| Kovács Gyula
A világ teste mintegy átfúródik
Hogyan rántsuk le az utolsó bőrt is pusztuló Földről és profitáljunk mások elszegényedéséből? Az útmutatót egy mellesleg társadalmi felelősségvállaláson alapuló ökobefektetési csomagot is kínáló banktól kaphatjuk meg.
Egy decemberi reggelen léket fúrni a betonkeményre fagyott vízfelszínen, majd hosszú didergés után pontyot fogni a jég alatti dermedt világból igen viszontagságos unaloműzés. Nem is sokan próbálkoznak ezzel, és aki közülük sikerrel jár, megérdemli a forró hallét. Tavaly télen egy jó barátom azzal hívott föl, hogy épp most emelte ki a halat a lékből. De nem ám pontyot, hanem egy hatalmas aranyhalat!
Ez így tényleg mesébe illő szerencse, nem mindennapi élmény. És ha még hozzátesszük, hogy, mint kiderült, ezt a halat évekkel azelőtt a barátom maga tette abba a tóba, már egészen csodás véletlen. Pedig így volt, bár hallé nem lett belőle.
A napokban hírt kaptam egy egészen másfajta zsákmányról. Ez az ismerősöm az internet feneketlen folyamában halászgatott, amikor a hálójába került az a villogó, felugró reklámablak, aminek tartalmát most idemásolom: „Erősödő kereslet a mezőgazdasági termékek iránt? Korlátozottak az erőforrások? Emelkednek az élelmiszeripari alapanyagok árai? Részesedjen ennek nyereségéből ön is!”
Ragyog ez a négy mondat, mint valami jégen vergődő aranyhal. Éppen csak úgy nem fogalmaz, hogy egy globális és civilizációs tragédia kapujában őrült, aki nem fosztogat. (Legszebb, hogy ezt a kihagyhatatlan ajánlatot az a prominens bank kínálja, amelyik nagy csinnadrattával bejelentette a társadalmi felelősségvállaláson alapuló ökobefektetési csomagját, Zöld Bolygó Alap néven.)
Egyébként teljesen mindegy, melyik bank melyik reklámügynökség melyik „kreatívjával” ötöltette ki ezt a hirdetést. Inkább kortüneti minőségére kell felfigyelnünk. A rajtunk uralkodó struktúrák jellemzően ilyen észjárásra forognak. Ez a felugró ablak kitekintést enged egy olyan világba, ahol az emberekre senki sem úgy tekint, mint jó értelembe vett individuumok felelős közösségére, hanem mint masszára, amit gyúrnunk kell és szabad, majd olajban kisütni és elfogyasztani. Ehhez kerestetnek fizetett pribékek.
Cseppet sem csodálkozhatunk hát az olyan próféciaerejű meglátásokon, amilyen „a környezetvédelem mára nem más, mint kőkemény biznisz”. De abban a pillanatban, ahogy az ilyen szemléleti alapot elfogadjuk, kórusban mormoljuk az önbeteljesítő átkot a Világra. Értelmetlen azoktól a struktúráktól várni a megoldást, amik idáig juttattak minket – vonhatnánk le a következtetést, de valami sántít.
Óhatatlan, hogy megpróbáljunk ezen a felugró ablakon nem csak ki-, hanem befelé is nézni. Mit látunk? Egy olyan társadalmat, amit sikeresen szólíthat meg a négy sor ördögi logikája. És innen még igazságosnak is tűnik minden lehetséges bőrt lerántani a legértelmetlenebb tárgyakért és dolgokért remegő szügyű csürhéről, akik egymást tapossák a vályú előtt. És mára vályú az egész bolygó, ólat emeltünk az édenkert helyére. Akkor legalább a makkból jusson, nem? Kapjuk be.
Megtehetjük persze, hogy úgy bevágjuk ezeket az ablakokat, mint az ólajtót szokás, hogy reccsenjen rajtuk a pánt, de ettől még nem sok minden változik. Kilátásaikat egyetlen módon tudjuk érvényteleníteni: kemény munkával befalazni az egész kanálisra nyíló ablaksort. Vagy lebontani az egész épületet…
Mereskovszkij A kelet titkaiban többször idézi V. Rozanovtól: „…A világ teste mintegy átfúródik, s a megrendítő egyes eset szűk nyílásán át mintegy második testet látunk a világ felett vagy alatt, egy más földet és más csillagos eget, de nem a mi csillagainkkal… „
Azt hiszem, ő is úgy talált rá ezekre a szavakra, mint az én jóbarátom az aranyhalára – fogvacogva, a jég alól vette ki.
A cikk a Vadon 2008/6. számában jelent meg. Utánközölve a
szerző engedélyével.
Kép [cc] optionthis