A gyorsfőző fazék, magyar nevén kukta, a szellemes technikatörténet-írók szerint korai változatában már az alkimisták vegykonyhájában is rotyogott. Igaz, akkoriban korántsem ízletes ételek főttek benne, hanem boszorkányos mérgek, működését pedig az ismeretlen erők és a robbanásos balesetek jellemezték.

Egyszerűsödött a képlet, amikor a 17. századi termodinamikai kutatások a dugattyús gőzgépek mellett olyan hasznos kis melléktermékekkel is előálltak, mint a lábakon álló, magas nyomás alatt működő gyorsfőző edény. A mesebeli névre hallgató francia fizikus, Denis Papin is épp a dugattyús gőzgéppel kísérletezett, miközben összeütött egy akkoriban furcsának, mi több, ördöginek számító főzőedényt, amely „Papin digester” néven vonult be a konyhatechnika nemzetközi történetébe. 

1679-ben járunk. Ekkor robban be a gőz a gyáripar és a hajózás fejlődésébe, ahol gépesített ereje addig ismeretlen tempót eredményezett. Így volt ez a konyhában a kuktával is. De hogyan lett a találmányból hétköznapi főzőeszköz?

Gőzben főzve

A Papin-fazék lényege, hogy a víz forráspontja nyomás alatt megemelkedik, ami lerövidíti a főzési időt, a fazékban főtt élelmiszerek pedig ízletesebbek maradnak. Rövidebb főzőidő, kevesebb víz és energia (hiszen a gőz nem párolog el a fazékból), magasabb hőfok, és – ahogy a későbbi kutatások is kimutatták – magasabb vitamin- és ásványianyag-tartalom: ezek a jellemzők már az első fazéknál is megvoltak.

A 17. században még rizikós volt viszont a gőz erejének kordában tartása, az edény biztonságos működése. Thomas Savery (1650–1715) angol feltaláló sok ötletet merített Papin munkájából, majd kísérletei során egyesítette Papin találmányát a vákuumpumpával. Ez a nyomás kiegyenlítését szolgálta, azaz megakadályozta, hogy felrobbanjon az edény. A találmányt 1682-ben a feltalálók bemutatták az Angol Királyi Akadémiának.

A kukta hivatalos születési dátumának tehát talán ezt lehet nevezni. Ekkor azonban még nagyon messze volt a tömeggyártás. Az igazi kényelemre, a gyorsfőző edény otthoni, hétköznapi használatára még majdnem kétszáz évet kellett várnunk. De kivártuk.

A gigászi francia gőzedényektől a modern nő kuktájáig

Savery munkálkodása után a labda az angoloktól visszakerült a franciákhoz: Napóleoné volt a következő dobás. Az 1812-es orosz hadjárat során a császár fontosnak tartotta, hogy a rideg körülményekhez katonái alkalmazkodni tudjanak.

A felkészülést a jobb minőségű élelmezéssel kezdte, amiben fontos szerep jutott a Papin-fazék továbbfejlesztett, ipari méretű hadtápozást biztosító változatának. A fazekakban naponta több mint 250 000 fő számára főztek tápláló ételt. A császári haderő végül súlyos vereséget szenvedett, ami erősen megingatta a Napóleon verhetetlenségébe vetett hitet, viszont a hatalmas gyorsfőző fazekak remekül teljesítették a bevetést.

A 19. században aztán a franciák és az angolok fej fej mellett kísérleteztek tovább az ötlet finomításával. A század második felében például Louis Pasteur is használta az edény egyik változatát a mikrobákkal kapcsolatos kutatásai során.

Már megint az alkimisták! – mondhatnánk –, az ő boszorkánykonyháikkal, de ekkoriban a kémia már tudománynak számított, a feljegyzésekben pedig nemcsak a kísérlet, hanem az eszközök leírása is szerepelt. Semmi ördöngösség, semmi titok.

Az áttörést végül a 20. század, az új életstílus és a modern konyha elterjedése hozta meg. A Papin-fazék átköltözött egy másik földrészre, Észak-Amerikába, onnan pedig egyenesen a hotelek és éttermek, majd a háziasszonyok konyhájába. Az addig elsősorban vasból vagy vasötvözetből öntött csatos, csavaros, tömítőgyűrűs, szelepes fazekak ekkor már a lényegesen könnyebb alumíniumból készültek.

Az első alumínium „Thermo-Chef” 1896-ban debütált Indianapolisban, ekkor még lábakon álló változatban, majd a 20. század első évtizedeiben már nemcsak az USA-ban, hanem Európában is fokozatosan terjedt az alumíniumból készült konyhai változat. 1938-ban Alfred Vischler ügyeskedte össze azt a kerek és nyeles formát, amelyet mi Magyarországon kuktaként ismerünk.

Dübörög a magyar ipar

Míg a második világháború után a világ nyugati felén az alumínium használata jelentősen visszaesett, a keleti blokk országaiban meghatározó szerephez jutott. 

A magyar háztartásokban a hatvanas években terjedt el a zománcozott és az öntöttvas edények mellett az alumínium, leginkább teáskannák, tejesedények formájában. Budapesten 1899 óta működik (a mai napig) az Alumíniumgyár az Erzsébet királyné útján, ahol 1972-től gyártották saját fejlesztésű gyártósoron a kuktát.

Az elnevezés lényegében márkanév, amelyet ma így használnak: KUKTA®. A gyár büszkén hirdette, hogy a saját tervezésű célgépeken négyféle űrtartalommal készítik a gyorsfőzőket, és a szocializmusból örökölt „jó szokás” szerint megfeledkeztek arról, hogy korántsem magyar találmányról, hanem egy licenc nélküli termékről beszélünk.

De a történet épp így szép. Még akkor is, ha mára a kukta gyártása megszűnt az Erzsébet királyné útján, és a gyár profilját a kuktához hasonló színvilágú lakossági propán-bután gázpalackok határozzák meg. A régi kukták még kaphatók a készlet erejéig, vagy ott lapulnak nagyanyáink kamráinak vagy apáink garázsainak mélyén. Elő velük!

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 25. számában.

***

Tetszik a TudatosVásárló.hu és szívesen olvasod cikkeinket? Ez egy nonprofit oldal, a Tudatos Vásárlók Egyesülete tartja fenn. Minimális forrásaink vannak a működtetésre. Kérjük, hogy te is támogass bennünket, hogy több hasznos cikket publikálhassunk!

Oszd meg a cikket a facebookon! Klikkelj a cikk címe mellett!