
megelőzte az Enron vásárlása: 2,2 milliárd dollárt fizettek a brit Wessex
Waterért.
Ugyanebben az időben indultak el az elektronikus vízaukciók az
interneten. Az olyan weboldalakon mint a water2water.com és a waterrights.com
vízfelesleggel rendelkező egyének (például öntözési szerződéssel bíró
földművelők) eladásra ajánlhatták vizüket az azért legtöbbet fizetőknek.
Mindezen megállapodások és ügyletek eredményeképpen most világszerte emberek
százmilliói függenek a vízlelőhelyeiktől sokezer kilométerre működő
transznacionális vállalatoktól.
Forrás: Jeffrey Rothfeder Every Drop for
Sale, Tarcher Putnam, 2001
1. A public private partnership (PPP), a köz- és
a magánszféra együttműködése, amelynek lényege az, hogy az önkormányzat által
vázolt tervek kivitelezésének, majd üzemeltetésének költségeit részben a
magánszféra vállalja át. (a ford.)
Jon Luoma a Mother Jones magazin
újságírója.
Megjelent a The Ecologist 2004. márciusi
számában.
Lefordítva és közzétéve a kiadó
engedélyével.