Tisztaság nagyüzemben – A patakparttól a mosodáig

Él bennünk egyfajta nosztalgikus kép arról az idillikus időszakról, amikor az asszonyok egymás mellett álltak a patakban, és dudorászva, énekelve, egymással jól elbeszélgetve mosták a család, a háztartás szennyesét. Az ember hajlamos ilyenkor feltűrt szoknyájú fiatal lányokra gondolni, akik bokáig besétálnak a patakba, és vidáman súrolják, lendületesen csapkodják a szennyest. A tisztítás mégsem volt olyan felüdülés, mint képzelnénk. Nagy kitartást igénylő, kemény fizikai munka volt. Kitartást, hiszen a ruhát mosó lányoknak, asszonyoknak télen-nyáron hideg vízzel kellett minden egyes darabot átmosni, folyamatosan nedves és szappanos volt kezük, karjuk, ami sokszor bőrüket is kikezdte. Kemény, hosszú és monoton fizikai munka volt a mosófával való csapkodás, majd sikálás minden egyes darabnál, legyen az zsebkendő, szoknya vagy ágynemű.

Nem véletlen, hogy a vidéki családok lánytagjait igyekeztek minél korábban bevonni a mosásba: hamar megtanították nekik a folyamatot, átadták a tapasztalatokat. Így természetes, hogy kialakult egyfajta közösségi élmény, jellegzetes női összefogás, hiszen a háztól eltávolodva sokszor ez teremtett alkalmat a férfiak kibeszélésére. A tisztítás, a tisztulás szimbolikus jelentőséggel is bírt. Sokat elárult, hogy egy asszony mikor és mennyire nyilvánosan vitte mosni lepedőjét, fehérneműjét.

Nem véletlen az sem, hogy aki tehette, idővel próbált megszabadulni a mosás fárasztó műveletétől. A legszegényebb nincstelenek hamar mosónőnek álltak, és bérben tisztították a tehetősebbek ruháit, textíliáit. A városokban pedig még inkább elterjedt a bérmosatás: patakok, folyók mellett együtt mosott cseléd és mosónő, esetenként egy erre kijelölt épületszerű tákolmány, pavilon alatt. Akárcsak a mosás, a szappankészítés és -szállítás is női mesterség volt. A mosás teljes folyamata egyfajta kollektív női cselekedetté vált.

A női egyenjogúság, a női munkavállalók számának növekedése és a technikai fejlődés azonban erőteljesen megváltoztatta ezeket a szokásokat. A II. világháború utáni Magyarországon, mint általában a volt szocialista országokban, általánossá vált a széles körű női munkavállalás. A „dolgozó nők munkájának könnyítésére” létrejött számos korszerűsítés egyike volt az 1948-ben létrehozott állami mosodahálózat, a Patyolat Mosoda és Vegytisztító Nemzeti Vállalat, amellyel éppen a mosás terhét kívánták levenni az asszonyok válláról. Az igen nagy állami dotációval működő szolgáltatás hamarosan országos hálózattá nőtte ki magát. Egy évvel később Patyolat Kelmefestő és Vegytisztító Egyesülés néven már kilenc tagvállalatot foglalt magában, tevékenységi köre pedig kibővült: a fehérneműk tisztításán és a megrongálódott fehérneműk javításán túl – ez ma már elképzelhetetlen – azok kölcsönzésére is lehetőség volt. Ezen kívül vállalták ruhák és kelmék festését és vegytisztítását is.

A Patyolatok szolgáltatásai sokáig népszerűek és olcsók voltak. A vállalat kezdettől rendkívül kedvezményesen kínálta szolgáltatásait. Az ötvenes-hatvanas években minden lakossági forinthoz 4 forint állami dotáció járult. Később a támogatás fokozatosan csökkent, majd meg is szűnt. Az ezt követő időszakban a lakossági szolgáltatások nyeresége után a vállalatnak nem kellett adót fizetnie, de a kilencvenes évek elejétől ez a kedvezmény is megszűnt. Mindemellett az egyre inkább elterjedő háztartási mosógépek számos mosodai funkciót jóformán feleslegessé és gazdaságtalanná tettek. Ma, a privatizáció után, a még megmaradt üzemegységek bejegyzett márkanévként tovább használják a Patyolat nevet, megmaradt a tisztaságot szimbolizáló fehér hattyú is, de a „patyolatok” száma töredéke a korábbinak.

A mosodára, ha nem is oly népszerű, mint korábban, van még igény. Az üzleteknek alkalmazkodni kellett az igényekhez: ma nem fehérneműt mosatunk, az ágyneműt is egyre kevesebben viszik a pucerájba, inkább az otthoni mosógépben nem mosható darabokat: öltönyt, zakót, kabátot vagy szőnyeget tisztíttatunk itt. A mai Patyolatok vallják, hogy ami mosható, azt ők kimossák, mindezt nagy szakértelemmel, különleges odafigyeléssel teszik, és hangsúlyozzák, hogy uniós szabvány szerinti környezetkímélő eljárásokat alkalmaznak. A környezetkímélés persze mindig relatív, hiszen a háztartási és a nagyüzemi ruhatisztítás nagy mennyiségű vizet és bizonyos mértékű vegyszerhasználatot igényel. Ezek csökkentésében lehet bízni, teljes visszaszorításuk a jelenleg alkalmazott eljárások mellett azonban nem lehetséges. Hiszen ha egy anyag száraztisztítást igényel, akkor előtérbe kerülnek a vegyszerek (ma már lényegesen kímélőbb formában, mint a múlt században, amikor még a „mosónők korán haltak”), a kímélő eljárás hátránya pedig a megnövelt vízhasználat. A leginkább környezetkímélő eljárás, a száraztisztítás azonban csak bizonyos termékeknél, például a tolltisztításnál használható. A szennyezett anyagot itt nagy hőhatásnak, gőzölésnek teszik ki, hogy a szennyező anyagok elpárologjanak a felületről.

Mára Magyarországon csak az úgynevezett szalonok maradtak meg, amelyekben az ügyfél akár meg is várhatja, végig is nézheti a tisztítást. Mindez kicsit emlékeztet az amerikai mintára Nyugat-Európában oly nagy mértékben elterjedt automata mosodákra, a „laundry” intézményére. A keletről jövő turista számára igen meglepő a például Londonban, Párizsban jóformán minden sarkon üzemelő kis mosodák látványa, ahol többségében bevándorló családanyák, egy-egy női magazinnal a kezükben, vagy egymással beszélgetve várják, míg a nyilvános mosógép pár fontért (Euróért) cserébe kimossa a család szennyesét. Nem egy játékfilm, irodalmi mű említi a mosodát, mint egyfajta közép- és alsóosztálybeli társadalmi találkozóhelyet, ami ugyanazt a szerepet tölti be, mint régen a patakpart: egy hely, ahol az asszonyok „összejárhatnak”, kibeszélhetik magukat. Hiszen a megtisztulás igénye örök.

Megjelent a Tudatos Vásárló 7. számában 

• #Otthon és Iroda
• #Takarítás, tisztítás