A cikk „Mozaik
Jövő” című cikksorozatunk
második része.

Az alábbiakban, még ha nem is kevés az
átfedés, nem környezet-,
fogyasztó- vagy állatvédelmi
szempontokat tárgyalunk, hanem kifejezetten a
biodiverzitást érintő
kérdéseket, ezen belül is, hogy mit ne
tegyünk a mindennapokban, ha sokkol saját
szerepünk a tébolyban. Kézenfekvő a
megoldás: „ne izgassuk magunkat!”,
mégis inkább a több
felelősséget igénylő
hétköznapok tilalmi listáját
szeretnénk összefoglalni.

Kezdjük egy igaz közhellyel: az
energiatakarékossággal. Bolygószinten
évi hatmilliárd tonna CO2-t
küldünk a légkörbe,
egyéb szennyezőanyagok
kíséretében, a fosszilis
energiahordozók tüzelésével.
Üvegházhatás és savas esők az
eredmény, amit főként nem mi szenvedünk
meg. Gondoljunk csak azokra a korallzátonyokra, amelyek
pár fokkal melegebb
átlaghőmérsékleten nem
képesek megmaradni. Emellett a
bányászat is csúnyán
odacsap az adott terület
élővilágának. Az alternatív
energiahordozókról annyit, hogy vagy ugyancsak
megvannak a maguk áldozatai (pl.
duzzasztógátnak az élő
folyó, szélkeréknek a
vonuló madár,
biomassza-égetésnek a tarra vágott
erdő), vagy még nem számottevő a
részesedésük az átlagember
napi használatában (pl. nap- ill. geotermikus
energia). Marad az önmérséklet a napi
fogyasztás során, és ez igaz
kacatjaink vásárlására is,
hiszen gyártásuk energiát
igényel. Ugyanilyen lépcsőházi
igazság, hogy minden olyan termék
megvásárlásával
pusztítjuk az élővilágot, melynek
előállítása káros anyagok
kibocsátásával jár. Ezekről
és az alternatív 1ehetőségekről
találunk anyagokat környezetvédő civil
szervezetek ismeretterjesztő ill. szaksajtóiban.

Most térjünk át a konkrétabb,
közvetlenül tetten érhető esetekre. Itt
mindenekelőtt a Washingtoni Egyezmény (CITES)
listáiban szereplő fajokra érdemes utalni. A
CITES a veszélyeztetett vadon élő
növény- és állatfajok
nemzetközi kereskedelméről rendelkezik, 1973-ban
jött létre, és hazánk
egyezményhez 1985-ben csatlakozott. Már az is
durva, hogy van, hogy kell ilyen lista
egyáltalán, nem? De mivel a
kívánatos az, ha egy faj nem kerül ide
föl, beszéljünk a kereskedelemről
általában. Egy ország
háromféleképpen lehet
érintett kihalás fenyegette, vagy az ettől az
előkelő státusztól
megóvandó fajok kereskedelmében:
exportőrként, importőrként és
tranzitországként.

Utóbbi nem kapcsolódik szorosan az
egyén felelősségéhez, legfeljebb ha a
közvélemény
részeként hajlandó hallatni a
véleményét olyan esetekben, mint pl. a
hazánkon át Olaszhonba
áramló madártetemek esete
(határőrökre és
törvényhozókra szigorúbb
megállapítás vonatkozik…).
Talán az export sem érinti
olvasóinkat, hiszen vadon élő állatok
és növények üzletszerű
gyűjtésével viszonylag kevesen foglalkoznak,
és aki mégis, az egy cikk
kedvéért nem fogja azt abbahagyni.
Azért érdekes mégis az innen
induló szállítmányok esete,
mert kevés ember van, aki nem szisszen fel, ha azt hallja,
hogy a vadmacskaprémre,
pacsirtapástétomra, ritka
ragadozómadarakra vagy hüllőkre,
vadvirágokra áhítozó
külföldiek – mint felelőtlen
vásárlóerő – a lelketlenebb
magyarokkal raboltatják le erdeinket, mezőinket.
Melyikünknek közömbös, ha eltűnik
az országból mondjuk a kerecsensólyom
vagy az erdei ciklámen, csak mert
portékaként valahol kelendők? No,
higgyük csak el, más országoknak a
saját természeti kincseik ugyanilyen fontosak,
még ha lakóik zöme néhol
kevésbé is tartja annak. Itt át is
térhetünk
felvásárlói szerepünkre.

Minden, erdetileg vadon élő lény, vagy
abból készített árucikk
megvásárlása egy ugyanolyan
másik beszerzését váltja ki
a kereskedőből. A pofonegyszerű, de befogadhatatlanul igaz
motivációs láncnak
köszönhetően ma kb. 35 000 faj szerepel valamelyik
CITES-listán, csak mert veszik őket! Furcsa dolog, hogy
épp az elsivárodott
civilizációs környezet miatt
sóvárgunk a természet paradicsomi
harmóniáját tükröző
dolgokra – és ezzel elpusztítjuk a
Paradicsomot. Mi ne vállaljunk ebben részt!
Rodics Katalin Gyilkos üzlet címen megjelent
tanulmánykötete kitűnő
információforrás és
útmutató mindenkinek, aki
érzékeny a felvetésre. Mivel a Da
Vinci-kódnál sajnos nehezebben fellelhető,
alább összefoglaljuk a kötet
néhány tanulságát:

Ne akarjunk házikedvencnek olyan emlőst, madarat,
hüllőt, kétéltűt, halat, vagy
akár ízeltlábút, amiről nem
tudjuk biztosan, hogy tenyészetben látott
napvilágot. Ez fontosabb, mint első pillantásra
tűnik, mert pl. a Szenegálban befogott madarak 84%-a
elpusztul, mielőtt a gazdag fehérek
kalitkájában kötne ki. Így
előfordul, hogy minden hazavitt példánnyal
még másik hétnek is
kitekerjük a nyakát.
Természetvédelmi szempontból otthoni
állatkánk is halottnak
számít, és
legtöbbször ontológiai
értelemben sem éli túl a
nálunk töltött első egy évet.
Hasonló a helyzet szinte az összes
közkedvelt rendszertani egység esetében,
és még nem beszéltünk
arról a hatásról, amit a
gyűjtés metódusa gyakorol az élőhelyek
más fajaira. Díszhal-gyűjtők egyik
módszere a folyó- vagy tengerszakasz
mérgezése. A kívánt
állatokat a méreggel
elkábítják, majd befogás
után „kikezelik”. Az el nem
adható lényeket a mérgezett
vízben hagyják.
Különösen nagy kárt okoznak a
tengeri akvarisztika megszállottai, hiszen ők
főként a korallokkal élő halakat, de
mindenféle zátonylakót és
koralldarabot is összevásárolnak.
Bár manapság Indonéziában
már tenyésztenek ilyen
célból korallt is, beletelik még
néhány évbe, hogy itthon ezekből az
– egyébként jelölt –
anyagokból válogathassunk. Győződjünk
meg a kiszemelt állatfaj eredetéről és
fajának CITES-vonatkozásairól!
Hozzáteszem, ha a tenyészetből
származó egyedet sem vesszük meg, eggyel
többet hagyunk meg olyanok számára, akik
egyébként hazavinnék a vadon
befogottat is.

Gyűjtőszenvedély: az eszközből
céllá vált birtoklási
vágy lecsupaszodott formája. A gyűjtő arra
vágyik leginkább, ami ritka, s ha a
hóbort tömegesen természeti
tárgyakra irányul, ezzel ördögi
kör veszi kezdetét. Egy ritka korzikai lepkefaj
feketepiaci ára ’95-ben 7000 dollár
volt: vajon milyen érv tartaná vissza
befogóit? Egyetlen egy: ha nincs kinek eladni.
Jóllehet az ízeltlábúak
többségét inkább
élőhelyük pusztulása
veszélyezteti, egyes fajok nagyon megsínylik
saját szépségüket. Ne
gyűjtsünk tetemeket!  
Nem csak a preparátumhalmozás tartozik a
biodiverzitásra veszélyes hobbik
közé. Sokan fordulnak
különböző
növényritkaságok felé, hogy
azok vagy a kertben, vagy a lakásban elhelyezve egy darabka
vadont csempésszenek
vásárlójuk
életébe. Érthető
törekvés, de néha igen káros.
17 – 25 000 a növényfajt érint
a szabadból kiemelt egyedeket érintő
kereskedelem, amely leginkább az orchideákat,
hagymásokat, páfrányfákat,
kaktuszokat, pozsgásokat, rovarevő
növényeket és a tillandsia-szerű,
fán élő fajokat szorongatja. Főként
ilyesmit ne vegyünk, de egyáltalán semmi
olyan növényt vagy hagymát, ami nem
biztos, hogy kertészetből származik. (A
nálunk megszokott helyeken és árakon
kapható orchideák, kaktuszok és
pozsgások „rendben vannak”.)

Dísztárgyak: A tartalmatlan exhibicionizmus
és a vadromantika sajátos elegye, amikor egy
igazi fenevad vagy valamiféle egzotikus állat
pénzért vett prémje, bőre,
páncélja, koponyája, foga-karma,
miegyebe hivatott a lakástulajdonos
ízlését jelölni.
Jelöli is. A lopott szépséget jobb
esetben plágiumnak, rosszabb esetben
rablógyilkosságnak nevezzük. Legyen az
eredeti tulajdonos farkas, medve, macskaféle,
elefánt, teknős, kígyó, krokodil
– az ő unokáikban már nem fognak a
mieink gyönyörködni. Nincs ez
másképp akkor sem, ha a
tárggyá vált élet nem a
szoba falát, hanem egyenesen a stílustolvaj
(mármint a vásárló)
testét díszíti. Szóval ne
öltözzünk emlősprémbe,
kígyóbőrbe, halcsontba! Esett már
szó a tengeri csigák, kagylók,
korallok
vásárlásáról.
Itt tegyük hozzá, az sem okos dolog, ha
külföldi útjainkról ilyen
emléktárgyakkal térünk haza,
akár bazárban vettük, akár
búvárszemüvegben
ráncigáltuk le őket egy víz alatti
sziklafalról. Biztosan találunk partra
kisodródott, vagy tengerfenékre
süllyedt, elhalt darabokat, érjük be
velük! Ott vannak aztán a trópusi
fafajokból készült bútorok,
hangszerek, szobrok. Alapanyaguk gyakran az őserdők
irtásának árán kitermelt
szantálfa, ébenfa, mahagóni.
Csillapítsuk sznobizmusunkat inkább olyan
lakberendezési tárggyal, aminek az
árát nem az erdőlakók fizetik.

Kulináris élvezetek: Most
idézzük fel újra az ínyenc
olaszokat, akik magyar pacsirtát falnak. Kevés
olyan van közöttünk, aki a dalos csőrű
madárkába belelőne egyet harapásnyi,
kétesen különleges íze miatt,
nem igaz? Csakhogy lényegében ugyanezt
tesszük, amikor békacombot, kaviárt,
cápauszonyt, netán valamiféle
bálnahúst eszünk. 1983-ban
Indonéziában 70 millió
békát fogtak ilyen célból;
a kaviárbányának tekintett
tokfélék 15 faja veszélyeztetett a
Kaszpi-tengerben, és állományuk 70%-a
kipusztult. A nyugati ember
porcelántányérba
pelenkázott dzsungelhúsa
kevésbé tűnik brutálisnak, mint az
afrikai piacokon árult majomfejek, de a mechanizmus ugyanaz.
A leggyakrabban fogyasztott húst, ami nem
valamiféle irányított
gazdaságból származik,
talán a tengeri halak teszik ki. Ilyet azért
szinte mindannyian kóstoltunk már…
Noha teljesen kipusztulni a halászat miatt nemigen fognak
(ha már kevés van belőlük,
megéri odébbállni a
flottának), azok a fajok, amelyek a
táplálékláncban
rájuk építkeznek, sokkal
érzékenyebbek ritkulásukra. A
halászati módszerek pedig
tömegével gyilkolják pl. a
hálóba gabalyodott kisebb ceteket. Mielőtt a
delfináriumok sztárjainak szabadsága
mellett tüntetnénk, vagy csak a fotelból
megkönnyeznénk a kiszabadított Willy
valós történetét,
tegyük vissza a polcra az olajoshalat! Van a
hentesnél ponty meg harcsa, páclében
meg keszeg. Bár testápolót
még különleges alkalmakkor sem majszolunk,
ide köthető, hogy egyes kozmetikai cikkek és
hormonkészítmények alapanyagait a
bálnavadász hajók
szállítják. Nem tudom, adott esetben
lenyomozhatók-e a
készítmény összetevőinek
fantázianevei, de ha igen, ilyet ne vegyünk!

Mint láttuk, tabuban nincs hiány, és a
fentiek épp csak utalnak a
kérdéskör sziluettjére. Aki
közelebbről szeretne megismerkedni a
témával, annak az említett
könyvet, valamint a WWF és az IUCN
információforrásait
ajánljuk. Fontos, hogy amennyiben belátjuk a
bemutatott problémák
jelentőségét, hívjuk föl
rá mások figyelmét is, hiszen nem
mindenki tartja fontosnak, hogy ilyesmiről olvasson.

Legközelebbi cikkünkben nem arról lesz
szó, mit NE tegyünk-vegyünk, hanem hogy
mit IGEN, ha fontosnak tartjuk unokáink vadonjait.