fbpx

Tarts velünk, legyél tagja a Tudatos Vásárlók közösségének!

Csatlakozz hozzánk!

Tükörszín

| Kovács Gyula

Voltál már úgy, hogy miközben ettét-tettél-vettél valamit, pontosan tudtad, az ellenkezőjét cselekszed annak, amit eszeddel helyesnek érzel, vagy akár néha fennhangon hirdetsz? 

Ha igen, szerintem kicsit tapsolj, bele a tükörbe, mert mindannyian más képet ápolunk önmagunkról, mint tetteink rajzolnak – tudvalevő -, de sok ember nem viszi odáig, hogy ezt magamagáról el is ismerje. Nincs ez másképp a környezet állapotát befolyásoló napi döntéseinkkel kapcsolatban sem. Ez főként az életvitelben (vásárlás, víz- és energiahasználat, szemétkezelés) tükröződik – már hogy jár a szánk, de tenni vagy lemondani, az nem megy. Mielőtt bárki kikérné magának a kijelentést, nyargaljunk át a statisztikai lóra; beszéljünk az elvont, anonim bűnbakról, az átlag magyar állampolgárról. A 2004-es WWF Mo. – Cognative Kft. felmérés eredményei szerint nálunk az emberek 95%-át ilyen-olyan mértékben aggasztja a környezet állapota, 50%-uk súlyosnak tartja a helyzetet, 30%-uk pedig egyenesen katasztrofálisnak. A megkérdezettek 73%-a szerint az egyes embereknek maguknak kell tenniük valamit, hogy a dolgok jobb irányt vegyenek. No most vagy az a 95 fölötti 5% (aki úgy érzi, minden rendben) tehet mindenről, vagy a „környezettudatos” polgárnak csak a szája jár, és közben az van, ami van. Tenni nem hajlandó, vagy azt hiszi ő igenis tesz, közben meg nem. Vesszük a pillepalackot, indítjuk az autót, bemegyünk a mekdonáldszba meg a teszkóba, ég a lámpa az üres szobában, csurig a kád, turbón a fűtés meg a hűtés stb., és még: zombifejjel lessük és követjük a reklámok fogyasztásra nógató parancsait.  

Nálam, mikor már nagyon szembeötlő az ellentmondás a tegnap esti szólamok és az aznapi tettek között, mindig ott áll oldalt egy képzeletbeli manus, kiköpött én, és lassan csóválja a fejét: már megint szar vagy! Nem egyszer tettem vissza valami portékát a polcra, vagy tértem vissza mindenféle réteken a kijelölt kirándulóösvényre, csak hogy bele ne kezdjen a trágár dumájába. De néha hiába szövegel. Befogom a fülem, mielőtt szóhoz jutna, vagy kitalálok valami indokot, miért csinálom mégis, amit (addig is én beszélek). Olykor pedig kikönyököl belőlem a dacos kölök és egyenesen teszek rá, miket makog.

(Újabban pedig föltűnt még valaki, aki figyeli a civódást és jegyzetel. Jó, ez csak vicc volt – még ha nem is). Ez a teljesítmény, önismeret tárgykörben, szerintem hármas alá osztályzatot érdemel. Igazából egy olvasmányélménynek köszönhetem, hogy nem állok bukásra. Mint szemérmetlen plagizáló és látens demagóg, ki nem hagynám az alkalmat a könyv ismertetéséről. Az elmélet esetleg nem mindenkinek olyan érdekfeszítő, tetejébe jó néhányan már ismerik, de azoknak, akik néha értetlenül állnak saját következetlenségük előtt, vagy épp pokolian következetesnek tartják magukat, talán nem hasztalan, ha átfutjuk néhány tételét.

Elliot Aronson A társas lény c. szociálpszichológiai munkájáról van szó. Ő egykori tanára, Leon Festinger kognitív disszonancia elméletének továbbgondolója és népszerűsítő nagykövete.

Szóval a tudatunkban mindenféle elemek, ún. tudattartalmak vannak a világ dolgairól. A szociobiológia tanulsága szerint (ez még nem Festinger) ezek a tartalmak nem a világ pontos leképezését szolgálják, hanem a túlélés szempontjából fontos döntések meghozatalát segítik. Mivel az evolúció során elhatározásainkat gyakran kellett gyorsan és eltökélten átültetni a gyakorlatba, e döntések lélektani apparátusa nem az elvont bölcselkedés tanulságait volt hivatott érvényesíteni. Inkább az „üssek, fussak vagy rohanjak?” típusú dilemmák mielőbbi és sikeres felszámolásában szolgált kitűnő eszközként. A fejünkben lévő berendezés hasznosságát az éhen maradt bibliai szamár balsorsa vér nélkül is kitűnően ábrázolja.

Ma már mások a tétek, de a döntési struktúra nagyjából ugyanaz maradt. Ezen a szinten viszont diszfunkciós a régi séma. Sokan vagyunk, akik részt kívánunk vállalni a holnapután világának megfestésében, de az ecset nem akkor éri a vásznat, amikor dumálunk, hanem amikor cselekszünk vagy lemondunk valamiről. Az egyén közvetlen érdekeinek szempontjából viszont első ránézésre mégiscsak abszurd, hogy azért ne vegyen a júliusi hőségben szomjan pusztuló tag hideg ásványvizet a strandon, mert az eldobható műanyagpalack gyártása és utólagos elhelyezése az unokáink és a biodiverzitás kárát okozza. A döntőapparát pedig első ránézésre ítél. Csip-csup (azaz mindennapi) döntéseink néhány másodperc alatt, a fenntartható fejlődés ideájának lakhelyétől igencsak távol születnek.

Festinger szerint a döntési folyamatban résztvevő elemek viszonyának három alapvető formációja van: amikor az érintett dologról való tudás elemei irrelevánsak, konzisztensek vagy disszonánsak. Ezzel vitatkozni nehéz lenne. Irreleváns pl. két tudattartalom, ha veszek tíz deka sajtot és tudom róla, hogy füstölt, és tudom, hogy bal kézzel nyújtják át; a két minőség önmagában nem érintkezik, nincs túl terjedelmes metszetük. Konzisztensek a tudattartalmak, ha mind ugyanazt a döntést indokolják; mondjuk a kiszemelt hamburger finom és mellette olcsó. Disszonánsak pedig, ha ellenkező tanulságot sugallnak. Ilyen az, amikor a folyamatosan akciós és nagyon ízletes sajtburger utáni sóvárgás ellentétes azzal a tudomással, hogy az esőerdők helyén nevelik hozzá a marhát, és hogy én ennek elvileg már nem örülök. Elnézést a manipulatív példáért, mondok mást. Disszonáns lehet egy civil szervezet dolgozóinak fejében az, ha tízmilliókat költenek ilyen-olyan támogatásból (adóforintokból stb.) szemléletformálásra, közben maguk sem képesek túllépni közvetlen egyéni érdekeiken. Mindenki ismeri a Bort iszik és vizet prédikál c. szituációt…

A három formáció közül utóbbi, a disszonáns felállás az érdekes. Adva van egy patthelyzet, amiben, bárhogy döntünk is, lényünk egy része tiltakozni fog önmagunk ellen, és ez nem kellemes. A gyomrom az elszalasztott sajtburgerért vagy az eszem a miattam kiirtott esőerdőért; az eszem a kihagyott lehetőségekért vagy a gyomrom a tükörbe nézve. Ahogy tetszik. Ez a kognitív disszonancia.

Ám azt azért mégsem várhatja el az ember a másiktól, hogy ha annak adott helyzetben saját véleményei csapnak össze, akkor bármit határozzon is, folyamatos teher alatt kelljen élnie a vesztes, parlagon hagyott vélekedés miatt: amiért nem inkább így meg így döntött. Pláne nem várhatja ezt el senki saját magától. Márpedig a tudattartalmak disszonanciája az ilyen helyzetekben fennáll. Az, hogy az erősebb vélekedés győzött, nem azt jelenti, hogy a másik vélekedés a csata után nyomtalanul elpárologna. Hiszen ha pillanatnyi gyengeségünk elnyomja egy megalapozott véleményünket, az nem jelenti azt, hogy végleg felül is írta. Ha unalmamban vásárolok egy sötétkék ribizlihámozót, attól még nem hajítom kukába identitásom azon szeletét, ami az ilyen ostobaságot megveti. Megtehetném, de az arányvétés volna. Egy bizbaszért komoly munka árán varrt subát dobnánk sutba. A kétség, kvázi lelkifurdalás, azonnal jelentkezik is: „Kellett nekem egyáltalán ez a műanyag bizbasz?” Ez a fajta önmarcangolás persze még senki szájába nem tol revolvercsövet, de aki mondjuk úgy gondol magára, mint Amazónia feltétlen hívére, annak utólag nagyon megkeserítheti a sajtburgerét egy ilyen belső konfliktus. A konfliktus pedig, főleg magunkkal, csöppet sem hedonisztikus elem.

A disszonancia mértéke maximum a gyengébb ellenállást tanúsító tudattartam erejével lehet egyenlő. Miután pedig a döntés megszületett, a lelkifurdalás egy gyakorlati haszonnal nem járó tüskévé válik. Ki kell húzni magunkból (az eső után köpönyeg… c. szólás – hogy akkor már tökmindegy – is ezt bátorítja). Sőt kényelmesebb, ha ez a feszültség el sem éri a max. értéket, így már a döntés előtt célszerű valamiféle stratégiát alkalmazni a leküzdésére. Nagyjából ez a kognitív disszonancia redukciója.

De milyen módszereket is alkalmazunk az ilyen tudati feszültségek enyhítésére? És hogyan gyűrhet le kis örömmel járó pillanatnyi szeszély már a döntés meghozatala előtt is lelkiismereti problémákat okozó véleményt? A válasz részben ugyanaz. Ha nem akarjuk magunkat fölöslegesen gyötörni, rutinos meghasonlóként (mind azok vagyunk) eleve elkerüljük a disszonancia létrejöttét, vagy legalább nem hagyjuk tovább hízni. Ezt úgy csináljuk, hogy beszerzünk olyan tudattartalma(ka)t, amelyek kibékítik a hadban álló kettőt. Márminthogy a fejünkben. Valójában pl. a hóvirág megvásárlása és a természetvédelem nyilván nem kibékíthető, de ha azt mondom magamnak „ezt már úgyis leszedték” vagy „ebből él szegényke”, akkor mindent visz a bank. Van vásárlás öröme olcsón, segítettem az öreganyón, átnyújtom a hóvirágot és maradtam természetvédő. Már úgyis leszedték.

Van, hogy jó előre felkészülünk a szituációra. Ilyenkor eleve nyitunk az olyan véleményekre, amelyek segítenek legyűrni a majdani kétkedést. Minél többen mondják az áhított infót, annál könnyebb a dolgunk. Eleinte sokan azért nem válogatták szét a szemetet, mert értelmetlen volt, ezt „mindenki tudta”. Mikor megjelentek a szelektív hulladékgyűjtő szigetek, sokan azért nem válogatták szét a szemetet, mert futótűzként terjedt a hír: úgyis összeöntik a szállítók. Nem tudom, így volt/van-e, de azok se tudták, akik erre hivatkoztak. Csak jól jött a hír, hát terjedt. És a legszebb: manapság sokan azért nem vesznek visszaváltható palackot, mert a pillét úgyis újrahasznosítják. Persze ettől ezek a sokak még nem gyűjtik szelektíven a szemetet…

Igazán nagy majsztrók akkor vagyunk, mikor még a lehetőségét is elkerüljük egy jövőbeni fejtörésnek. Eleve kizárjuk azt a gondolati vágányt, ami a már meglévő életformánkat kérdőjel mögé utasíthatná. Értsd itt: nem leszünk környezetvédők még gondolatban sem. Ha így járunk el, azt tesszük, azt vesszük, amit csak akarunk. Jó ideig semmiféle konfliktust nem tapasztaltam magamban, ha valahol jegy nélkül utaztam – bár a társadalmi szerződés gondolatával és a BKV meg a MÁV helyzetével időközben, definíciószinten, megismerkedtem. Csak nem voltam hajlandó magamra vonatkoztatni a következményeket. Ismerek pár olyan embert, aki ezt éppoly sunyi és szemellenzős félrenézésnek tartja, mint ahogy én és sokan mások azt, ha valaki vallási okokból félredobja Darwint. Persze minden konklúzió nem vállalható. És akkor már egyszerűbb konklúziókat válogatni az életformához, mint életet cserélni egy következtetés kedvéért, nemde?

Nem vagyunk mindig ennyire előrelátóak. Döntünk, cselekszünk és sokszor végül ott van az a meghasonlás – a tüske, amit ki kell húzni. Ehhez is jó módszer, ha kibékítjük az ellentétes véleményeket. Utólag is szert tehetünk olyan nézőpontra, ahonnan kitekintve nem is olyan kétes, amit tettünk. Egyenesen szükségszerű. Lám, ha nem ezt a hatvanezer forintos etetőszéket veszem a gyereknek, most hogy guríthatnám arrébb oly könnyedén két métert? Ha nem lenne autóm, most megnézhetném magam! Ilyesmi. Rejtély, hogyan boldogulnak mások e tárgyak híján. Ez aztán odáig vezethet, hogy spirálisan átépítjük nézeteinket egy valamiért meghozott döntés okán. Lám, kell az a mosogatógép. És ha lám, tényleg kell, akkor ezzel a „kell”-lel ellentétes kozmogóniák tévednek. Tévednek másban is. Hülyeség ez az egész zöld maszlag. Túl is vagyok rajta.

De nem muszáj igazolni magam, vagy ekkorát változni. El is határolódhatok a döntésemtől. Ilyet szólok: „Oké, hülye voltam, ez nem is én voltam!” – és már el is intéztem a dolgot. Ugyan ez nem zökkenőmentes módszer, de kis gyakorlással simán égethetjük az üres szobákban a lámpát, és közben jóindulatú feddéssel csóváljuk a fejünket: hát igen, van bennem ez a figyelmetlen véna, de azért ÉN nem AZ vagyok! Vagy el is bagatellizálhatom a dolgot: az automatás kávéhoz kapott műanyagpohár mindössze néhány köbmilliméter.

Csinálhatom azt is (előre vagy utólag), hogy nemcsak kibékítem, de össze is házasítom az egymásnak ellentmondó tényeket. Mondjuk valaki rajong a lepkékért, de bármennyire is tetszenek neki a preparátumok, nem vehet, hiszen rajong a lepkékért. Ámde hallani egy japán fickóról, aki olyan bennszülöttektől veszi a lepkéket, akik azért nem irtják az esőerdőt, mert jó pénzt kapnak az onnan származó lepkékért. Innentől a lepkék megmentése a kéjes preparátumvásárlás útján történhet.

Szó volt idáig a döntést előre befolyásoló, vagy utólag igazoló információk manipulált kikereséséről. Mennyire manipuláljuk Festinger szerint ezeknek az információknak a minőségét? Kísérletei szerint, ha egy adott tárgyban nincs előzetes elképzelésünk (pl. mit nézzünk este a tévében), akkor semennyire. Pártatlanok vagyunk, és pártatlanul tájékozódunk a hülye műsorfüzetből. Mérsékelt ellentmondás esetén a prekoncepciónknak megfelelő véleményekre vadászunk. Azt a könyvet emeljük le a könyvtárban a polcról, amelyik izmosabb véleményünket fogalmazza meg. Ha viszont erős kétségeink támadnak valami küszöbönálló vagy meghozott döntés okán, akkor nem az erősebb érv mellé keresünk fegyvertársat, hanem az előre láthatóan gyengébb ellen. Ha már belül tudjuk, kire fogunk szavazni nemsoká, főként olyan emberrel kezdünk politizálni, aki a másik oldal gyalázásával tervünkben megerősít.

És akkor mi történik, amikor nem azt halljuk, amit szeretnénk? Széles palettája van a kellemetlen tények semlegesítésének. Van, hogy eleinte egyetértünk a logikus gondolatmenettel, de ahogy „szorul a hurok”, hirtelen gondolatburjánzásba kezdünk, amelynek tanulsága gyanúsan rímel eredeti elképzeléseinkre. Sebeők ezt nagyjából így fogalmazta meg: „bölcseletileg minden bizonyítható – meg annak az ellenkezője is”. Máskor elismerjük az ellentétes gondolatmenet teljes igazát, de csak mint „általánost”. A MI életünk partikularitásai nem teszik lehetővé a szelektív szemétgyűjtést vagy az energiatakarékosság alapvető elvárásait. És olykor annyira torzult, leragadt már a vélemény, annyira elköteleződtünk, hogy eleve lehetetlenné tesszük a befogadást: márpedig ilyen állat nincs. Mindenki téved, aki szerint tévedek…

Az se mindegy, ki mondja, amit mond, jóhogy. Mentől többen és minél kompetensebbek mondják, annál hitelesebb a nyilatkozat. Galilei publikumának nem volt könnyű dolga. Ha ennek jegyében megfelelő a csillagok állása, akár meg is változtathatjuk véleményünket. Klasszikus észrevétel, hogy hálivud sztárjai és filmjei többet tettek az afroamerikaiak egyenjogúságáért, mint bármely törvény. Tekintve, hogy időnk nagy részét a hálivudi lidércekkel töltjük, a megállapítás Festinger elméletét igazolja (végre egy érv mellettük). De ilyen volt az olajfalóról szóló merőben hazai pszeudo dokumentumfilm, vagy a „laboratóriumban” felvett nemzetközi mosóporreklámok hatása is, ahol kompetensnek beállított vélemények csalták/csalják meg a fél országot.

Ennek fordítottja, mikor nem változunk, hanem tömegbázisra találva akár a legeszementebb módon megerősödünk valamely, egyébként hamvába halna feltételezésünkben.

Ily módon tévedés azt hinni, hogy a tárgyak birtoklásától olyan vidámak leszünk, mint azt a vidámságot ebben kereső mások is mutatják; vagy hogy a National Geographic a tudás forrása, csak mert azt nézve más is ezt gondolja.

És szerintem a szubkultúra feltételezett közvélekedése előtt hajtunk fejet, ha azt állítjuk, a Super Size Me! jó film volt!

Ajánlom másnak

Kapcsolódó cikkeink

További cikkek

Legnépszerűbb cikkeink

További cikkek

Legfrissebb videók

Hogyan lehet egészséges és környezettudatos a táplálkozásunk?

Hogyan lehet egészséges és környezettudatos a táplálkozásunk?

2022. február. 13-án tartottuk a Közösségi mezőgazdálkodás és ÖkoKörök családi napot, ahol közelebbről is megismerhették az érdeklődők a Tudatos Vásárlók munkáját. Ezen a napon a közösségi gazdaságok és az ÖkoKörök jutottak főszerephez: az izgalmas előadások és kerekasztal-beszélgetések mellett a vendégek személyesen is találkozhattak a gazdákkal, volt Magcsere, a legkisebbek pedig gyerekprogramok keretében játékosan tanulhattak a […]

Még több videó
Ugrás a tudatosvasarlo.hu nyitó oldalára

    Kövesd munkánkat, iratkozz fel híreinkre!
    Bónusz: tippek, tesztek, programok