Az 1990-es évek eleje óta egyre népszerűbb téma az élelmiszer-előállítás és -szállítás környezeti hatásainak vizsgálata. Egy svéd kutató 1993-ban rámutatott, hogy egy átlagos svédországi reggeli hozzávalói gyakorlatilag az Egyenlítő hosszúságának megfelelő utat tesznek meg, mire eljutnak a háztartások asztalaira.

Néhány évvel ezelőtt pedig Rich Pirog, amerikai kutató követte nyomon a gyümölcsjoghurtok összetevőinek utazását. Tanulmányából kiderül, hogy a tej, az eper és a cukor összesen több mint 3500 kilométert tesznek meg, mire megérkeznek a joghurtgyártó üzembe.

Ugyanő számolta ki azt is, hogy Iowa államban az élelmiszerek átlagosan 2400 kilométert utaznak, mire a termelőtől eljutnak a boltba. Ezzel szemben a helyi termelői zöldségnek és gyümölcsnek csupán 72 kilométert kell megtennie, hogy kikerüljön a városi piac standjaira.

 

150 kilométernél húzzák meg a határt

Az élelmiszer-kilométerek fogalma a szállítással járó széndioxid-kibocsátással, illetve az üvegházhatással kapcsolatban kapott jelentősebb figyelmet. Pirogék számítása szerint a hagyományos élelmiszerterjesztési láncokon keresztül 5-17-szer annyi szén-dioxid termelődik, mint a helyi vagy regionális élelmiszerszállítás során.

Egy kanadai kutatás pedig arra az eredményre jutott, hogy Waterloo és Ontario vidékén a helyi élelmiszerekkel helyettesíthető import termékek kiváltásával évente 16 ezer autó által termelt (50 ezer tonna) szén-dioxid mennyiségtől lehetne megkímélni a környezetet.

Mi számít egyáltalán helyi élelmiszernek – tehetjük fel joggal a kérdést. A témával foglalkozók jelentős része az áru által megtett út hosszát tekinti mérvadónak. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a legtöbben mintegy 150 kilométernél húznák meg a képzeletbeli határt a helyi illetve nem helyi élelmiszerek között.

 

Nem csak a szállítási távolság számít

Kérdés azonban, hogy mennyire tekinthető a szállítási távolság hiteles mutatónak az adott élelmiszer széndioxid-hátizsákját illetően. Nem mindegy például, hogy az áru közúton vagy vasúton jut-e el az egyik pontból a másikba. Egységnyi árura vetítve vasúton tízszer akkora távolság alatt keletkezik ugyanannyi széndioxid-kibocsátás, mint a közúton történő szállítás esetében.

Az sem mellékes, hogy hol termelik az élelmiszert. Egy svéd kutató szerint a Spanyolországból importált paradicsom sokkal kevésbé „környezetszennyező”, mint a svéd, ugyanis a hidegebb éghajlat miatt a svéd üvegházak üzemeltetése elképesztő mennyiségű energiát igényel, így messze több szén-dioxid termelődik, mint a spanyol paradicsomok termelése és szállítása során.

A kutatók számos egyéb szempontra is felhívták a figyelmet: többek szerint az élelmiszertermelés és -gyártás során keletkező széndioxid-kibocsátást a termékek életciklusának egészét tekintve kellene vizsgálni. Ilyen értelemben a kiskereskedelmi szállítás csupán egyetlen tényező.

Figyelembe kell venni a termeléshez szükséges eszközök, anyagok szállítását is (pl. trágya, vegyszerek), sőt a termelés minden fázisában vizsgálni kellene az üvegházhatású gázkibocsátást. A Carnegie Mellon University kutatói szerint egy élelmiszer életciklusát tekintve a teljes széndioxid-kibocsátás csupán 11%-a köthető a szállításhoz.

Egy másik kutatás szerint az élelmiszer-előállítás során keletkező üvegházhatású gázok 83%-a már azelőtt a levegőbe kerül, hogy az áru elhagyná a mezőgazdasági termelőterületet A szállítás mellett tehát meghatározó maga a termelés folyamata. Mérések szerint a legtöbb üvegházhatású gáz a vörös hús illetve a tejtermékek előállítása során keletkezik.

Ez érthető is, hiszen ezeknek az élelmiszereknek az előállítása jóval összetettebb, mint mondjuk a paradicsom termesztése, az állatok etetéséhez szükséges termények elállítása valamint a húsfeldolgozás miatt. Ráadásul a kérődző állatok emésztésük során jelentős mennyiségű metánt és dinitrogén-oxidot bocsátanak ki. E két gáz üvegházhatása sokszorosa a szén-dioxidénak.

 

A hús- és tejtermék előállítás nyom legtöbbet a latban

Tara Garnett környezetkutató szerint a marhahús fogyasztásának visszafogásával, illetve a tejtermékek mellőzésével lehetne hatékonyan csökkenteni az élelmiszeripari és mezőgazdasági üvegházgáz-kibocsátást. Svéd kutatók szerint az átlagos svéd étrendhez kapcsolódó üvegházhatású gázkibocsátás 58%-a a hús- és a tejtermékek számlájára írható.

Ugyanakkor látni kell, hogy az állattartással kapcsolatos gáztermelés nem feltétlenül civilizációs probléma. Az emberek évezredek óta tartanak állatokat. Az üvegházhatás felerősödése viszont leginkább a nagyipari termeléssel, a határokon átnyúló élelmiszer kereskedelemmel, és a vegyszerek elterjedésével egyidejű.

Mindent egybevetve elmondható, hogy önmagában az élelmiszerek által megtett út messze nem az egyetlen tényező az élelmiszertermeléshez és -fogyasztáshoz kapcsolódó üvegházhatású gázkibocsátás szempontjából. Meghatározó a termelés módja és a fogyasztók táplálkozási szokásai is. A környezettudatos fogyasztónak tehát számos tényezőt kell figyelembe vennie, mielőtt a kívánt terméket a kosarába helyezi.

 

Készült a Worldwatch Institute cikke alapján.

Kép [cc] cjb, melete

 

A cikk az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával készült.