A fejlődő országokban élő kizsákmányoltakért, a
jogtalanságok, a munkásnyúzó üzemek (sweatshopok), az emberi jogok két lábbal
való tiprása ellen fellépő jogvédő szervezet, a War on Want 2006-os vizsgálatát
követően 2008-ban ismét kielemezte, mi a helyzet a brit ruházati kiskereskedelmi
láncok, az Asda, a Primark és a Tesco bangladesi beszállítóinak
munkakörülményeit, béreit és érdekvédelmi lehetőségeit illetően.

Az eredmény
lesújtónak bizonyult: miközben a kereskedelmi vállalkozások óriási nyereségeket
könyvelnek el, „munkásaik” fizetése a létminimum alatt van a heti 80 óra
munkáért cserébe. Mindez azért is érdekes, mivel a Tesco és az Asda is alapító
tagja az Etikus Kereskedelmi
Kezdeményezésnek (Ethical Trading Initiative), amely a munkakörülményekre
vonatkozó ajánlásokat ad azoknak a gyártóknak, amelyek termékeiket
Nagy-Britanniában értékesítik.

Munkaórák

A riport készítői egyetlen olyan bangladesi gyárat sem
találtak a megvizsgáltak között, ahol egy munkanap 8 órából állna, jóllehet a
helyi munkajogi törvény szerint egy átlagos munkahét 48 órából áll – napi nyolc
óra, heti hat nap alatt. A törvény a kötelező túlóráztatást is tiltja; a
dolgozók hivatalosan naponta két órát túlórázhatnak, amelyek számát egy hétre
levetítve 12 órában maximálták.

A valóság azonban ennél sokkal sötétebb képet mutat: akadt
olyan üzem is, amelynek alkalmazottait heti 50 óra túlórára kötelezték a szoros
határidők miatt.

Farzana, a Tesco-nak és Asdának beszállító gyár
alkalmazottja hosszú munkaidejéről számolt be a jogvédőknek: „amellett, hogy
rendszeresen 12 órás műszakokba osztanak be, havonta számos éjszaka is túlórázom
– az sem ritka, hogy hajnali háromig kell dolgoznom”.

A megkérdezett munkások többsége legalább heti hat napot,
háromból egy munkás pedig hét napot biztosan dolgozik hetente, csak hogy
családja túlélését biztosítsa. A ledolgozott órákat ugyanakkor a munkaadók nem
tartják nyilván, vagy a nyilvántartásokat utólag meghamisítják, a béreket pedig
a munkások állítása szerint gyakran csak a hónap közepén, a túlórapénzeket
pedig még annál is később fizetik ki.

Fizetés

A jogvédő szervezet által megkérdezett munkások 48 órás
munkahéttel számolva 1663 – 2900 bangladesi taka (4720 – 8100 forint) között vihetnek
haza havonta, túlórapénz nélkül. Saját és családjuk megélhetéséhez azonban a
War on Want becslése szerint körülbelül 5333 taka (mintegy 15200 forint) lenne
elég. A dolgozók átlagkeresete (2280 taka) ahhoz is kevés, hogy gyermekeiket
napi háromszor etessék. S bár ez lenne az ETI tagság egyik feltétele, sem az Asda,
sem a Primark, de a Tesco sem tervezi, hogy megkezdené a bérek felzárkóztatását a
létminimum szintjére – állítja a szervezet.

A létminimum az a pénzösszeg, amely biztosítja a folyamatos
életvitellel kapcsolatos – a társadalom adott fejlettségi szintjén
hagyományosan alapvetőnek minősülő – szükségletek (mint a tápláló élelem,
tiszta víz, lakhatás, ruházkodás, oktatás, egészségügyi ellátás, közlekedés és
némi igény szerinti költőpénz) kielégítését.

Zaklatás

A megkérdezett női munkások 60%-a munkahelyi megaláztatásokról,
szexuális zaklatásokról és trágár hangnemről számolt be a jogvédőknek. Tekintve,
hogy ez a téma tabunak számít a bangladesi társadalomban, a valódi szám ennél
sokkal nagyobb lehet a War on Want szerint. A kultúra mellett az érdekvédelem
hiánya is hozzájárul ahhoz, hogy a nők inkább elhallgatják és elszenvedik mindezt,
mintsem megélhetésüket kockáztassák.

Az érdekvédelem teljes hiánya

A dolgozók érdekvédelmi szervezeteket továbbra sem hozhatnak
létre, a gyártulajdonosok ugyanis minden ilyen jellegű kezdeményezésnek elejét
veszik. Nazera, egy az Asda és a Tesco számára szállító gyár munkásnője szavaival:
„amint valamiféle szervezkedésbe, szakszervezet megalakításába kezdenének a
dolgozók, a vezetés rendőröket hív, hogy megbüntesse őket, vagy pedig hamis vádakkal
jelentik fel őket”.

A War On Want által vizsgált bangladesi gyárak egyikében sem
tömörülhettek szakszervezetbe a munkások, jóllehet a Tesco, az Asda és a Primark
„odahaza” maximális tiszteletben tartja a dolgozók jogát ahhoz, hogy
érdekvédelmi szervezetet alakítsanak. Külföldi munkásaikat mégis megfosztják ezektől
az alapvető jogoktól, ráadásul az ETI szabályaival szemben teszik ezt.

A gyárak ellenőrzése

Az érintettek – a Tesco, az Asda és a Primark – cáfolták,
hogy mindezek a jogtiprások kiderültek volna beszállítóik ellenőrzésekor.
Ugyanakkor már a 2006-os War on Want jelentésben megszólaltatott tengerentúli
munkások is rávilágítottak, milyen alapvető hibák, hézagok „csúsznak be” egy-egy
ilyen ellenőrzés során.

A „felülvizsgálatokat” ugyanis a cégek maguk végzik saját
beszállítóiknál, évente egyszer, az időpontot jó előre bejelentve. Így aztán a
bangladesi gyárvezetőknek éppen elég ideje jut arra, hogy rendbe szedje a
dolgokat, és betanítsa a munkásoknak, mit szabad mondaniuk, ha esetleg az ellenőr
kérdezősködne.

A vállalatok egy része elismerte, hogy a War on Want jelentése
hűen tükrözi a ruházati ipar dolgozóit sújtó problémákat, mások pedig azt
állították, hogy már az előre be nem jelentett ellenőrzések bevezetésén
dolgoznak. Addig azonban, amíg a munkások csak a gyárvezetés szövetségeseit
látják az ellenőrökben saját érdekeik képviselői helyett, a valós helyzet
továbbra is rejtve marad.

Mindezt miért?

Az ágazatban manapság a gyorsaság számít a leginkább: a
gyártók minél hamarabb akarják elérhetővé tenni a legutolsó divatot az utca
embere számára is – s persze, elérhető áron. A gyorsan változó divat és az
olcsó árak végül azt az üzenetet közvetítik a vásárlóknak, hogy a ruhák
„eldobhatóak”, csak pillanatnyi értékük van.

Az egyre rövidebb átfutási idők, a felfokozott mennyiségi
követelések óriási nyomást gyakorolnak a beszállítókra. Az alulfizetett
munkásokat így aztán még többet dolgoztatják, ugyanannyi pénzért.

Gazdaságosság Tesco módra
A War on Want hat olyan bangladesi üzemben vizsgálódott,
amelyek három brit kiskereskedelmi lánc, az Asda, a Primark és a Tesco
beszállítói. Magyarországon ezek közül csak a világszerte 3728 üzlettel
rendelkező Tesco van jelen; 1996 novemberében nyitotta meg Budapesten első
hipermarketjét. Szerettük volna megtudni, mekkora mennyiséget ad el a Tesco
hazai áruházaiban az érintett bangladesi ruhákból. Talán nem is annyira meglepő
módon az áruházlánc hazai vezetése a sokadik telefon és email ellenére sem
reagált érdemben kérdésünkre.

Az önkéntes vállalások helyett

A War on Want jelentése rámutat: az érintett brit
kiskereskedelmi láncok a megoldási törekvések ígérgetése ellenére sem tettek
érdemben túl sokat beszállítóikért az elmúlt két év során. Önkéntes vállalásaik
egyike sem emelkedett törvényerőre, agresszív felvásárlási üzletpolitikájuk
pedig teljesen el is lehetetleníti ezen elvek gyakorlati megvalósítását.

A valódi elköteleződés hiányában az igazi megoldást a tengerentúli
munkások jogaira vonatkozó szigorúbb állami szabályozás jelentené a kis eredményességet
mutató önkéntes CSR (a vállalatok társadalmi
felelősségvállalásával kapcsolatos) irányelvek és „gyakorlatok” helyett.

A kutatásról

A jelentésben feltárt visszaélések, jogtiprások nem
elszigetelt példák, hanem általánosan jellemezik a bangladesi ruhagyárakat. A
War on Want elemzői a 2006-os vizsgálatot követően 2008-ban ugyanabba a hat
gyárba tértek vissza, amelyek az Asda, a Primark és a Tesco tipikus beszállítói.

A kutatók 2008 augusztusa és szeptembere között összesen 115
dolgozóval készítettek riportot. Mivel a megkérdezettek majdnem mindegyike késő
estig dolgozik, az interjúk általában este 8 után készültek, általában a
riportalanyok otthonában, a nőkkel általában vacsorakészítés közben (tekintve,
hogy minimális szabadidejük van).

Kép [cc] route79