fbpx

Tarts velünk, legyéla tagja a Tudatos Vásárlók közösségének!

Csatlakozz!

Slow Food – Lassú étek

| The Ecologist

Századunk, amely az ipari civilizáció fémjelzése alatt kezdődött és zajlott, először feltalálta, majd létmodellévé tette a gépet. A sebesség rabszolgái vagyunk, és mindannyian megadtuk magunkat ugyanannak az alattomos vírusnak: a Gyors Életnek, ami szétzülleszti szokásainkat, beleivódik otthonaink meghittségébe, és arra kényszerít, hogy gyorséttermekbe járjunk.

Eric Schlosser, The Ecologist

Hogy nevéhez méltó legyen, a Homo Sapiensnek meg kell szabadulnia a
sebességtől, mielőtt az kihalással veszélyeztetett fajjá redukálja őt.
A
csendes érzéki örömök határozott védelme az univerzális Gyors Életnek való
ellenállás egyetlen módja. A testi örömök helyes dózisa és a lassú, tartós öröm
védjen meg minket azok tömegének fertőzésétől, akik az őrületet a hatékonysággal
tévesztik össze.
Kezdjük a védekezést az asztalnál – a Lassú Étekkel.
Fedezzük el újra a hagyományos ételek ízeit és zamatát és száműzzük a
Gyorsételek káros hatásait.
A termelékenység nevében a Gyors Élet
megváltoztatta életmódunkat, fenyegeti környezetünket és a természetet. A Lassú
Étek az egyetlen igazán haladó megoldás.
Amiről az igazi kultúra szól, az az
ízek fejlesztése, nem lealacsonyítása. És mi lehet ennek jobb módja, mint a
tapasztalatok, tudás, projektek nemzetközi cseréje?
A Lassú Étek jobb jövőt
garantál.
A Lassú Étek eszméjének sok rátermett támogatóra van szüksége, akik
ezt a (lassú) folyamatot a kis csigával fémjelzett nemzetközi mozgalommá
teszik.

    Februárban, a George W. Bush Gazdasági Tanácsadóinak
Tanácsa (GTT) által kiadott jelentés felvetette, hogy a gyorséttermi dolgozók a
jövőben gyári munkás kategóriába sorolódhassanak. „Amikor egy gyorsétterem elad
például egy hamburgert, akkor vajon ’szolgáltat’, vagy különböző inputokat
kombinál egy termék ’legyártásához’?”- tette fel a kérdést egy GTT
jelentés.
    A Bush kormánynak számos előnye származna a gyorséttermek
’gyárként’ való újrasorolásából. Egyetlen tollvonással mintegy 3,5 millió
gyáripari állást adna hozzá az USA gazdaságához, egy olyan időszakban, amikor az
ilyen állásokat gyors ütemben exportálják a tengerentúlra. Statisztikai
szempontból ez a lépés az USÁt olcsón termelő versenytársaktól fenyegetett
öregedő nagyhatalomból ismét gyáripari nagyhatalommá tenné. A gyorsétel iparnak,
a Republikánus Párt erős támogatójának pedig lehetővé tenné, hogy az amerikai
gyáripar által élvezett adókedvezményeket igénybe vegye.
     A GTT elnöke, N
Gregory Mankiw javaslata miatt nevetség tárgyává lett a sajtóban, és terve
valószínűleg nem jut sehova. Ennek ellenére volt benne logika. A gyorsétel
igenis ipari étel, valószínűleg a földkerekség leginkább feldolgozott
ételfajtája, és azoknak az alacsonyan fizetett munkásoknak, akik felolvasztják,
újramelegítik, és újraalkotják, legalább olyan unalmas, magasan szabályozott és
szigorúan ellenőrzött munkájuk van, mint a 19. századi textilmunkásoknak
lehetett. Ráadásul a gyorsétel-ipar szülőatyjai valószínűleg nem bánták volna a
gyáripari besorolást. A futószalag filozófiájának importja az éttermi konyhába
az egyszerű innováció, ami Ronald McDonald globális hódításáért felelős.
    A
gyorsétel-ipar 1948-ban született. Richard és Maurice McDonald egyre inkább
belefáradt a sikeres san bernardinoi autós éttermük üzemeltetésébe. Fárasztotta
őket, hogy folyamatosan új pincérlányok után kellett nézniük, akik a
rendeléseket a kocsikhoz vitték. Unták, hogy folyamatosan pótolni kellett a
tinédzser vendégek által eltört tányérokat és poharakat. De leginkább,
belefáradtak abba, hogy magas fizetést kelljen adniuk a képzett
szakácsoknak.
     McDonaldék tehát úgy döntöttek, bezárják autós éttermüket, és
helyette egy forradalmian új éttermet nyitnak. A fivérek az átalakítást az
összes pincér és szakács kirúgásával kezdték. Egyszerűsítették az étlapot,
képzetlen munkaerőt alkalmaztak és a munkásokkal ugyanazt a feladatot
csináltatták újra meg újra. Az egyik ember csak sült krumplit csinált, a másik
csak turmixot, egy harmadik pedig csak hamburgereket rakott össze. Azáltal, hogy
megszabadultak a képzett dolgozóktól, hogy csak papírpoharakban- és tányérokban
szolgáltak fel ételt és italt, hogy megkívánták, a vevők sorban álljanak a
rendelésért, az új Gyors Kiszolgálási Rendszer lehetőé tette, hogy a McDonald
fivérek gyors, olcsó ételt áruljanak.
     Az új étterem azonnal sikert aratott.
Tökéletesen illett a háború utáni Dél-Kaliforniában kibontakozó új kultúrához –
egy olyan autókultúrához, ami a sebességet, a kényelmet és a legújabb
technológiát istenítette. Ray Krok, a turmixkészítő segéd, aki az 1960-as évek
elején kivásárolta a McDonald fivéreket és Gyors rendszerüket később a világ
minden tájára exportálta, vakon hitt a tudományban, a kémia által átalakított
társadalom disneyi víziójában, ahol családok élnek boldogan műanyag
otthonaikban, és utaznak kecses, nukleárisan hajtott autóikban.
     Kroc lelkesen
hitt a tömegtermelés etikájában is. Az uniformitás és konformitás filozófiáját
és a totális ellenőrzést, ami oly régóta irányította az acélhuzal gyártását,
most nemcsak az ételgyártásra, hanem de az ételt elkészítő munkásokra is
alkalmazták. „Rájöttünk, hogy … nem bízhatunk a nonkonformista emberekben” –
jelentette ki Kroc. „Gyorsan konformistává tesszük őket… A szervezet nem bízhat
az egyénben; az egyénnek kell bíznia a szervezetben.”
     Létezésének első két
évtizedében a McDonald’s működési rendszerének nem volt komoly hatása az emberek
életmódjára és étkezési szokásaira. 1968-ban csak 1000 McDonald’ étterem volt,
mindegyik az Egyesült Államokban. Az étteremlánc helyi termelők százaitól
vásárolta az alapanyagokat, friss darált marhahúst és burgonyát. De a gyors
növekedés iránti vágy – és a cél, hogy a több ezer helyszínen minden pontosan
ugyanolyan ízű legyen – nemcsak a McDonald’s beszállítói rendszerét, hanem az
egész Egyesült Államok mezőgazdaságát is átalakította.
     A McDonald’s teljesen
fagyasztott hamburger húspogácsákra és fagyasztott burgonyára váltott, és a
maréknyi nagyvállalatra, amelyek ezeket gyártották. Ugyanakkor más
gyorsétterem-láncok is országos méretűre nőttek, ami elősegítette a helyi
éttermek, kistermelők, és független kisgazdák száműzését az iparból. Az 1970-es
évekre a McDonald’s megkezdte tengerentúli terjeszkedését, s vitte magával
mentalitását, melyet olyan jól kifejez a cég későbbi szlogene: „one taste
worldwide” azaz „világszerte ugyanaz az íz”.
    
Fél évszázaddal az után, hogy
Richard és Maurice McDonald eldöntötték, kirúgják pincéreiket, a világ
élelmiszer-kínálatát egy olyan agráripari komplexum dominálja, amelynek
legfelsőbb fokát a gyorsétterem-láncok foglalják el. A Monsanto genetikailag
módosított burgonyát fejlesztett ki, hogy a McDonald’sot tökéletesen egyforma
sült krumplival lássa el – majd leállította az „Új Levél” termelését, amikor a
McDonald’s úgy döntött, népszerűségi okokból kifolyólag nem vesz több ilyet.
Amikor a gyorsétel-ipar szeretne valamit, a nagy élelmiszer-feldolgozók
igyekeznek azt minél előbb előállítani.
     Bár sok étel, amit eszünk, ugyanúgy
néz ki, mint amit egy generációval ezelőtt ettünk, ezek alapvetően megváltoztak.
Ipari árucikké váltak, amelyeknek különféle összetevőik vannak (ízesítő,
színezék, zsírok), és amelyeket különféle berendezésekkel gyártanak és állítanak
össze. Egy, az Egyesület Államokban 30 éve vásárolt hamburgerben levő hús
valószínűleg marhából származott, amit egy helyi hentes, vagy kis húsfeldolgozó
üzem dolgozott fel. Ma egy tipikus hamburger húspogácsa több mint 1000 különböző
marha húsát tartalmazza, amelyeket öt különböző országban tenyésztettek. Úgy néz
ki, mint egy régi hamburger, de alapvetően különbözik attól.
     Íme a gyorsétel
és a gyorsétel-mentalitás által okozott dolgok részleges listája: a regionális
és globális kultúra homogenizálása; a földek beépítése, a bevásárlóközpontok
elterjedése; az érzés, hogy minden hely ugyanúgy néz ki; az alulfizetett,
borzasztóan kihasznált húsfeldolgozó munkaerő; a gazdagok és szegények közötti
növekvő szakadék; a gazdasági hatalom koncentrációja; az agráripar befolyása a
helyi és nemzeti kormányzatokra; a gyerekeket célzó szofisztikált marketing
buzgalma; a háziállatok ipari nyersanyagként kezelése; a kimondhatatlan
kegyetlenség, ahogy ezekkel az állatokkal bánnak; a rendkívüli mértékű lég- és
vízszennyezés; az étel által okozott betegségek terjedése; ellenállás az
antibiotikumoknak; kergemarhakór; magasan szárnyaló túlsúlyossági mutatók, amik
az asztma, a szívbetegségek, a korai cukorbetegség magas mutatóit eredményezik;
csökkenő várható élettartam; egy émelyítő, hamis, manipulatív, eldobható,
műanyag világnézet, aminek egyetlen célja a profit.
     Ezek egyike sem volt
elkerülhetetlen. A gyorsétel rendszert lépten-nyomon diadalra segítették az
állami támogatások, a megfelelő szabályozás hiánya, a félrevezető hirdetések, és
az a széleskörű tudatlanság, ami az olcsó, gyors ételek gyártását kíséri. Ez a
rendszer nem fenntartható. Kevesebb, mint 30 év alatt is már rendkívül nagy
károkat okozott. A gyorsétel-ipar összeomlik, ha fel kell vállalnia azokat a
költségeket, amelyeket most a társadalomra hárít. A gyorsétel alternatívája
egyértelműen a lassú étek.
    
„Lassú étek” alatt nem a drága, ínyenc,
szakács-hírességek által árult és divatos receptkönyvek tanácsai alapján
készített ételeket értem. Olyan ételről beszélek, ami igazi, amiket helyi,
organikus és fenntartható módszerekkel termeltek és dolgoztak fel. A legtöbb
lassú étel népi étel. Az emberiség több ezer évig tudott létezni
ChickenMcNuggets nélkül. És lefogadom, hogy jövőbeli létünk pedig azon múlik,
tudunk-e nélküle élni.

Eric Schlosser a Megetetett társadalom c. könyv
szerzője.

Megjelent a The Ecologist 2004. áprilisi számában.

Lefordítva és közzétéve a kiadó engedélyével.

Kapcsolódó cikkeink

További cikkek

Legnépszerűbb cikkeink

További cikkek