| Halász Áron
Mi a baj a cukros üdítőkkel?
A huszonegyedik század legnagyobb világjárványának fő oka, nagyságrendekkel nagyobb terhet ró világszerte az egészségügyi büdzsékre, mint a dohányzás, a drogokhoz hasonló függésbe taszít, és a világ egyik legnagyobb hatalmú lobbija áll mögötte. Mi az? A cukros üdítőital.
Fellélegezhet a dohánylobbi. Az egykor nagyhatalmú, ám az utóbbi évekre már jobbára utóvédharcokra berendezkedett iparág feje felől lassan lekerül „a modern világ első számú közellensége” titulus. A megtisztelő címet úgy tűnik, hogy egy olyan ágazat kapta meg, amelyről még öt évvel ezelőtt is csak kevesen merték volna megjósolni, hogy egy nap az egészségvédők legnagyobb ellenfele lesz.
Kevés ártatlanabbnak tűnő dolog létezett ugyanis, mint az édes-cukros üdítőitalok. Az üdítőkről évtizedeken át mindenkinek a kólacégek egészséges életörömöt sugárzó, csupa mosoly reklámjai ugrottak be. A cseppfolyós, palackozott boldogság képzetével csomagolt és eladott kólák (és a többi hígított szirup) a hidegháború évtizedei alatt vasfüggönyön innen és túl a végtelen szabadság ízét jelentették, és a jólét, a nyugati sikertörténet megtestesítői voltak.
Később is, mint „innovatív élelmiszerek” a dinamikus modern élet, elengedhetetlen kellékei maradtak, amiről mindenkinek elsőre a fittség, a frissesség, vidámság ugrott be elsőre. Nem véletlen a termékkör angol elnevezése: a „könnyű italok” (soft drinks).
Bár az ismert volt, hogy a cukros üdítők rontják a fogakat, azonban az üdítők az alkoholhoz, cigarettához képest annyira ártatlan dolognak tűntek, hogy a gyártók még néhány éve is minden további nélkül meg merték reszkírozni, hogy a gyerekeknek szóló reklámjaikban „egészségesnek” tüntessék fel a cukros italt.
Pedig az egészségvédők szerint semmi sem áll távolabb a valóságtól.
A Credit Suisse Research Institute (CSRI) által nemrég közzétett kutatásból kiderül: immáron teljes a nemzetközi egészségügyi közösség egyhangú megegyezés véleménye az, hogy a hozzáadott cukorral készült üdítők nagyságrendekkel károsabbak voltak és lesznek a közegészségre, mint azt valaha is gondolták.
Bár részletkérdésekben még számos vita van, azonban a lassan kialakuló közmegegyezés szerint az üdítők kulcsszerepet játszanak a XXI. század legnagyobb járványának számító elhízásban és a nyomában járó szív-és érrendszeri betegségek, illetve a cukorbetegség – II. típusú diabétesz – előidézésében. A gondtalan, édes élet képzetét propagáló üdítőreklámok „utóíze” igencsak keserűre sikeredik: 2020-ra már 500 millió kórosan elhízott beteggel kell számolni.
A megnövekedett cukorfogyasztásra visszavezethető elhízás miatt az orvosokon-dietetikusokon túl pedig leginkább a közgazdászok feje főhet. Az össznépi kövéredés brutális, gyakorlatilag csillagászati léptékű terheket ró az egészségügyi büdzsékre. Visszafogott becslések szerint is a kóros elhízás világszerte 600 milliárd dolláros költséget jelent évente, ám ebbe nincs még benne az elhízás okozta cukorbetegség kezelése, ami további 470 milliárddal terheli meg az egészségügyi kasszákat.
Fed up – kampány a cukormentességért
Keményebb becslések szerint a cirka 3 trilliárdos amerikai egészségügyi büdzsé 30-40 százaléka, azaz nagyjából 1 trillió dollár már így is az elhízás okozta betegségek kezelésére megy el. Emellett gyakorlatilag eltörpül a dohányzás okozta betegségek kezelésére fordított röpke 90 milliárd dollárja.
Ráadásul a lakosság rohamos elhízásával a költségek is együtt puffadnak. Míg az elhízottság évente 1-2 százalékkal nő, addig a költségek 4 százalékkal emelkednek. Szintén konzervatív becslések szerint 2020-ra 500 millió kóros elhízás miatti betegségekre 700 milliárd dollárt kell majd költeni.
A brit Independent elemzése szerint a jelenlegi tendenciák folytatódnak, úgy 2050-ig minden harmadik amerikai cukorbeteg lehet. De hogy tudhat egy ilyen ártatlannak tűnő termék, mint a gyümölcsízű üdítő ennyi kárt okozni?
Minden az ősembernél kezdődött
Közkeletű vélekedés szerint az emberek azért híznak, mert többet esznek, mint amennyit a szervezetük el tud égetni. Tény, hogy a modern ember jóval többet fogyaszt a szükségleténél: az Egyesült Királyságban a National Health Service (NSH) ajánlása szerint egy felnőtt embernek naponta 2700 kalóriát szabad bevinni a szervezetbe, azonban ez mára már mára 3700-kalóriára ugrott.
Igen ám, de a kutatóknak feltűnt, hogy az átlagos kalóriabevitel és a nép elhízottsága között messze nincs olyan erős összefüggés. Így például Mexikóban nem fogyasztanak több kalóriát mint másutt, a latin ország mégis második helyezett a kövérségi ranglétrán az Egyesült Államok után. Azonban van, amiben Mexikó vezet: itt fogyasztják a világon a legtöbb cukros üdítőt.
A kulcsszó a cukor. Az amerikai kutató, Johnson hipotézise szerint az emberi fajba létezik egy beépített, genetikus kapcsoló, ami megnövekedett cukorfogyasztás nyomán erőltetett ütemű zsírfelhalmozási programot indít el a szervezetben. Az elképzelés szerint ez a mechanizmus a dzsungelben eltöltött évezredek alatt alakult ki az emberben, ahol az őseink legnagyobb tömegben előforduló, fő tápláléka a magas cukortartalmú gyümölcs volt. Azok az egyedek, amelyeknek a szervezete a gyümölcscukor hatására gyorsan és minél nagyobb mennyiségben zsírt tudtak felhalmozni, azok utána a éhség időszakait is könnyebben vészelték át.
Bár erre ma már semmi szükség nincs, a program továbbra is bennünk él. A szervezetbe bekerülő nagyobb mennyiségű cukor „megnyomja a gombot” és a szervezet átkapcsol zsírfelhalmozási üzemmódba.
Becsapós üdítők
Azonban még így sem kellene feltétlenül mértéktelenül elhízni a cukortól: elvégre a hirtelen, egy tömegben a szervezetbe zúduló túl sok cukros gyümölcs fogyasztása éppenséggel az ősemberre is veszélyes lehetett.
Pontosan ezért alakult ki egy másik program is a szervezetben, ami észleli, ha a szilárd táplálékkal túl sok kalória kerül be. Ekkor két reakció lép életbe. Mattes és társai kimutatták, hogy az egymást követő, magas kalóriatartalmú étkezések után egyre csökken a megemésztett kalóriák száma. Vagyis úgy fest, a szervezet a szilárd táplálékkal bevitt cukor esetén tudja kompenzálni a túlzott bevitel hatását.
A másik reakció pedig még egyszerűbb: a nagyszámú kalóriabevitel után elmúlt az éhségérzet, az ősember jóllakott és nem evett többet. Azonban az ősvilágban nem fordult elő nagy mennyiségben oldott cukrot tartalmazó folyadék, így a szervezet önkontrollja a cukros üdítőkkel szemben nem működik.
A már idézett klinikai vizsgálatokból kiderült, hogy ha a többlet kalóriát oldott formában, azaz folyadékban visszük be a szervezetünkbe, úgy az a gyomron keresztül azonnal felszívódik és folyamatosan hozzáadódik a bevitt kalóriákhoz. Ráadásul a gyümölcs formában bevitt cukrot azért is könnyebb lebontani, mivel a gyümölcsök nagy mennyiségű vitamint tartalmaznak, amelyek segítenek ebben, míg a cukros üdítőkből ez is hiányzik.
Végül a cukros üdítők azzal is becsapják a szervezetet, hogy nem csillapítják az éhségérzetet, bármennyi cukrot is tartalmaznak. Márpedig a gyártók nem igazán fogják vissza magukat, ha cukorról van szó.
Happy kalóriák
Nemrégiben a Coca-Cola Dél Amerikában azzal próbálta eladni az üdítőjét, hogy az egy doboznyi üdítője a szervezet számára „szükséges kalóriákat” biztosítja. Azaz – bár ezt így nem rágta szájába a célközönségnek a reklám – felnőttet-gyereket hozzásegíti, hogy boldogabb, aktívabb életet éljen.
A marketingszagú okoskodás persze nem győzte meg a mexikói Szövetség az Egészséges Táplálkozásért (Alianza Para La Salud Alimentaría) tagjait, akik ellenkampányuk részeként kiplakátolták, hogy mennyi cukrot veszünk magunkhoz egyetlen pohár kólával. 12 teáskanalat cukrot.
Azonban nem az üdítők „zászlóvivőjének” számító kólák a csúcstartók. Legalábbis a Californai Center for Public Health 2011-es vizsgálatában 340 milliliter (nagyjából egy doboz) kólában „csak” 9 teáskanál cukrot számoltak.
A csúcstartó az amúgy szintén kólacégek által előállított narancsízű Fanta volt 12 teáskanállal, ezt követte a „hegyi forrás” Mountain Dew 10 kanállal, míg az energiaitalok közül a Red Bull fogyasztói 8 teáskanál cukorral ajándékozták meg testüket.
Az üdítőitalok kedvelői így egyetlen doboz üdítő lehörpintésével már túl is lépik a cukorfogyasztásra ajánlott határértékeket, úgy, hogy közben az alany semmi más – jó eséllyel szintén cukrot is tartalmazó – élelmiszert is fogyasztott.
Az Amerikai Szív Társaság (American Hearth Association) 2009-es ajánlása szerint a nőknek hat, a férfiaknak kilenc teáskanálnyi cukornál semmiképpen sem szabad többet bevinni naponta a szervezetébe.
Ezzel szemben a mai átlagos cukorbevitel 17 teáskanál körül van. A csúcsot ebben is az USA és Mexikó hozza, nagyjából 40 teáskanálnyi cukorral, míg a legkevesebbet Kína – 7 teáskanalat. Azonban nem elfelejtendő, hogy ezek a teljes népességre szétterített mennyiségek, így Amerikában az üdítőitalok kedvelői 40-nél jóval több kanálnyi cukorral kényeztethetik naponta magukat.
A hízásra való hajlam egyénenként jócskán eltérő lehet, ám ez a mennyiség már bőven elegendő ahhoz, hogy az arra fogékonyabb személyek szervezetében a bevitt cukor „megnyomja a gombot” és elinduljon a zsírfelhalmozás. Különösen, hogy a hízással együtt egyre nő a cukoréhség is.
Kokain vagy kóla
A cukor kapcsán a dietetikus-tudományos közösségben is kevésbé keményen vélekedők – akik szerint akár a mai cukorfogyasztási szint is úgy-ahogy tolerálható – míg mások szerint a cukor egyenesen toxikus méreg.
Ugyanígy megoszlanak a vélekedések arról, hogy létezik-e cukorfüggőség: van, aki szerint nem lehet klasszikus függőségről beszélni, míg mások szerint a cukor hatásmechanizmusa lényegében megegyezik a kokainéval és a heroinéval.
A cukor mindenekelőtt aktiválja az agy dopaminreceptorait, ami ugyanazt az örömérzésért felelős anyagot, „boldogsághormont” bocsátja ki, ami szexuális örömérzésnél vagy éppen a drogok használatakor keletkezik. Ugyanakkor MRI vizsgálatokból kiderült, hogy a kövér emberekben már jóval kevesebb működő dopamin receptor található, vagyis nekik már jóval több cukrot kell bevinni a szervezetükbe, hogy elérjék az örömérzést.
A nagy mennyiségű cukrot tartalmazó üdítők egyenesen ideálisak a feladatra, az oldott cukor egy lökettel szinte azonnal a véráramba kerül. A dopaminreceptorok működni kezdenek, a genetikus gomb benyomódik, a test hízik.
Mindent felzabáló kövérség
Hogy a tudományos közösség által a jövő legnagyobb egészségügyi problémájának nevezett, járványszerű elhízás fő katalizátora a cukros üdítők fogyasztása, azt statisztikai összefüggések is sejtetni engedik. A járványos méreteket öltő elhízás és a cukor hozzáadásával készült üdítők fogyasztása gyakorlatilag kéz a kézben járt.
Az üdítőitalok fogyasztása 1955 és 2000 között ötszörösére, a fejenként 10 gallonról 54-re nőtt. Ugyanígy nőtt a globális édesipar mérete. Ma körülbelül 190 millió tonna édesítőszert – ennek 82 százaléka nád vagy répacukor – fogyasztunk el, és ez a mennyiség éves szinten 2 százalékkal nő.
Hasonló lendülettel kerekedik a világ lakossága: 1980-ban még a férfiak öt, a hölgyek nyolc százaléka számított klinikailag elhízottnak, 2008-ra ez az arány megduplázódott. A legkövérebb nemzet ma az USA, ott a lakosság 33 százaléka kórosan elhízottnak számít. OECD-adatok szerint a világátlag ma 16 százalék körül alakul.
Ami különösen riasztó a gyermekelahízás terjedése: „mára minden harmadik gyerek túlsúlyos vagy éppen elhízott – fakadt ki nemrégiben Tonio Borg az EU Bizottság egészségügyi politikusa.
Ami kis hazánkat illeti, az adatsorból kiderül: nem is olyan kicsi, legalábbis nálunk a Visegrádi országok átlagánál jóval több – 19,5 százalék – a kórosan elhízott, míg Lengyelország 12,5 Szlovákiában, Csehországban 17 százalék ez az érték.
A cukorlobbi mindent visz
A fentiekből talán magától érthetődő közügynek tűnne, hogy az államok az alkoholhoz, cigarettához hasonlóan kemény adóztatással fékezzék a nyakló nélküli cukorfogyasztást. Az Independent számításai szerint, ha a gyártók csak 20 százalékkal csökkentenék az élelmiszerekbe juttatott cukor mennyiségét, megállítható lenne a járványszerű elhízás mostani terjedése.
A gyártók megfékezésének a cukortartalom, elsősorban az üdítők megadóztatása lenne. Brownell és Frieden professzorok modellje szerint az üdítők egy 10 százalékos áremelésbe végződő adóztatása esetén 8 százalékos a fogyasztáscsökkentéssel lehetne számolni.
Igaz, az üdítőkre kivetett adó annyiban „antidemokratikus”, hogy mint fogyasztási átalányadó, a szegényebbeket érinti keményebben. Azonban azt sem szabad elfelejteni – fejtegetik a szerzők – hogy az elhízás is éppenséggel a szegényebb rétegeket érinti súlyosabban. Bár világszerte a lakosság egyre nagyobb része -.főképpen a képzett, iskolázott rétegek – támogatja a cukros üdítőket sújtó adókat, ám erre átfogó szabályok helyett inkább helyi, tagállami kísérleteket látni.
Az USA eddig 33 államában vezettek már be valamilyen – jellemzően meglehetősen alacsony – adótételt a cukros üdítőkre.
Dacára – mint az a CSR elemzéséből kiderül – mérsékelt adószint legfeljebb az adóbevételekben jelent némi pluszt, (illetve a döntéshozók lelkiismeretét nyugtatja meg) ám a közegészségügyi helyzeten nem sokat javít. A Credit Suisse elemzői szerint az áremelés és a fogyasztáscsökkenés nem egyenesen arányos.
A piac egy bizonyos szintig jól tolerálja az áremelést, majd egy küszöbértéken túl – ez nagyjából 10 százalékos szint körül van – olyan multiplikátorhatások lépnek be, amik azt eredményezik, hogy 11 százalékos vagy annál nagyobb lehet a fogyasztáscsökkenés.
Európában már keményebb adótételek léteznek, így Franciaországban jelenleg 5 százalékos adótétel, ám tervek vannak az adó 20 százalékos szintre történő emelésére.
A másik keményebb adóztató Magyarország, igaz, a népegészségügyi termékdíj – mint a köznyelvben élő neve, a chipsadó is mutatja – inkább elsősorban az élelmiszerek sótartalmát adóztatja jobban, míg a cukrozott üdítőitalosok – köztük a kormánnyal stratégiai partnerséget ápoló Coca Cola is megúszta kisebb adótétellel.
Úgy néz ki, hogy az üdítőknél visszavonulót fúj az egészségre káros élelmiszerek büntetőadójának a „fat tax” egyik fő propagálója, Dánia. Dániában literenként 0,22 eurós adótételt vezettek be az üdítőkre, ám a német határ mentén élő dánok azóta előszeretettel átjárnak az olcsóbb -adózatlan – német árut vásárolni, így a fogyasztás nem csökkent, csak az adóbevételek. A kormány ezért az adó kivezetését fontolgatja, igaz, ehhez azt sem árt hozzá venni, hogy az elhízás a legkevésbé a dán, és általánosságban a skandináv lakosságra jellemző.
Ugyanakkor a fenti kivételeken túl sem az USA szövetségi hatóságai sem az EU nem tervez közösségi szintű fellépést az ügyben. Sőt az unió inkább a cukor konkurenciájának számító, amúgy szintén vitatott mesterséges édesítőket – elsősorban az aszpartámot – szabályozná keményebben.
Tény, hogy a közösségi szintű adóztatás jogi kereteinek kialakítása is nehéz. Hozzáadott cukrot ugyanis szinte majdnem minden nagyipari élelmiszer tartalmaz: becslések szerint az Amerikában kapható 600 ezer élelmiszerfajta 80 százalékához tesznek cukrot a gyártók. Márpedig ennyiféle terméknél rendkívül bonyolult – pontosabban: lehetetlen – feladat lenne egységes jogi keretek kialakítása, pláne betartatása.
Azonban a főhivatalok tartózkodása az olajlobbi után a második legbefolyásosabbnak vélt cukorlobbi erejével magyarázható.
2009-ben például New York állam foglalkozott az ötlettel, hogy keményen megadóztatja a cukros üdítőket, mire a lobbi pillanatok alatt létrehozta a hangzatos „New yorkiak az unfair adóztatás ellen” nevű szervezetet, amely rövid idő alatt 9,4 millió dollárt szurkolt le a mellényzsebből a törvényhozók megdolgozására. A jelek szerint a cukoripar nem hezitál hasonló álcivil szerveződések gründolásával.
A cukoripar ereje a méretével és kiterjedtségével magyarázható. A globális édesipar ma körülbelül 190 millió tonna édesítőt jelent, ennek túlnyomó részét, 82 százalékát adja a répa-és nádcukor. Éves szinten ez a mennyiség 2 százalékkal nő.
A cukoripar világszerte több százezer helyi termesztőt foglalkoztat, így a cukorfogyasztás csökkenése jelentős helyi munkanélküliséget okozhat. Nem véletlen, hogy ahol csak tudják, védővámokkal, belső cukorkvótával próbálják megvédeni ezeket a munkavállalókat.
A márpedig a cukoripar legnagyobb megrendelője az üdítőital-gyártó szektor. Amerikában az összes elfogyasztott cukor 41 százalékát az üdítőitalgyárak palackozzák ki a fogyasztóiknak.
Adó vagy önmérséklet?
Időközben persze a cigarettalobbihoz hasonlóan az üdítőital-ipar is előre menekült.
2000 óta a nemzetközi piacon az addig úgyszólván egyeduralkodó teljes kalóriaértékű italok 20 százalékát felváltották a „diet” vagyis csökkentett kalóriatartalmú termékek, illetve a nagy italgyártók a termékportfóliójukba felvették az ásványvizeket és a friss gyümölcsleveket. (Igaz, dietetikusok ezeket az „egészséges” leveket is görbe szemmel nézik: sokszor éppenséggel ezek a levek is igen nagy mennyiségű hozzáadott cukrot tartalmaznak.)
Világszerte felerősödött a természetes édesítőszerek utáni kutatás, bár vannak kecsegtető eredmények, azért a cukorhoz hasonlóan édes (és keserű utóíz nélküli) természetes édesítővel még nem sikerült előrukkolni. A gyártók azzal is lavíroznak, hogy a cukrot „hígítják” a természetes édesítőszerrel, így a tavaly Dél-Amerikában piacra dobott, zöldcímkés Coca-Cola Life már 50 százalékban sztíviát – ízes magyar nevén: jázminpakócát, édesfűvet – tartalmaz, hasonlóan a versenytárs Peps Next-hez.
Ugyanakkor a CSR szerint még így is szükség van az adóztatásra. Franciaországban nem közvetlenül az üdítők adóztatása miatt csökkent 5 százalékkal a fogyasztás, ám nem a megugrott árak, hanem a adóztatás ténye döbbentette rá a fogyasztókat, hogy valójában milyen káros hatása van annak, amit addig gondolkodás nélkül megittak.
Tetszett a cikkünk? Kérjük, támogasd a munkánkat! Köszönjük!
Kép: [cc] flikr.com
A cikk a Vidékfejlesztési Minisztérium PTKF/1329/2013-as számú Zöld Forrás pályázat keretében készült.