| Bán Dávid – Kálmán Alida
A jó segédeszköz épp olyan fontos, mint a megfelelő gyógyszer
Régi mesterségek sorozatunkban most ismét egy sokak számára fontos, de mégis eltűnőben lévő szakmát mutatunk be. Beszélgetés Horváth Imréné ortopéd kötszerész mesterrel.
Egy időben a városban láthattunk még pár olyan kirakatot, amiben furcsa és nagyon ódivatúnak tűnő fűzők és más segédeszközök voltak. Mára ezek az üzletek teljesen eltűntek, egy helyen, a Parlament szomszédságában üzemel még az utolsó ortopéd kötszerész, akitől kiderül, segítő szerepe mennyire fontos az emberek számára.
Mivel foglalkozik az ortopéd kötszerész?
Igen sokoldalú a feladat, hiszen alapvetően mindenfajta segédeszközt készítek, amelyek az emberek gyógyulását, felépülését, vagy csak egyszerűen életük megkönnyítését szolgálják. Legtöbbet lúdtalpbetétet készítek, erre a legnagyobb a kereslet. Mindemellett különböző fűzőket, hát-, gerinc- és derékmerevítőket, illetve sérvkötőket is csinálok. Utóbbiból akár hasfalit, akár ágyék- vagy heresérvkötőt.
Nézzük például a lúdtalpbetétet. Mindent egyénileg készít? Mi a folyamata ennek?
Bejön a vendég, akinek mondjuk fájós a lába. Először megnézem alaposan. Megvizsgálom a talpat, a csontok elrendezését, a lábujjakat, a felfekvést. Nagyon sok minden megállapítható egyszerű kitapogatásból. Érzem, hogy az illetőnek például kalapácsujja, vagy harántsüllyedése van, azaz hogy lúdtalpas-e. Ezek után mindezt még meg tudom nézni ezzel a nagyon régi röntgengéppel is, ami jó száz éves, ha nem több, de ma is nagy biztonsággal működik. Igazából ez csak átvilágít, fényképet nem készít. Csak egy pillanatra belenézek, és máris látom a csontok elrendeződését. Mindezek után egész egyszerűen lenyomatot veszek a lábról egy papírra, mintha egy hatalmas pecsétet készítenék.
Látom, hogy egy komplett barkácsműhely van itt.
Igen, a lúdtalpbetéthez komoly szerszámok kellenek. Mivel az alapja egy acéllemez, amire átrajzolom ezt a bizonyos mintát, utána azt pontosan ki kell vágni, így valóban elég precíz és erős szerszámok kellenek. A lúdtalpbetét rozsdamentes acélból készül, aminek a vastagsága 1-3 milliméter is lehet, így nagyon nehéz manuálisan megdolgozni, de ez a feladatom. A körberajzolt mintát lemezvágóval vágom ki. Nagyon pontosnak kell lennem, mert javításra nincs lehetőség. Az sem mindegy, hogy melyik oldal kerül a cipőbe, mert aminek egy picit is éles a vége, az felsérti a lábon a harisnyát, vagy akár a lábat is.
Miként lesz a kivágott talp domború?
Ez sem egy egyszerű fizikai munka, ki kell kalapálnom. Vannak nagyon régi sablonjaim, fából, domború minták. Ezekhez illesztem a kivágott acéllemezt, együtt beszorítom őket a satuba, majd a mintához kalapálom a talpat. Ezek a minták tömör fából vannak, még a hatvanas években csináltatta őket a férjem, de még most is érdemesebb kicsit kijavíttatnom a kopásokat, mint hogy újat csináltassak, annyira jól megcsinált darabok ezek. Legvégül azután a talpbetétet bevonom bőrrel, amit a cipő belsejéhez választok, hogy színben mégse üssön nagyon el tőle. A nők is kényesek rá, hogy ne látszódjon nagyon a talpbetét, de a gyerekeknél még fontosabb, nehogy emiatt gúnyolják ki őket.
Régóta itt van az üzlet?
Még a férjem kezdte itt, majd én is kitanultam a szakmát, és átvettem tőle az üzletet. Nagyon sok a régi, visszajáró vendég. Az imént volt itt egy hölgy, ritkán jön, mert külföldön él, de régi kuncsaft. Most éppen olyan gondja volt, hogy egy régebbi, de amúgy még jó és kedvelt melltartójában ki kellett cserélni a merevítőt. Ezt külföldön már senki nem csinálja meg neki, ő pedig sajnálta volna kidobni a melltartót. Ide elhozta, én megcsináltam neki.
Sokáig tartott kitanulni a szakmát?
Nyolc évig tanultam, alapvetően a férjem mellett, utána tettem le a mestervizsgát. Nagyon összetett tanulási folyamatot igényelt, mert jól kell például ismerni az anatómiát. Majd amikor 1973-ban mestervizsgáztam, nehéz volt összehívni egy vizsgabizottságot, mert nagyon kevesen voltunk diákok is. Közvetlenül utána pedig a bizottság fel is bomlott, azóta egész egyszerűen nincs ilyen szakképesítés Magyarországon. Egyáltalán nem is tanítják.
Mi lesz a fájós lábakkal, amikor már Ön sem tud dolgozni?
Abba nem szívesen gondolok bele. A sorozatban készített segédeszközök természetesen nem rosszak, de nem mindig passzolnak a kuncsafthoz. Sokaknak ez nagy gondot is okoz, meg az is, hogy az orvosok nem mindig tudják pontosan méretre felírni a kiegészítőket. Én ezeket egyedileg csinálom, természetesen figyelembe véve az orvos javaslatait is, de mégis látom az ügyfelet, a lábát, a hátát, a sérvét. Azért az nem mindegy. Én ugyan nem vagyok orvos, aki gyógyít, én „csak” segédeszközt készítek azért, hogy segítsek. Erre vagyok hivatva, ezért tarthatom magam szakembernek. És erre nagyon kényes vagyok. Ha elmegy az utcán a vendég és beköszön azzal, hogy „hála az égnek, és magának is, nem fáj a lábam”, nekem ez adja a szakma szépségét.