Keresd a helyes mértéket!

Mivel e könyv a létrendi alapú illemszabályokkal foglalkozik, a mérték is létrendi szempontból értendő. A természetből élünk, így mindennek a megfelelő mértékét a természet szabja meg. Fakitermelésben például a megfelelő mérték, ha egy adott időszakban nem vágunk ki nagyobb tömegű fát, mint amekkorára ez idő alatt az általunk ültetett fák megnőttek.

Könyvemben sok szabály kezdődik így: „Ne használj fölöslegesen…”, „Ne túl gyakran…”, stb. Sokszor kérdik, hogy mégis, ki dönti el, mi mikor fölösleges, vagy mikor túl gyakori. Ki dönti el? Természetesen te magad. A te helyzetedről, kötelezettségeidről, igényeidről van szó, ebbe senki nem szólhat bele, többnyire tanácsot sem adhat. De a kérdés eldöntése a gyakorlatban sosem olyan nehéz, amilyennek elvben tűnik. Ha beláttad valaminek a helyességét, tedd minél gyakrabban. Ha beláttad valaminek a helytelenségét, tedd minél ritkábban. Ilyen egyszerű. Ha ehhez tartod magad, egyre több alkalmat fogsz találni a helyes cselekvésre, és egyre ritkábban fog megkísérteni a helytelen. Más mértékre nincs szükség.

A mértéktartással kapcsolatban gyakran emlegetik az arany középutat. Csakhogy ez alatt szinte mindenki holmi se túl jobbra, se túl balra, sem hideg, sem meleg, langyos életvitelt ért. Kevesen tudják, hogyan is gondolta ezt Arisztotelész. Egészen másként; sokkalta szebben és értelmesebben.

A középút fogalmának megvilágítására két hasonlatot használ. Az egyikben az arany középutat, az erényt, két hiba völgye közt emelkedő hegygerinchez hasonlítja. Pl.: a bátorság hegyháta a gyávaság és a vakmerőség völgye közt emelkedik. Ebben a hasonlatban lényeges, hogy a hegygerinc nem egyszerűen csak középütt van, hanem magaslatot jelent.

Másik hasonlatában azt mondja: nem az a kiváló íjász, aki a legmagasabbra vagy a legmesszebbre röpíti nyilát, hanem aki a céltábla közepébe talál. Ez a hasonlat még fontosabb, mert azt mondja ki, hogy cél nélkül középút sincs. Hibás szélsőségek csakis egy célhoz képest léteznek, s nem tudhatjuk, középúton járunk-e vagy sem, amíg a célt meg nem határoztuk. Könnyen megeshet, hogy a jól választott cél a többség fő­csapásától jobbra vagy balra esik.

Ne gondold semmiről, hogy jár neked!

„Megdolgoztunk érte!” – mondjuk sok mindenre. Ez többnyire annyit jelent, hogy sokáig és keményen fáradoztunk valamin, amivel rengeteg energiát fogyasztottunk, sok lény élőhelyét számoltuk fel, rengeteg anyagot dolgoztunk át – végső soron – szemétté, sok munkával járultunk hozzá világunk pusztításához. S ennek fejében jogosnak érezzük, hogy még a fogyasztásra is több lehetőséget kapjunk.

Ez a gondolat természetesen nem szentesíti az igazságtalanságot a javak elosztásában, de ne feledjük, hogy az a bizonyos „torta”, amelynek helyes felosztásáról annyit vitázunk, fogyatkozó világunkból készül újra és újra. Akár készítjük éppen, akár fogyasztjuk, a világot pusztítjuk vele. A mi egyetlen tényleges, valóságos tortánk nem más, mint a világ, amelytől és amelyből nem jár nekünk semmi. A legtöbb, amit tehetünk, hogy minden erőnkkel a bennünket fenntartó lét rendjének megismerésén, őrzésén és helyreállításán dolgozunk, s ezért nem jár nekünk más, mint hogy élhetünk még ebben a világban, talán unokáinkkal együtt.

Fegyelmezd ízlésedet!

Korunk emberéből kihalt az a képesség, amellyel a régi, nagy vallások többsége felruházta: hogy irányíthassa lelki működését. Ma úgy tartjuk, nem tehetünk semmiről, ami „szívünkből fakad”, így arról sem, hogy mi tetszik nekünk, mi nem.

Vissza kell szereznünk az uralmat lelkünk felett, akár a vallások segítségével, akár nélküle. Tiltsd meg magadnak, hogy olyasmiben gyönyörködj, ami kártékony! Ne nézz kedvtelve egy elegánsan tervezett autót, tűzijátékot, légiparádét, autóversenyt, ne értékeld a szellemes vagy mulatságos reklámokat! Ne hidd, hogy ízlésed a „természetedből”, vagy egyenesen „az emberi természetből” fakad, s ezért változhatatlan! Mióta él ember a Földön, s ehhez képest mióta gyönyörködhet autóversenyben?

Utánközölve a szerző engedélyével Meszlényi Attila Világvége illemtana című könyvéből.

Kép [cc] caro