Ilyesmiket mondunk, ha valaki megkérdezi, miért vásárolunk a szupermarketekben a kisboltok helyett. Még méltatlankodunk is emiatt. Mintha elmarasztalható lenne a hentes, hogy nem árul a hús mellett kést, fenőkövet s kötszert, vattát és jódot is az előrelátható apróbb balesetek okán. Ugyan! Be se tennénk a lábunk egy olyan patikába, ahol élettapasztalatának minden szomorú racionalizmusával koporsót is árul a gyógyszerész. Pontosan tudjuk mi, hogy mik a világ valódi arányai, s értjük, hogy – csak a példa kedvéért -, miért nem a kocsmákban hirdetik az Igét. A valóság egészen más képet mutat: az apró, sarki mindenesben láthatóak, felismerhetőek és megítélhetőek vagyunk. A tulaj tudja jól, kik vagyunk, mi felé törekszünk, hol tartunk a sorsunk útján, szokásainkból és rigolyáinkból tudja, hogy mifélék vagyunk: jók-e vagy rosszak, pazarlóak vagy takarékosak, szűkmarkúak talán, akik a fogukhoz verik a garast. Tudja, ha adósságunk van valahol, tudja, ha örököltünk, és tudja, ha mindenkinél elvesztettük már a hitelünk. Egy kis boltban nem lehet fennhéjázni, nem lehet jobbnak és szebbnek mutatni magunk, mint akik valóban vagyunk. Márpedig e hiú korban egy kereskedőnek nincs ennél rosszabb ajánlólevél; a társaságát elkerüljük, boltocskája címét is elfeledjük, s azt magyarázzuk morogva, hogy azért nem járunk többé oda, mert se téligumit, se féltengelyt nem rendelt soha. A sorsvállaló emberi közösségek szűkös, átjárható színtereiről visszatérünk inkább a fogyasztás márványpadlós, mentálisan is higiénikus, steril árudzsungelébe, a szupermarketbe, vagy ahogy megkopott műveltségünkben él: a Paradicsomba, hol mindenféle barmokon uralkodhatunk.

Ismerős e vidék, felismerhető benne életünk minden fontos, megszokott területe. A húsáruk – a munkaközvetítők és fejvadász cégek hideg, neonnal világított hangulatában szakértő mészárosok szemlézik a karajt, a hátat, a sertésfejet. A mosóporos dobozokkal sűrűn megrakott polcok – az ügyvédi irodák kartotékrendszereit juttatják eszünkbe. Fertőtlenítőszagú és rideg világ. Minden vegyszeresen kezelt, kimódolt, logikus és behízelgően tarka; a pipereosztályon végtelenül unalmas és ártalmas áruk sora. A zöldségosztályon – a sajtó import, ízetlen és tehetségtelen primőrjei.

Úgy toljuk aztán eltévedve a bevásárlókocsit a megrakott gondolák és pultok rengetegében, ahogy az életünket éljük: teljesen elkeveredve a nagy kérdések és az icike-picike, kék avagy rózsaszín csomagolású, fékezett habzású válaszok között. E hatalmas kocsik pedig, amik megrakhatók fagyasztott hússal, tartós tejjel, tizenkettes csomagolású felnőtt, férfi zoknival, sörrel és görkorcsolyával, avagy vitaminos zabpehellyel, az emberi emlékezethez hasonlatosak. Értelmetlen és érdektelen holmik tucatjait tologatjuk a pénztár felé izzadva, tikkadtan, hogy aztán egy részüket ellepje majd a feledés – megpenészedjenek a garázs oldalában, kiolvadjanak egy tartós áramszünet idején, és orrfacsaró bűzükkel tudassák velünk, hogy mi magunk is romlandóak vagyunk. Esendőek és meglehetősen esetlenek is a tömegben, melynek minden tagja akadály a tovagurulásban, bosszantó és bántó kihívás a sors részéről, amivel csak minket állít felesleges próbatétel elé. Pedig a sors is nagyon jól tudja, hogy el kell jutni a kasszáig végre, ahol lemérik és összeadják és felszorozzák majd döntéseink és választásaink, egész életünk valamennyi öblítőszerét és szájvizét felírják majd a listára, hogy kimutathassák végre, hogy mifélék vagyunk.

Élet ez, vagy csak a „köztes állapot”, az út a Styx vizén? Charon, e bevásárlókocsivá züllesztett alvilági révész megkapja az ezüstdukátot, hogy felidézve megannyi mosást és öblítést, feledhetetlen szőrtelenítést és hajfixálást, megtisztító és megnemesítő borotválkozást, átvigyen minket e töméntelen kellékáradat között a túlpartra, a mélygarázs túlvilági bugyraiba. Ez volt, ez volna az Élet vajon?

Mindegy is végül. Az út, az életünk igen rövid, a parkolójegy szerint alig pár évtized.

S még mindig lenne min javítani a kiszolgálás terén. Mondjuk, ha lehetne tíz deka bőrjakót is venni, mert a réginek már elvásott az ujja. Az ember venne egy mandzsettányit csupán. Vagy fél kiló fotelt, az eltörött háttámla miatt. És miért nem lehet autót venni, földet, értékpapírt vagy sírhelyet? A koporsóba beleférne minden, amire az elkövetkező pár hétben, ne adj’ Isten, ama pár földöntúli évszázadban még szükség lehet. Ha igazán jól szerveznénk az ügyeink, mire a végére érnénk a bevásárlásnak, felnőnénk, megöregednénk, s a fizetés után el is temetkezhetnénk a bevásárlóközpont területén, bevásárlókocsistul vagy anélkül, nylonszatyorral a kézben, nyelvünkre fektetett vásárlókártyával.

Akik majd feltárják e katakombaszerű, labirintusos épületek, a hipermarketek és bevásárlóközpontok föld alá temetett maradványait, valami különös vallás híveit tisztelhetik eleikben, s bizonyára kimutatják kultúránk és a görög mitológia összefüggéseit is. Egy nagy és komoly civilizációt gyanítanak majd, miben a szegények lelki tisztaságára Dosia ügyelt, s Persil volt a hatalmasok lelkiismerete. S ha előássák majd lelkes kutatók a kisboltok maradványait is, elhűlt tanulmányok sora jelenik meg a régészeti szaklapokban, mikben bemutatják ama fejlett és átgondolt kultúra diadalát eme feltehetően primitív és életképtelen törzsi világ felett, mely nem volt eléggé duracell – más feliratok és azok megfejtése szerint: energiser – a fennmaradáshoz. Végül is mindegy, mit mondanak, mi akkor már sehol se fogunk vásárolni, az bizonyos. Ott fekszünk majd, miként eleink a lovaikkal és fegyvereikkel, pár ezer karton akciós maláj sörital meghitt társaságában, hetven-nyolcvan évnyi blokk tekercsével az ujjaink között, egy tisztességgel lerendezett élet végső bizonyítékaként. S azzal a megnyugvással és jó érzéssel feküdhetünk majd, hogy mi mindent időben és egyszerre és előrelátóan és gazdaságosan oldottunk meg földi pályafutásunk során, s közben se a mogorva hentes, se a tréfás kedvű pék nem tudta meg rólunk, hogy alapjában véve nagyon magányosak, boldogtalanok és balgák vagyunk. Hát Istenem! Velünk aztán jól bevásárolt a világ!

Az első szupermarket a Marson nyílt valamikor. Folytassam? Vagy elégedjünk meg annyival, az Élet raktárkészletei végesek.

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 10. számában.