fbpx

| Pat Thomas

Tonhalak – Mi van a címke mögött?

Azt hinnénk, hogy ha kerüljük a kihalással veszélyeztetett kékúszójú tonhal fogyasztását, azzal minden megoldódott, és gond nélkül ehetünk egyéb tonhalakból készült ételeket. Az Ecologist cikke szerint nem árt ezt újragondolni.

Bár a közelmúltban megjelent The End of the Line című nagyhatású film komoly visszhangot keltett a [brit] médiában, és sok emberben ébresztett lelkiismeretfurdalást, amiért veszélyeztetett halfajokat, például tonhalat fogyaszt, a filmben közölt információk korántsem újkeletűek. Az adatok már évek óta magukért beszélnek.

A kékúszójú tonhal csodálatos élőlény, napjai azonban meg vannak számlálva. Amióta az 1950-es években megindult a déli kékúszójú tonhal ipari mértékű halászata, az állomány 95%-kal csökkent. Ezért a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) 1996-ban felvette a veszélyeztetett fajok listájára.

A WWF szerint már csak három év, és a kékúszójú tonhal kipusztul. Egyes felkapott éttermek azonban, mint például a Nobu nevű angol-amerikai-japán étteremlánc válaszul a japán tonhalfogyasztás „kulturális jelentőségére” hivatkoznak, és ahogy egyre nehezebbé válik a tonhal beszerzése, valószínűleg felemelik a tonhalas fogások árát.

 

Mi rejlik a háttérben?

A kékúszójú tonhal iránti globális, de főleg japán étvágy sajnos továbbra sem csökken. Legtöbbünk persze nem jár rendszeresen a Nobuhoz hasonló drága éttermekbe, és kékúszójú tonhalat sem fogyasztunk gyakran. A tonhalat többnyire konzerv formájában esszünk, és ez valószínűleg a sárgaúszójú, a csíkoshasú (bonitó), a hosszúszárnyú (germon) vagy a nagyszemű tonhalak közül való.

A tonhaltermelők előszeretettel próbálják elhitetni velünk, hogy ezek a halfajok a „tengerek patkányai” (habár kétlem, hogy reklámszlogenként bármelyikük is használná ezt a kifejezést). Vagyis a tonhal nagy mennyiségben él a vizeinkben, és nem veszélyeztetett. Itt azonban még nem ér véget a történet.

Napjainkban a tonhal az egész világon kifogott halmennyiség mintegy 5%-át teszi ki. A globális tonhal üzletág nagyjából 5,5 milliárd dollárra rúg. A halakat a Csendes-, Atlanti- és Indiai-óceánon halásszák. Feldolgozó- és konzerváló központok pedig a világ minden részén találhatók, többek között a Maldív-szigeteken és a Fülöp-szigeteken.

Mind a 23 eddig felfedezett és a kereskedelembe bevont fajt intenzíven halásszák. Ezek közül legalább kilencet teljesen lehalászottnak, további négyet pedig túlhalászottnak vagy kimerítettnek minősítettek. Három állomány a „kritikusan veszélyeztetett”, három a „veszélyeztetett”, három pedig a „kimerülés szélén álló” kategóriába sorolható.

Egyes tanulmányok szerint a sárgaúszójú tonhalat, amely a legkedveltebb tonhal az Egyesült Királyságban, a folyamatos túlhalászat miatt mindössze 15 év választja el a teljes kihalástól. Hasonlóképpen, a hosszúszárnyú tonhal Csendes-óceánban élő állományai ugyan jelenleg bőségesek, az atlanti-óceáni állományok minősítése azonban a „sérülékenytől” a „kritikusan veszélyeztetett” kategóriáig terjed.

A Greenpeace egy nemrégiben készült jelentése szerint a sárgaúszójú tonhalból halásszák világszerte a legnagyobb mennyiséget. A túlságosan nagyszámú erszényes kerítőhálós halászat, amely a legelterjedtebb módja a sárgaúszójú tonhal kifogásának (lásd keretes szöveg), bizonytalanná teszi az állomány fenntarthatóságát és az iparág gazdasági életképességét.

A halcsoportosulást előidéző eszközöket (olyan úszó-lebegő eszközök, amelyek körül a tonhalak és más nagytestű halak ösztönösen összegyűlnek) egyre gyakrabban használják arra a célra, hogy a halakat összetereljék a kerítőhálós hajók számára. Ezáltal a csíkoshasú tonhal halászata olyan sérülékenyebb fajok fennmaradását veszélyezteti, mint a nagyszemű és a sárgaúszójú tonhal, mivel e fajok ivadékaiból óriási mennyiség kerül járulékos fogásként a hálókba.

Egy 2001-ben készült tanulmány szerint a Nyugat-Indiai-óceánon zajló erszényes kerítőhálós tonhalhalászat során 1990 és 1995 között a halászhajók 118000-277000 tonna sárgaúszójú és csíkoshasú tonhalat fogtak ki.

A járulékos fogás mennyisége, amit a halászhajók általában fel sem jegyeztek, megdöbbentő: 944-2270 tonna cápa, 720-1877 tonna szivárvány makréla, 705-1836 tonna aranymakrahal, 507-1322 tonna íjhal, 113-294 tonna nyugat-afrikai spanyolmakréla, 104-251 tonna vitorláshalféle, 53-112 tonna ördögrája, 35-89 tonna makréla, 9-24 tonna barrakudahal, egyéb halfajokból még további 67-174 tonna.

Ezek mellett ismeretlen számú teknős, bálna és delfin is a hálókba került. Más tanulmányok szerint a veszélyeztetett tengeritehén egyedeit is kifogják időnként. A járulékos fogás hulladéknak számít, ezért az így kifogott és elpusztult halakat és tengeri emlősöket holtan visszadobálják az óceánba. Igen magas árat fizetünk tehát egy tonhalas szendvicsért.

 

A tonhalhalászat módszerei

A tonhal jelentős részét nagy, kereskedelmi halászhajókkal fogják, mégpedig kétféle módon: fenékzsinóros vagy erszényes kerítőhálós módszerrel. Mindkét módszer igen jelentős járulékos fogással jár. Más módszereknek jóval kisebb a környezeti hatása, azonban az Egyesült Államokban és Európában vásárolható halak csupán kis részét halásszák ilyen módokon.

 

Fenékzsinóros halászat

A halászat során rendkívül hosszú, akár 80 kilométeres zsinórokat eresztenek ki a hajóból. Ezekhez rövidebb zsinegek kapcsolódnak ezernyi, csalis horoggal ellátva. Ez a halászati mód nagyon hatékony, de nem szelektív, vagyis más fajok is horogra akadhatnak a célfajon kívül, például olyan tengeri madarak, amelyek rábuknak a sekély vízben levő csalira. A madarak, ha ráakadnak a horogra, vízbe fulladnak.

A zsinórok biológiailag nem lebomló anyagból készülnek, és gyakran elvesznek. A tengeri élőlények a zsinegbe gabalyodhatnak, és el is pusztulhatnak, még akár évtizedekkel azután is, hogy a halászhajók használták a zsinórokat.

 

Erszényes kerítőhálós halászat

Ez a módszer különösen hatékony a sárgaúszójú tonhal esetében. Lényege, hogy egy óriási hálót nagy körben kiterítenek, azután visszahúzzák, csapdába ejtve a bekerített tengeri élővilágot. Ez szintén nagy járulékos fogással jár, mivel a célfajon kívül más halakat, teknősöket és tengeri emlősöket is kifognak vele.

 

Horgászbotos/pergetett horogsoros halászat

A horgászbotos vagy csalit használó hajóval történő halászat a legrégibb halászati mód. Helyi halászok és sporthalászok alkalmazzák, és sokkal kisebb kárt okoz a környezetnek, mint a kereskedelmi módszerek. A pergetett horogsoros halászat során számos (5-21) különálló, villantóval vagy csalival ellátott zsineget húz maga után egy lassan haladó hajó. Mindkét módszer nagyon szelektív, és kiküszöböli a járulékos fogás problémáját.

 

Cikkünk második részében a tonhalak szennyezettségéről és a fenntartható halászatról olvashatsz.

Megjelent a The Ecologist 2009. júniusi számában. Lefordítva és közzétéve a kiadó engedélyével. Fordította Pócsa Andrea.

 

Kép [cc] lall  giantginkgo

 

A cikk az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával készült.

Mi nem csak a „szuperzöldekhez” szólunk! Célunk, hogy az ökotudatos életmód és az ehhez vezető vásárlási szempontok bárki számára elérhetők legyenek, éljen bárhol, bármilyen végzettséggel, bármilyen szemlélettel is ebben az országban.

Tevékenységünk a gyártók támogatásától és reklámoktól mentes, nem fogadunk el termékmintákat tesztelésre, nincsenek céges támogatóink, sem reklámbevételeink. És ezt továbbra is fenn akarjuk tartani.

Ahhoz, hogy olyan ügyekkel foglalkozzunk, amikre nincsen hazai vagy más pályázati forrás nagy szükségünk van olyan magánemberek támogatására, mint amilyen Te is vagy! Lehetőségeidhez mérten emiatt kérünk, támogasd munkánkat rendszeres vagy egyszeri adományoddal.

Ne feledd, a pénzed szavazat!

Támogass minket!

Képezd magad a webináriumainkon!

Iratkozz fel hírlevelünkre!

    Válassz hírleveleink közül:*

      Iratkozz fel híreinkre!

      Tippek, tesztek, programok

      Megszakítás