Egy történet. A többé-kevésbé tudatos, mondjuk úgy, körültekintő vásárló –
aki összeveti az árakat, megnézi a gyártási helyet, kellő esetben a
szavatosságot, mielőtt választ – egy sima, egyszerű, vezetékes
telefonkészüléket szeretne venni Franciaországban. Szétnéz, majd bemegy egy
ismert, jó nevű műszaki áruházlánc adott szaküzletébe, és válogat. Persze hamar
dühös lesz, hogy a sima, egyszerű vezetékes telefon már kimenni látszik a
divatból, dúlnak a vezeték nélküliek, ami jelen esetben fölösleges luxusnak
tűnik. Némi mérlegelés és a választék általi erőteljes befolyásolás után
azonban mégis „kosarába kerül” egy patentos csomagolású, kedvező árú vezeték
nélküli. A dobozon ábra egy pofás kis telefonról, mellette figyelemfelkeltő
szövegek (mily sok memória, mily kellemes darab a hosszú beszélgetésekhez és
így tovább), a hátán kisebb betűs részletek, ami mind elolvasásra kerül, úgy
tűnik tiszta sor: hajrá telefont venni.

Otthon, kibontva gyanús: olyannyira vezeték nélküli, hogy még a
telefonhálózati dugónak sincs helye. Elképzelhetetlen mennyiségű küzdelem árán
– sokszorosa, mint amit normál esetben egy ilyen telefon igényel – sem sikerül
beüzemelni a készüléket. Értetlenség, bosszúság, felmerülő gyanú, hogy itt
valami telefonnak látszó műszaki termékről van szó, de erről sem a részletes
használati utasítás, sem a sikertelen vállalkozónak ajánlott honlap nem ad
felvilágosítást – annál is inkább, mert a gyártó weboldalán ez a sorozatú
termék (már?) nem is szerepel. Aggódva ismét a dobozba kerül az eredeti
állapotra visszabontott készülék, de motoszkál a sanda gyanú, ha a termék ugyan
jó, csak a vevő a tudatlan, akkor nyakán marad a gyári csomagolásból egyszer
már kénytelenül kicsomagolt 40 eurós csoda.

Másnap. Vissza az áruházba. Útközben a metrón mindenféle forgatókönyv fut
át az aggódó vásárló agyán, mire miként reagáljon és egyáltalán, hogy adja elő
az egészet. Magyar viszonyokból kiindulva felkészül egy erőteljes meggyőző
hadműveletre, némi küzdelemre és dühös sikertelenségre, de semmiképpen sem számít
egyszerű menetre.

Szín: az áruház. Vevő jobbról be: „Tegnap vettem ezt a telefont és
valamiért nem működik.” Eladó: „Uram, ez ugyanis nem egy telefon” Vevő: „???”
Kiderül, a termék egy belső, és valóban vezeték nélküli telefonhálózat
kiegészítő eleme, egy alállomás. „No, de ez sehol nem derül ki” – így a vevő.
Eladó gondosan megnézi a dobozt, az útmutatót: „Valóban, uram. De ez akkor sem
egy telefon. Természetesen visszaveszem, és az értékében vegyen egy valódi
telefont, mondjuk ilyet.” – mondja bíztatóan, majd ugyanarról a polcról, a nem-telefon mellől leemel egy valóban-telefont. Pár perc papírmunka,
majd vásárlónk diadalittasan távozik az áruházból. Még magyarázkodnia sem
kellett, még a hangját sem emelte meg, sőt alig szólt valamit. Minden ment a
maga útján.

A történetnek két oldala van. A szemfüles kereskedők mindenhol igyekeznek
elrejteni a teljes igazságot, legyen az akár oly komolyan fejlett piacgazdaság,
mint Franciaország. Közhely, de a titok, az igazság itt is mindig a kisbetűben
rejlik. Igaz, az legalább már az ajánlatban szereplő csillagnak köszönhetően
kiderül, hogy érdemes szemüveget venni és megnézni a doboz alját is. Bár jelen
esetben, a telefon kapcsán a titok valójában sehol nem derült ki, az igazsághoz
az is hozzátartozik, hogy a dobozon sehol nem szerepelt maga a telefon szó. Ez
azonban inkább a német gyártót és részben a francia kereskedőt minősíti, hiszen
itt olyan módon képes megtévedni a vásárló, hogy jóhiszeműen egy tökéletesen
fölösleges műszaki cikkhez jut hozzá. A kereskedő rejtélyes fogása, hogy a
nem-telefon és a valóban-telefon miért ugyanazon a polcon, kísértetiesen
hasonló csomagolásban jelenik meg egymás mellett? A vevő azt hiszi, hogy csak a
márkák, az árak és bizonyos funkciók között válogat. Azt mellesleg az
alkalmazott eladó is elismerte, hogy szerencsétlen a polc elrendezése, de az
áruházlánc összes üzletében ez az elhelyezés, illetve a polc is csak a „vezeték
nélküli, digitális” megjelölést kapja. Ki tudja, miért érdeke az áruháznak,
hogy a vevő megtévedjen, majd ő kénytelen legyen kicserélni a készüléket,
aminek a csomagolása így már nem tökéletesen új. Igaz, nem az áruházlánc
profitja féltendő, hanem maga a fölösleges termékhasználat.

A történet másik oldala a működőképes
fogyasztóvédelem. Mindenhol, így a vásárolt termék blokkján is tájékoztatást kaphatunk a
cserelehetőségekről, és ha vevőnek igaza van, akkor szemrebbenés nélkül megoldódik
esete. Franciaországban a vevőnek
kötelessége és joga is van. A kötelesség a szokásos: csomagolás, garancia
megőrzése, de ezeket betartva élhet jogaival, így a mindenre kiterjedő 15 napos
csere lehetőségével. Az újonnan vásárolt áruk legnagyobb része, minden
különösebb indok nélkül cserélhető. Ami pedig joggal nem, így akár a
fehérneműk, akár például a mozijegy, azt határozottan jelezni kötelesek a vevő
felé.

Ugyan a fentebb elmesélt történet nem ezt támasztja alá, a vevő joga
megismerni a terméket, arról szakszerű tájékoztatást kapni az eladótól – igaz,
jelen esetben vásárlónk erről letett, mondván egy telefont csak meg tud venni
maga is. A fogyasztó az ország nyelvén kell, hogy megkapja a szükséges
információkat, így Franciaországban még a legtriviálisabb (Oh, yes* – Ó, igen
jellegű) idegen, főként angol nyelvű hirdetések, szlogenek csillagozással
franciára átültetve is megjelennek a csomagoláson, a plakáton.

Másik meglepő, de jogos tájékoztatás, amikor egy vendéglő, legyen akár egy
egyetemi menza bejáratánál, de mindenképpen a választás pillanata előtt egy
felirat informál az ott felszolgált hús „előéletéről”. Ez a hírhedt marhavész
idején terjedt el, de sajnálatosan állandóan aktuális. Újabban nagyon nem
mindegy, hogy az állat honnan, milyen környezetből származik. A fogyasztó
időben elolvashatja, hogy az adott húskészítmény hol (és mikor) született,
felnevelt és levágott állatból származik. Elsőként komikusnak, vagy éppen a
„személyessége” miatt tragikusnak is tűnhet e gondoskodás, de be kell látnunk,
hogy nem fölösleges. Hiszen jól és jót enni ugyanolyan, ha nem sokkal inkább
fontosabb, mint egy telefont megvenni.