| Schäffer Dániel
Az ország egyetlen népi iparművész hálókötőjénél jártunk
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis falu a horvát határ közelében, abban meg egy halász. Ez a halász olyan csuda forma volt, hogy még a XXI. században is saját maga fonta a hálóit.
„Ketten állunk a ladikban, elöl én a szigonnyal, így látom a halat, és mondom, hogy merre menjünk” – szólal meg házigazdánk, Pencz József, egyik kezében a kétágú szigonnyal, a másikban a szigonyhoz erősített kötéllel. „A szigonyos halászatnál az ember átdöfi a halat, és lehetőleg valamelyik nemes szervét találja el, például a szívét, mert akkor már nem tud dolgozni” – magyarázza a mester. A jelenet egyetlen szépséghibája, hogy nem valamelyik gemenci holtágban vagyunk, hanem a Csobbantó-major közösségi helyiségében. Itt fogad minket Pencz József népi iparművész hálókötő, aki még az öregektől tanulta a mesterséget.
„…ha az öreg belendült, halászni kellett”
„Öregapámtól tanultam a halászmesterséget egy kis faluban, Bácsszentgyörgyön. A nyári betakarításkor pihenésként, hűsítésként halásztunk, de ha az öreg belendült, akkor nem volt mese, halászni kellett, állt az aratás, a betakarítás” – mesél Pencz József a kezdetekről.
A hetvenes években édesapjával folytatta a halászatot. „Ezeken a mocsaras helyeken, ahol éltünk, az emberek összegyűjtötték a vizet a kis csatornákban. A víz halat adott, és a földműveléshez jó termőföldet. Az emberek önellátóak voltak” – meséli. A hálókötés technikáját tizenévesen tanulta meg egy öreg halásztól. Később az összes halászeszköz elkészítését elsajátította. Ma már csak megrendelésre, főleg múzeumoknak készít halászhálót, mert a vásárokon az emberek nem vesznek hálót és varsát. „Nemigen megyek már semerre, nem éri meg. De ha valaki ellátogat hozzám, szívesen megmutatok neki mindent.”
Pencz József sokakat megtanított hálót kötni, igazi tanítványa még sincs. „Ez egyike azoknak a mesterségeknek, amelyek ki fognak halni. De ha valaki egyszer megtanulja, nem felejt el hálót kötni” – állítja. Amikor már harmadjára próbálom megkötni a parasztkötést a hálón – állítólag ez a legegyszerűbb csomó –, csak mosolyog, és türelmesen magyaráz tovább.
A mester nemcsak hálóval és szigonnyal, de puszta kézzel is tud halat fogni. „Minden ember, aki víz mellett élt, tudott kézzel halat fogni, ez nem nagy kuriózum.” A földek melletti, úgynevezett kígyós csatornákban rengeteg hal volt, főleg a delelő pontyokat fogták. „Ha a gáton rést vágtunk, kifolyt belőle a víz, és persze a hal is. A gát alatt ástunk egy gödröt, majd azt elrekesztettük, így nem volt nagy tudomány megfogni kézzel a halakat” – avat be. Amikor egyik kedvenc halételéről, a tárcsás pontyról mesél, valamilyen helyi halfajtára gondolunk. Pedig a dolog ennél egyszerűbb. A halat a leharcolt munkagépekből kivett fémtárcsákon sütik meg. Állítólag páratlanul finom.
A Csobbantó-major
A 893 lakossal büszkélkedő Dunafalva apró falu a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozó gemenci ártérben. A Csobbantó-majorba érkezve az embernek olyan érzése van, mintha egy XIX. századi gazdaságba csöppent volna vissza. A birtokon parasztház, kis tó, lovak, a házak falain mezőgazdasági eszközök. A révedezésből csak a kapuban jól látható projekttábla zökkenti ki az embert: „Dunafalva kulturális örökségét megőrző közösségi terének kialakítása, halászati, gazdálkodási és kézműves hagyományok kialakítása.” EU és Nemzeti Fejlesztési Terv.
No meg a kasza suhogása helyett is motorberregést hallunk.
Régebben emberek nemcsak halásztak, de más módon is együtt éltek a vízzel. Szinte várták, hogy elöntse őket az ár. Hiszen ha jött a víz, és elterült a földeken, lett jó legelő, termőföld, gyümölcsös, mézelő hely. Sőt még fertőtlenített is. A XIX. században aztán a dunai hajózás miatt szabályozták a vizeket, a hagyományos élőhelyek, életközösségek és gazdálkodási formák pedig eltűntek. A gemenci ártér a kalocsai érseknek köszönhette a szerencséjét, aki nem engedte felépíteni a gátakat birtokán.
Ma a kishalászatot és a kishalászszerszámok használatát szigorú szabályok kötik. A kishalászok régen parasztemberek voltak, olyanok, akik a földművelés mellett, kiegészítésképpen fogtak halat. A nagyhalászok viszont mesterségszerűen, céhekbe tömörülve dolgoztak. Ők manapság leginkább mesterséges tavakban halásznak, ahogy vendéglátónk fogalmaz, kockatavakban. Ma már több a horgász, mint a kishalász, de, ahogy a mester mondja, ez nem is feltétlenül baj. „A lényeg, hogy élővízben kell halat fogni.”
A majorban egy kis tóban mini életközösséget is létrehoztak. A nád és a sás között egy vadkacsapár, rákok, vadpontyok tanyáznak, a parton füzek. Az apró szigetről híd vezet a partra, a tó melletti ligetben pedig – a hagyományos állattartás klasszikus területén – lovak legelnek. A hangulat idilli. A csöndben csak az unkák kórusa szól, akár egy vidéki kintorna. Nagy szükség van az ilyen mesterséges életközösségek kialakítására, hiszen a gemenci ártérben már sok állat kihalt, mint például az őshonos halfajta, a dunai ingola. A kerítés körüli kopjafák egy-egy ilyen eltűnt állatnak állítanak emléket. „Az apró halakat sokkal jobban kellene védeni, mert ezek táplálják a nagyhalakat. A csík vagy a lápi póc régen népi eledel is volt” – emlékeztet vendéglátónk.
A major közösségi helyisége szinte egy kis múzeum: régi parasztház korabeli bútorokkal, a falakon hálók, fűzből készült varsák, emelőháló, dobóháló, szigonyok. Ezek még erős kenderből készültek, ma ilyet már csak műanyagból lehet kapni. Egy művészeti alapítvány tart itt kézműves-foglalkozásokat, sőt építettek egy nagy színpadot is, ahol rendszeresen tartanak táncházakat, színielőadásokat. „Egy falu csak úgy tud életben maradni, ha van közösségi élete” – mondja házigazdánk. A birtokon vendégház is áll, melyben rendszeresen fogadnak osztályokat, nagyobb csoportokat.
Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 23. számában.
***