fbpx

Tarts velünk, legyéla tagja a Tudatos Vásárlók közösségének!

Csatlakozz!

A víztolvajok 1.

| The Ecologist

A globális vízszolgáltatók privatizálása sokmilliárd dolláros profitot jelent a vállalatoknak – és szennyezést, kikapcsolást, és magasba szárnyaló árakat a fogyasztóknak.

Jon Luoma, The Ecologist

Gordon Certainnek már akkor is sok gondja volt,
mielőtt a víz barnává vált. Az USA déli városában, Atlantában a gazdasági
fellendülés idején az Észak-Buckhead Polgári Egyesülés elnöke elfoglalt volt: a
közlekedéssel, egy, a természetvédelmi terület mellett építendő
szennyvízcsatornával és az 50-es évek tiszta, de szerény házait új mini-villákra
lecserélni kívánó fejlesztőkkel kapcsolatos panaszokon dolgozott. De mindez
semmi sem volt a telefonok és e-mailek áradatához képest, amely akkor öntötte el
Certain irodáját, amikor 2002 májusában Georgia állam környezetvédelmi
ügynöksége riadót fújt észak Buckhead lakosságának: csapvizük, szólt az
ügynökség figyelmeztetése, nem iható, csak forralást követően. A szomszédok,
emlékezik vissza Certain, épp tápszert adtak csecsemőjüknek, amikor a
figyelmeztetést hallották. „Könnyeikkel küzdő szülők telefonáltak” – meséli. „A
dolgok, amik itt a vízzel történtek, halálra rémítették az embereket.” Egy
hónappal később, amikor újabb forraltvíz-riasztás érkezett, a Certain saját
csapjából kibuggyanó folyadék rozsdaszínű volt és barna törmelékek úszkáltak
benne.

Ami azt illeti, a városi csapvízzel kapcsolatban
különféle panaszok özönlöttek Atlanta polgármestere, Shirley Franklin irodájába.
Pár évvel ezelőtt a United Water, az óriás francia vállalatcsoport, a Suez
leányvállalata vette át a városi vízműveket azt ígérve, hogy a public-private
partnership (PPP, a köz- és a magánszféra együttműködése) „nemzetközi
mintaprojektjévé” teszi azt. De ahelyett, hogy a problémamentes ivóvíz korszakát
nyitották volna meg, Atlanta vízprivatizációs kísérlete a problémák lavináját
indította el – a szövetségi ivóvíz-minőségi előírások megsértésétől a jelentős
csőtörésekig, melyeket hetekig nem javítottak meg. (Mindeközben a United
ragaszkodott hozzá, hogy a város az eredeti megegyezéshez képest több millió
dollárral többet fizessen neki szolgáltatásaiért.) 2003. januárjára, egy
egyhónapos vizsgálatot és a polgármester szerződésbontással való fenyegetését
követően a United „önként” visszalépett attól, ami addigra már inkább nemzetközi
bukás volt, mint mintaprojekt.

Az atlantai bukás csak egy relatíve jelentéktelen
incidens lehetett volna, ha a Suez (és egy maroknyi más, a szerződésért
versenybe szálló, magánkézben levő vízszolgáltató vállalat) nem tekinti a várost
kulcsfontosságúnak azirányú erőfeszítéseiben, hogy a vízszolgáltatást a gazdag
északi és a szegény déli országokban egyaránt rendkívül profitábilis
vállalkozássá változtassa. Bolíviától Ghánán keresztül a Fülöp-szigetekig,
Nagy-Britanniától Amerikáig és Kanadáig egy gyorsan fuzionáló profitorientált
vízipar próbálta meg hatalmába keríteni a háztartási víz „piacát”, amit egészen
az utóbbi időkig nem a magáncégek fejősteheneként, hanem közszolgáltatásként
tartottak számon.

Ma a Föld lakossága 7 százalékának vízszolgáltatását
multinacionális vállalatok végzik, elemzők szerint 2015-re ez az arány 17
százalékra nőhet. A profitorientált vízszolgáltatást 200 milliárd dolláros
biznisznek becsülik, és a Világbank – ami a köztartozások csökkentése érdekében
a közművek eladására bíztatta a kormányokat – előrejelzése szerint 2021-re már
egy trillió dollárt érhet. A potenciális profit elképesztő: a Fortune magazin
2000. májusi jóslata szerint a víz nemsokára „a világ egyik legnagyobb
üzleti lehetőségévé” válik és „várhatóan a víz lesz az a 21. században, ami az
olaj volt a 20.-ban”
.


A pénzért csapra
verve

Senki sem vitatja, hogy Földünk ivóvíz-szolgáltató
közműrendszereinek nagy része siralmasan elégtelen, és a már problémás helyzet
várhatóan csak romolhat. Az egyre növekvő lakosság és csökkenő ellátás
közepette, az ENSZ előrejelzése szerint, az egy főre eső víz-hozzáférés akár egy
harmadával is csökkenthet mindössze két évtized alatt. A Föld lakosságának
egyötöde, mintegy 1 milliárd ember, már most sem rendelkezik biztonságos
ivóvízzel és a főzéshez, tisztálkodáshoz és alapvető higiéniához szükséges víz
megfelelő tárolásának lehetőségével. A fejlődő országok városaiban az elavult,
gyakran gyarmatosítás-kori vízrendszerek nem vehetik fel a versenyt a gyorsan
növekvő népesség igényeivel. Dr. Peter Gleick, az USA-ban székelő Pacific
Institute for Studies in Development, Environment, and Security elnöke mutatott
rá, hogy „a Föld népességének fele nem jut hozzá a vízszolgáltatás olyan
szintjéhez, amely az ókori Görögország és Róma városlakóinak rendelkezésére
állt”
.

De a privatizálás vajon javítani fog a helyzeten? Úgy
tűnik, hogy az olyan szervezetek, mint a Világbank és az IMF úgy gondolják,
igen. Hitelezői erejüket rendszeresen használják arra, hogy a fejlődő országokat
közszolgáltatásaik (így a vízszolgáltatás) privatizálására kényszerítsék annak
reményében, hogy az állami szolgáltatások magánkézbe adása a fejlesztési hitelek
megbízhatóbb visszafizetéséhez vezet. Az olyan vállalatok, mint a Suez és fő
versenytársai, a Vivendi és az RWE Thames Water arra tesznek ígéretet, hogy
befektetésük megtérüléséért és a garantált profitért szakértelmük
felhasználásával infrastruktúrát és szolgáltatási rendszert építenek.

A már modern infrastruktúrával rendelkező fejlettebb
országokban a szerződések a PPP keretében köttetnek (mint Atlantában is). Ebben
az esetben a vízvezeték-hálózat, a szivattyú- és szűrőtelepek és más
berendezések állami tulajdonban maradnak, a vállalati partner mindezt csak
menedzseli.

A privatizáció pártolói azt bizonygatják, hogy a
magánkézben levő vállalatok létükből adódóan hatékonyabbak, hogy a
profitorientált cégek könnyebben teremtenek pénzügyi forrásokat, és hogy a
vízszolgáltatás ugyanúgy csak egy eladható áru, mint a többi. Gerard Payen, a
cégvezető számára, aki a Suez világszintű vízipari terjeszkedésének programját
kidolgozta, ez egy egyszerű szabadpiaci vállalkozás: „Megtisztítjuk a vizet és
eljuttatjuk otthonába. Szolgáltatást nyújtunk. Ennek költsége van és ezt
valakinek meg kell fizetnie.”

Mégis pont ez a bökkenő. Üzleti irányítás alatt a
vízdíjak elkerülhetetlenül növekedni kezdenek, és ezzel az azt legkevésbé
megfizetni tudókat arra kényszerítik, hogy válasszanak a víz és más alapvető
szükségletek: élelem, ruha, orvosság, és olyan „extrák”, mint az oktatás között.
Bármik legyenek is a privatizáció mellett és ellen szóló érvek, a tendencia
egyértelmű: 1990-ben csak 12 országban működtek magánkézben levő
vízszolgáltatók, a 2000-es évek elejére ez a száma 100-ra nőtt.

A kérdés az: legyen-e egyáltalán
profitorientált érdekek fennhatósága alatt a víz, az emberi léthez
elengedhetetlen szükséglet? És ha igen, akkor képesek-e egyáltalán a
multinacionális vállalatok betartani ígéreteiket – a jobb szolgáltatást, és
biztonságos, megfizethető vizet?

Az ipar két legnagyobb szereplője, a Suez és francia
társa, a Vivendi már most 230 millió ember vizét menedzseli – leginkább
Európában és kisebb mértékben a fejlődő világban. A vízipari vállalatok most a
még állami tulajdonban levő, hatalmas és még kiaknázatlan vízpiacokra
szeretnének bejutni.

Az Egyesült Államokban a háztartások 85 százaléka még
állami szolgáltatóktól kap vizet. A vízminőség általában kiváló és az állami
vízrendszerek működtetési költségei mérsékeltek. De Atlanta nem az egyetlen
város az USA-ban, ahol a vállalatok és politikai támogatóik keményen küzdöttek a
privatizációért. Újabb és gyakran ellentmondásos privatizációs erőfeszítések
történtek többek között New Orleansban, a texasi Laredoban és a kaliforniai
Stocktonban. A vízipari vállalatok Washingtonban nyomást gyakorolnak a
kongresszusi törvényhozás befolyásolására olyan szabályozásért lobbizva, amely
megvédené őket a szennyezett vízzel kapcsolatos perektől és megakadályozná, hogy
az önkormányzatok visszavonják félresikerült privatizációs döntéseiket. Az
amerikai Vízipari Vállalatok Országos Egyesülete olyan törvényért lobbizott,
amely megkívánná a városoktól, hogy „megfontolják” a privatizációt, mielőtt a
közszolgálati berendezések fejlesztése céljából hozzáférhetnének a szövetségi
pénzalapokhoz, és amely szubvencionálná is az ilyen privatizációs
megállapodásokat.

A nyomásgyakorlás önkormányzati szinten is ugyanilyen
erős. A cégek kitartóan hízelegnek a helyi hivatalnokoknak és dollár százezreket
költenek a privatizáció támogatására a helyi népszavazásoknál. „Nehéz a helyi
fiúknak elküldeni ezeket a vállalatokat” – mondta a korábbi massachusettsi
vízügyi megbízott, Douglas MacDonald – „mindenütt ott vannak, annyi kezük van,
mint egy polipnak.”

Angliában az 1980-as évek végén a Konzervatív Párt
nagyarányú vízipari privatizációs programot valósított meg. 1989-ben Anglia és
Wales 10 regionális vízügyi hatósága magánkézbe került. A hivatalos érvelés
szerint a privatizációt követően a profitorientált vállalatok piacának
hatékonysága az elöregedő, nem kielégítő vízszolgáltatás nagyarányú fejlődéséhez
vezet majd. A piaci erők szigorú realitásai ellenére a kormány a megegyezést a
vízügyi hatóságok több milliárd fontos adósságának átvállalásával,
nyereségadó-mentesség felajánlásával, és a vízszolgáltatók alacsony eladási
árával érdesítette meg.

folytatás

Kapcsolódó cikkeink

További cikkek

Legnépszerűbb cikkeink

További cikkek