Hátunk mögött közös vacsora terve. Battyogunk a pláza ragyogó folyosóján. Külsőleg nagyon hasonlítunk egymásra, de ez minden. Ő környezettudatos világnézetéről és magatartásáról széles körben elhíresült figura. Most valami felmérés miatt gondterhelt. Érdeklődésemre legyint, a papírt farzsebébe süllyeszti: most ne!

Nehezen győztem meg, hogy a közeli nagybevásárlóban válogassuk össze az alapanyagot, és NE tömegközlekedjünk fél órát a piacig. Cserébe gyalog jöttünk, pedig kocsival tényleg öt perc lett volna. Bent is vagyunk. Ő válogat, én 45 fokkal mögötte (hol jobbra, hol balra) követem. Tisztelettudóan figyelem, ahogy a kötelező információkkal ellátott termékek között tallózik. Tudja, mit kell kikosarazni, hogy a profit után korgó gyomrú multinacionális dúvadak hoppon maradjanak. Persze a gyérülő vadvilág, a feldolgozásra kerülő haszonállatok, valamint a jövő nemzedék érdekeit is szem előtt tartja. Ha a feltüntetett információkat hiányosnak találja, bosszankodik és lehetőség szerint mást választ. Absztrakt elméleti perspektívák és napfényre került adathalmazok tanulságaival rendelkezik. Saját, vásárlásra buzdító rejtett mechanizmusaival is tisztában van, sőt igyekszik féken tartani azokat.

Őszintén irigylem őt. Nekem nem megy ez az egész „figyelem magam” című. Valahol hallottam, hogy a nem tudatos dolgok megfigyelése iránti vágy megteremti a nem tudatos dolgokat. Meg hogy konfliktusokat okoz az emberben, amikor a tudottnál mélyebbről jövő késztetések miatt másképp viselkedik, mint az a figura, akinek saját magát tartja. Kevéssé értettem az egészet, de terhes valaminek tűnik, hát nem is gyakorlom.

Épp a coca-colás hűtőnél tartunk. A felém küldött grimasz (NEM!) általa kiképzett, értő publikumra talál. Most ásványvizek, szerinte mind túl vékony falú palackban. Továbbállna, de most én mondom: NEM! Szomjas leszek, és ő is! Végül enged. Ő kompromisszumot köt az ásványi anyagok kétes kavalkádjával, én cserébe megkapom a kényelmes buborékot (a szódásszifon az öcsém autójának csomagtartójában van, csak tudnám, mire használja?). Rágcsálnivalók: haragosan kikacagja a polcszerkezet közepére furakodott, agyoncsomagolt Wolf-termékeket. Világossá teszi előttem az ilyen cégek reklámpszichológiai mesterkedéseit. Na, ezt NEM esszük meg! Bólintok, de közben eszembe jut valami. Egy gyerekmagazinnál dolgozom, és minden vágyunk eladni a lapot. Ha tehetnénk, csak a kicsik szemmagasságában helyeznénk el. Címlapjainkat gyermekszemmel nézve érdekesre, feltűnőre tervezzük. Forma és tartalom nálam még nem teljesen feldolgozott fogalompár, de úgy érzem, ha utálom a Wolfot, magamat is meg kell vetnem. Inkább őket sem utálom. (Egy puritán ropitípusban kiegyezünk.) Burgonya is kell. Van a mocskos, meteorit alakú, meg a rózsaszín, szép kerekded, egyforma. Ideális méretű hálós egységekbe szedve. Ebből NEM engedek! Ugyan az utóbbi drágább, viszont nem leszek mélabús, ha majd hámozni kell. A műanyaghálót meg kezelem szelektíven.

(Csak így csöndben, de kicsit ez egy nagy humbug! Kb. fél éve vannak ezek a színes konténerek a környékünkön, de már alig hiszek bennük. Trehány brigád. A sok győzködés után belementem: Jó, nem leszek rosszfej, szétválogatom az otthon termelődőt. Egy csomó önfegyelem jutalma a konyha sarkában halmozódó műanyagos reklámszatyor-kupac, ugyanis a szakkonténer dugig, és már mellette sem fér. A családom egyébként se nézte jó szemmel a büdösödő nejlonalkatrészeket, hát a hagyományos kukába rejtettem a pakkot. A papírokat még dugdosom a kamrában. Azt is mondják, végül úgyis össze van öntve az egész, válogatott hóbelebanc, de ezt azért NEM akarom elhinni…)

A húsos pultnál tizenkét perc sorban állás. Hiába győzködöm az előre csomagolt felsőcombról, NEM, ő hajthatatlan. Akkor legyen hát felsál, mondom, és feleslegesen erőlködik, hogy a piros húskupacban a mamája nélkül maradt boci bús, barna tekintetét lássam, NEM tudja a konok farkasembert túlkiabálni. Sörök is kellenek, persze. NEM vehetek dobozosat, pedig akciós, meg diszkrét is (nem kell az üres üvegeket visszacsörömpölni).

Kezdek besokallni. Ez az ember így él!? Nagyon jó barátom, tisztelem, becsülöm az elszántságát, de szerintem túlzásba viszi. Tudom én, mi ez nála: szerepjátszás. Biztos van erre kifejezés, prófétaszindróma, zarathustrakór vagy ilyesmi. Mindenkinek kell valami, amitől különbnek érezheti magát. A régi társaságot is hanyagolja mostanában. Ha mégis velünk van, akkor a nézeteit ecseteli, vagy elmondja, hogyan kellene/nem kellene viselkednünk, ha kulturált világot szeretnénk teremteni. Meg hogy ne tévézzünk annyit… Vagy csak tudón, rosszallóan hallgat, ha már nem akarja feszíteni a húrt. Észre sem veszi, hogy amíg hol a falusi tanítót, hol a lázas világmegmentőt adja, valójában ő maga is azt eszi, azt issza, azt az életet éli, mint a többiek. Vagy ha nem velünk van, hát egy másikat, ami ugyanilyen. Van erre pár közmondás.

Időközben hazaértünk, a vacsora mindjárt kész. Kezünkben aperitif (pécsi szalon, sokadik üveg), ücsörgünk a tv előtt. Az egyedülálló fokföldi flórabirodalmat fenyegető veszélyekről értekezik a képcső. Témánál vagyunk, elő is halássza azt a felmérést a farzsebéből (a környezettudatos vásárlási szokásokról, úgymond): nézzem csak meg, milyen siralmas a helyzet még itthon is! A magamfajták nemtörődömsége miatt ilyen a világ! És nézzem csak meg azt is, hogy még a magukat felelősségteljesen gondolkodónak tartók is csak okoskodnak és csesznek az egészre. Csak a szájuk jár!

NEM bírom ki, előhozom az áruházban gondoltakat. Barátságosan elmondom, mennyire képmutatónak tartom, hogy az ő jövőre függesztett tekintete nemsoká hipermarketbeli szupermarketből hazahurcolt, génkezelt burgonyával és árva kisborjúval megrakott tányérjára fog esni. Hogy utána a kosztot pillepalackos vízzel öblíti. Hogy azért ő is, most is a képernyőre mered, pedig épp a reklámblokk villog! És ki ne találja, hogy mindez miattam, hogy én beszéltem rá? Ugyan! Magyarázat mindig van, született rétorok vagyunk mindannyian! Senki se kényszeríti! Azt is kerek-perec megmondom, NEM fogom nyitott gondolkodású, meggyőződéses embernek gondolni, mert látszatra én vagyok a felelős a ma elkövetett megalkuvásaiért, hiába szajkózza egymaguk összehordta intellektuális Parnasszuson kéjelgő réteg jelmondatait.

Igenis, miattam kell mást tennie, mint amit helyesnek gondol! – kiabálja. Azután csendben marad, maga elé néz. Ha NEM alkalmazkodna, még ennyit se találkoznánk… – jön még a vérszegény érzelmi riposzt, majd leteszi a fegyvert: igazam van, mondja.

Ez is jellemző rá, ez is bosszant. Képes lesz itt nekem önkritikát gyakorolni, mikor épp diadalt aratok! Pedig ettől se a pillepalack, se az ő magamagáról dédelgetett képe nem változik. Csak az én vitorlám ürül ki, és ettől kezdem magam furán érezni. Elvettem valamit és NEM adtam helyette semmit. Pedig egy fontos dologban mégiscsak igaza van ennek az én csodabogár cimborámnak. A dolgok továbbra is rosszul mennek odakint, és ezért továbbra is mi vagyunk a felelősek – idebent. Ami pedig jobb lett, az az ő képmutató monológjainak is köszönhető. Hiszen a papírt is azért dugdosom a kamrában, mert hiszek még neki. NEM lenne kötelező. A világot ő se fogja kifordítani, de ha lassan, picit jobbra fordul, vagy valamikor egyáltalán ilyen lehet, abban neki is része lesz. És ha valamikor eszembe jutna, hogy a világ azért is jobb hely, mert az általam összegyűjtött papír eredményeképp eggyel több fa marad a helyén, azt is neki köszönhetem. Békülékenyen teleöntöm a poharát, majd a vállára csapok:

Kapd össze magad kisapám, NEM nekem van igazam!