| Meszlényi Attila
Világvége illemtana: a kudarcról, a szégyenről és az elvekről
Az általunk járt út és a helyes út közötti különbség, a kudarc belátásában nélkülözhetetlen a szégyenérzet, amelyet napjaink kultúrájában szégyen felvállalni. Pedig ez segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk a helyes úthoz, és vállalhassuk elveinket.
Ne keseredj el, ha nem sikerül minden tekintetben elveid szerint élned!
Az elvek nem személyre szabottak, ezért nemcsak a helyzetekhez, hanem önmagunkhoz is alkalmaznunk kell őket. Nem vagyunk egyformák, sem természetünket, neveltetésünket, sem élethelyzetünket tekintve. Ugyanazt a szabályt egyikünk könnyedén képes követni, míg másnak esetleg leküzdhetetlen nehézséget jelent. Kövessük feltétlenül azokat az elveket, amelyek nem jelentenek számunkra nehézséget, a többi szabályt pedig tartsuk be annyira, amennyire telik tőlünk. Ne feledjük, ha egy elvet képtelenek vagyunk követni, attól az még nem kevésbé helyes, nem kevésbé követendő. Meg kell tanulnunk elviselni annak tudatát, hogy némelykor képtelenek vagyunk a leghelyesebb cselekvésre, de ne mondjunk le róla végleg.
Ne szégyelld a szégyenkezést!
Sokak szemében szégyenletes a szégyenkezés, s arra büszkék, hogy nem szégyellnek semmit, bármit tettek is. Ezzel rokon az a régóta terjedő lélektani nézet, amely a bűntudatot kárhoztatja, igyekszik mindenkit megszabadítani tőle.
A szégyenkezés és lelkifurdalás az erkölcsiség fontos része. Annak jele, hogy képesek vagyunk látni a különbséget saját tetteink és a helyes közt. A múlton való rágódásnak, bénító önmarcangolásnak valóban nincs sok értelme, de ne keverjük össze a szégyenkezéssel! A szégyenkezés, lelkifurdalás haszna abban áll, hogy legközelebb igyekszünk kerülni az olyan cselekedetet, amit megbántunk, s ha lehet, megpróbáljuk jóvátenni.
S persze az illem sem működik szégyenkezés nélkül. Szégyellnünk kell, ami életmódunkban helytelen, másként illemről nem lehet többé szó, sem új, sem hagyományos módon. Aki képtelen a szégyenkezésre, erkölcstelen.
Vállald bátran elveidet!
Nem szeretjük, ha csodabogárnak, vagy egyszerűen hülyének néznek bennünket. Általában nagyon félünk mások megvetésétől, az általunk tisztelt emberekétől éppúgy, mint a vadidegenekétől. Hasznos és szükséges vonás ez, a szocializáció legfőbb hajtóereje, nem kell szégyellnünk.
Másfelől viszont szükségünk van szellemi önállóságra, lelkierőre és erkölcsi bátorságra, hogy felvállalhassuk, amit helyesnek tartunk, a megvetéssel is szembenézve.
Sokan lenéznek minket kopottas ruhánkért; az eladók furcsán néznek ránk, ha visszautasítjuk a zacskót vagy az „ajándékba” kínált eldobható öngyújtót, és így tovább. De tudjuk, hogy mindig, minden új ilyen értetlenségbe ütközik eleinte, bármily helyes legyen, s ne feledjük, hogy ez nem tart örökké. Az eladó gyanakodva és értetlenül sandít az első ilyen vevőre; a másodiknál eszébe jut, hogy már látott ilyet; harmadszorra maga kérdi a vevőt, hogy kér-e zacskót. Valakinek azonban elsőnek is kell lennie, s ha ennyit sem tudunk magunk felvállalni, mit várjunk másoktól? Hogyan becsüljük magunkat?
Utánközölve a szerző engedélyével a Világvége illemtana című könyvből.
Kép [cc] robbrucker