Kabátvételhez nagy indulat szükségeltetik. Bármely más ruhaneműt – bugyit, cipőt, szoknyát, pulóvert – könnyen, mondhatni pillanatnyi fellángolásból is megvesz az ember lánya. Lánya, merthogy a férfiak zöme sosem vesz egyedül ruhát: huszonöt éves koráig a mamája, utána a felesége öltözteti. Ha egy férfi segítség nélkül, önállóan vásárol ruhát: az legalábbis gyanús. Egy ilyen férfival jobb vigyázni, ugyanis más is kitelik tőle. Pechjére, Hédit eddig csak ilyen pasikkal hozta össze a sors. Csupa-csupa határozott ízlésű, önállóan és stílusosan öltözködő férfiemberrel. Szegény Hédi alig győzte kapkodni a fejét.
Első szerelme Vazul, az őshazakutató volt. Vazul, a magyar népi kultúra nagy rajongója, hímzett parasztingekben járt, haját varkocsban viselte. Hédi könnyen alkalmazkodott, bő szoknyákat és erdélyi tarisznyát viselt, nyáron saruval, télen csizmával. A Közgázon ugyan kicsit furcsán néztek rá, de ő inkább kívánt tetszeni a barátjának, mint az egész Számvitel szakiránynak. Az egyetemmel együtt azonban Vazulnak is vége lett. Vazul nem jött el Hédi diplomaosztó ünnepélyére. A fiú, akármilyen csillogó szemekkel beszélt a magyar őshazáról, rektori engedéllyel akkor utóvizsgázott negyedszer koraújkor szigorlaton, a Bölcsészkarra már közel kilenc éve járt. Kínos volt neki, hogy barátnője már diplomás nő.

Hédi nagyon felháborodott az eseten. Akkora düh támadt benne, – hiszen a kabátvételhez, mint tudjuk, nagy indulat szükségeltetik, – hogy vásárolt egy színes, sportos, kapucnis dzsekit, szentül megfogadva, hogy báránybőrös subáját többé nem veszi fel. Vazulnak pedig, hiába könyörög és mond bármilyen mentséget, nem bocsát meg. Vazul azonban nem jelentkezett már, és az erdélyi tarisznyák lassan molyosodni kezdtek.
Akkor is a dzseki volt Hédin, mikor megismerkedett Bernáttal, a síoktatóval. Hédit elbűvölte a férfi napbarnított mosolya, stramm, kisportolt alakján remekül állt a garbó és a  márkás sínadrág. Hamarosan meghívta a lányt egy sítúrára. Hédi felkészült az útra, vásárolt egy norvégmintás gyapjúpulóvert és egy síoverallt. Ám a románc rövid életűnek bizonyult. A kissé testes Hédi az első nap fejre állt egy hóbuckában, csak este szabadították ki onnan a mentőkutyák. Ezalatt Bernátot a szálloda konditermében elszerette egy aerobicos lány. Hédi megúszta egy megfázással. Hazajött, beakasztotta a szekrénybe az overallt meg a norvégmintás pulóvereket, és úgy döntött, hogy most kicsit a karrierjére koncentrál. Két év telt el így, és Hédi, szorgalmának hála, okleveles könyvvizsgáló lett.

Artúrral, a tanácsadóval egy könyvviteli konferencián találkozott. A férfi a mamák álma volt. Csak a legjobb szabású öltönyökben mutatkozott, selyem nyakkendőjét színarany csat tartotta. Hédi sem akart szégyenben maradni jóvágású udvarlója előtt, s már az első randevúra vásárolt egy világoskék kosztümöt. Ezt később sötétkék, galambszürke és bézs kosztümök követték, színben harmonizáló blúzokkal. Hédi egyre komolyabban gondolt Artúrra, s amikor másfél év után a férfi bejelentette, hogy beszélni akar Hédivel, a lánynak csak az eljegyzés járt a fejében. Szíve hatalmasat dobbant, és a rendkívüli alkalom tiszteletére új télikabátot vásárolt: szolid, sötétkék szövetkabátot, üzletasszonyosat. Artúr azonban azt jelentette be, hogy négyéves külföldi kiküldetést kapott. Ilyen hosszú időre nem akarja bizonytalanságban tartani Hédit, tehát inkább szakítsanak. Hédi elbőgte magát, a bézs kosztüm felsőrészét később tisztítóba kellett vinni.

Hédi hónapokig szomorkodott, Oszkár, a fiatal filmrendező volt az első férfi, aki meg tudta nevettetni. Hihetetlen történeteket mesélt a filmesek világáról, és az általa rendezendő filmekről, bár eddig még egyet se forgatott. Igazi bohém pasi volt, színes és szórakoztató, akárcsak az öltözködése: trapéznadrág, lila kordzakó, vad mintás sála csak úgy repkedett körülötte. Oszkár azonban nehéz esetnek bizonyult: sohasem volt elégedett Hédi ruházatával. Sokszor emlegette előző barátnőjét – Lolát, a divattervezőnőt, – és rendhagyó szabásvonalú miniszoknyáit, tarka mintás harisnyáit. Hédinek azonban Ó-lába volt, és ezt tudta is magáról. Így inkább trapéznadrágokkal próbálkozott, sőt még a mamája virágmintás hippiblúzait is előásta a padlásról. (Nem kis feltűnést keltve a munkahelyén.) Oszkárnak viszont ez nem volt elég. – Túl kispolgári vagy – mondogatta, ami fájt a könyvvizsgáló lánynak. Legtöbbet azonban Hédi kabátját kritizálta a férfi: azt a bizonyos sötétkék, üzletasszonyos szövetkabátot. Hédi, jó fél év után nagy lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy kiadja Oszkár útját, de előbb még bebizonyítja neki, hogy igenis nem kispolgár. Egy exkluzív ruhaszalonba látogatott el, ahol fiatal tervezők ruháit árusították kis darabszámban.

A kabát lila szövetén zöld és narancssárga DNS-spirálok tekergőztek, zsebéről lila bojtok lógtak, gallérja, mint két lekonyuló kutyafül, majdnem derékig ért. Hédi azonnal felvette a kabátot, és beállított Oszkár kedvenc kocsmájába (‘Art Kávézó’), hogy kitálaljon. Oszkár egyedül ült egy asztalnál, szeme elkerekedett, meg se bírt mukkanni, mikor meglátta Hédit a kabátban.
– Elég avantgárd?! – kiabálta a felhevült Hédi. – Mert ha nem tetszik, nyugodtan visszamehetsz Lolához!
Ebben a pillanatban kinyílt a női mosdó ajtaja. Lola, a divattervezőnő lépett ki, frissen sminkelve (lila száj, narancsszín szemfesték), felsliccelt, világoskék miniszoknyában, lábán angyalkamintás harisnyával. Felül még kabátban volt, lila szövetén narancssárga és zöld spirálok tekergőztek, gallérja, mint két kutyafül konyult lefele.