Közhely, hogy az emberek manapság alig olvasnak; nincs rá
idejük, és ha van is, este holtfáradtan inkább a szem rágógumiját választják.
Ennek ellenére a karácsonyi statisztikák évről évre azt mutatják, hogy a könyv
még mindig az egyik legnépszerűbb ajándék. Szinte nincs ember, aki
vásárlókörútja során ne ejtene útba egy könyvesboltot, hogy ott szerezze be a
fa alá kerülő meglepetések egy részét. Erre legalkalmasabbnak az utóbbi években
létesült hatalmas könyváruházak, illetve a bevásárlóközpontokban található,
nagy alapterületű üzletek tűnnek.

De vajon hány vevő tudja, milyen változásokat jeleznek ezek
a boltok a könyvpiacon? Sejtik-e, hogy vásárlásetikai kérdéssel állnak szemben,
amikor eldöntik: az ajándékok utáni hajsza hevében beszédülnek az első
könyvplázába vagy valamelyik hipermarket könyves részlegébe, hogy mindent egy
füst alatt intézzenek el?

Hogy közelebb kerüljünk a válaszokhoz, nem árt, ha
rendelkezünk némi ismerettel a hazai könyvpiac szereplőiről és viszonyairól.

Először is tudnunk kell, hogy a könyvek nagy része
megjelenés után egy olyan terjesztői hálózatba kerül, amit ma három óriás
(Alexandra, Líra és Lant, Libri) ural. Ezek a cégek az egész országot lefedő,
kiterjedt bolthálózattal rendelkeznek, ráadásul az első kettő működteti a két
meghatározó könyvnagykereskedést is. Ők tartják fenn tehát az említett, nagy
alapterületű üzleteket, és látják el a kisebb boltokat, viszonteladókat is.

Marx óta tudjuk, hogy az efféle monopol-szerű helyzet
nagyszerű klímát biztosít a piac kisebb, függő helyzetben lévő résztvevőinek
elnyomásához, kizsákmányolásához, és ellehetetlenítéséhez. És ez sajnos így is
történik.

Az utóbbi évek tendenciája azt mutatja, hogy a terjesztők –
a plázákban fizetett, havi 2-3 milliós bérleti díjakra hivatkozva – egyre
nagyobb haszonnal hajlandók csak átvenni a kiadóktól a könyveket (az
úgynevezett terjesztői jutalék ma a könyv árának 50%-a, ebből cirka 32-40% a
kereskedői árrés, amit a viszonteladók, kisebb kereskedők kapnak). A
hipermarketek esetében ez a szám még elborzasztóbb: meghaladhatja a 60%-ot.

Vagyis miközben a terjesztők leveszik a könyv fogyasztói
árának 50-60%-át, az előállítónak, azaz a kiadónak a maradékból kell fedeznie
mindent: a saját működését, a jogdíjakat, a szerzők, fordítók honoráriumát és a
nyomdaköltségeket. Ráadásul mindez bizományosi rendszerben történik: a
kereskedők nem a könyvek leszállításakor, hanem utólag, a már eladott példányok
után fizetnek.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy hónapok, sőt évek telnek
el, mire a kiadók, és rajtuk keresztül az amúgy is rosszul fizetett,
kényszervállalkozóként dolgozó szerzők és fordítók a pénzükhöz jutnak. Ennek
ellenére a legtöbben lenyelik a békát, mert tisztában vannak vele, hogy ha
könyveik nem kerülnek be az egész országot uraló terjesztői rendszerbe,
lehúzhatják a rolót. Ahogyan Kárász Andor nemrég megjelent „Dőlnek a könyvhegyek”
című írásában olvasható, a kiadókra és a szerzőkre irreálisan nagy terhet rovó
bizományos rendszer magyar sajátosság: nyugaton a könyvkereskedők átvételkor
fizetnek, azzal a feltétellel, hogy a nyakukon ragadt példányokat utólag
visszáruzzák a kiadó felé. Így végső soron ott is a könyv létrehozói felelnek
az általuk megjelentett művek eladhatóságáért, csak épp nem kerülnek abba a
helyzetbe, hogy a terjesztői lánc lassúsága miatt állandó likviditási
problémákkal küszködjenek.

Tovább árnyalja a képet, hogy az Alexandra és a Líra saját
kiadókkal is rendelkeznek; főleg az első folytat e téren agresszív terjeszkedő
politikát. Sokan (pl. Cartaphilus, Európa), akik pár éve még függetlenek voltak,
ma már hálózatok tagjaként működnek. Ezek után nem is csoda, hogy e cégek
honlapján, hírleveleiben és könyváruházaiban minden más kiadó termékei háttérbe
szorulnak.

A nagy terjesztővállalatok nem csak a független kiadókat, de
a kisebb könyvesboltokat is – akarva-akaratlanul – ellehetetlenítik. Egy
független budapesti üzlet tulajdonosának állítása szerint a sikerkönyveket
rendszeresen visszatartják, nem adják tovább a viszonteladóknak, hogy a kelendő
portékát saját boltjaikban értékesíthessék. Ezt egy kiadóvezető
is alátámasztotta, aki elmesélte, hogy a felkapott címeket a hoppon maradt
vevők és kiskereskedők sokszor a kiadókon kérik számon, mondván, mikor lesz már
utánnyomás, közben az eladatlan példányok halmokban porosodnak valamelyik
terjesztő raktáraiban.

Az inkorrekt piaci viselkedés csimborasszójának azonban
talán azt a húzást nevezhetnénk, amivel a legnagyobb terjesztő (Alexandra) az
összes többi résztvevőt (kiadók, viszonteladók, internetes áruházak) egyetlen
huszárvágással iktatja ki a versenyből: az idén már kétszer is meghirdetett 40
%-os akciót, aminek során gyakorlatilag a teljes kereskedői árrést odaadja a
vevőnek.

De hol a vége mindennek, és mi jelentene kiutat? Egy magát
megnevezni nem kívánó kis kiadó képviselője szerint bármennyire áldatlan is a
kialakult helyzet, nehéz megmondani, mi a megoldás, a nagyok ugyanis akkorára
nőttek, hogy ha bedőlnének, mindenkit magukkal rántanának. Jelenleg a kiadók
azt a stratégiát választják, hogy az irreális terjesztői jutalék egy részét
lenyelik, a többit pedig beépítik a könyvek árába. Végső soron tehát a vevő
fizeti meg a csillogó könyvpaloták árát, egyrészt az egekbe szökő árak,
másrészt az egyre szűkülő piac és az ezzel párhuzamosan szürkülő, laposodó
kínálat révén.

Mit tehet a vásárló?

Vásárlóként egy valamit azért tehetünk. A fentiekből
kitűnik, hogy mind a kisebb kiadóknak, mind a vevőknek az a jó, ha a piac
oszlik. Épp ezért, ha szeretjük egy kiadó könyveit, a legjobb, ha a
terjesztőhálózatot megkerülve közvetlenül tőlük vásárolunk. A fővárosiak e
téren előnyben vannak: sok kiadó saját boltot tart fenn, vagy a
szerkesztőségben árulja kiadványait, és szinte mindegyik működtet a honlapján
webáruházat, ahol a kereskedelmi árnál 20-30%-kal olcsóbban kínálja könyveit.
Tudatos – és a vidékiek számára is elérhető – választás lehet a kereskedelmi
árnál szintén 20%-kal olcsóbb, jól kiépített és korrekt szállítási rendszerrel
rendelkező Bookline is.

Kép [cc] Jill,
gadl