Hipertitkok a szuperáruházakban

Beszélhetünk manapság
korrupcióról a hipermarketekkel kapcsolatban?

A probléma ott kezdődik, hogy csak a nagyobb multinacionális
cégek jelentik be az alkalmazottak valós fizetését. A többiekről nagy
általánosságban elmondhatjuk, hogy részt vesznek az „összmagyar adócsalási
játékban”. A kisebb vállalatoknál általában minimálbérre vannak bejelentve az
alkalmazottak, amiért sokszor napi 10-12 órát dolgoznak. Sőt, az állásuk megtartása
érdekében sokszor tovább is benn maradnak, az pedig csak az ő külön
szerencséjük, ha ezért zsebbe kapnak egy kis plusz pénzt. Egyszóval az
alkalmazottak fizetése nincs arányban a ledolgozott munkaórák számával. Ilyen
körülmények mellett nem csoda, hogy nyitottak a korrupcióra. Persze ehhez
egyfajta beállítottság is kell, nem általánosíthatunk.

Milyen illegális
eszközök léteznek kereskedelmi dolgozók részéről a saját hasznuk érdekében?

Gyakori a megvesztegetés. A hipermarket árubeszerző alkalmazottja
a piaci árnál alacsonyabb, de a gyártó számára még éppen elfogadható áron
vásárol egy terméket a gyártótól az áruház számára. Közben azonban megállapodik
a gyártó értékesítési alkalmazottjával, hogy az saját Bt.-je nevében állítson
ki egy fiktív számlát a piaci ár és az eladási ár különbözetéről a hipermarket
részére. A Bt-be érkező pénzen aztán a hipermarket és a beszállító
alkalmazottai megosztoznak. Ebben az esetben a hipermarket és a gyártó is
rosszul jár: az egyik többet adott, a másik kevesebbet kapott a termékért, mint
ami tisztességes körülmények között járt volna. Az alkalmazottak viszont jól
jártak. Ez például a reklámszakmában is gyakori jelenség.

A másik példa, az ingyenes promóciós termékek, főleg a
hipermarketekre jellemző. Az a lényege, hogy a szállító ezeket papíron nulla
forint értékben viszi ki a beszerzőnek, így később nem hiányoznak a forint
értéken nyilvántartott készletből. Az ingyenes promóciós termékként átvett árut
aztán illegálisan, az üzleten kívül eladják, így húznak belőle hasznot. Egyedül
a mennyiségi árukészlet nem fog stimmelni, de erre nem fordítanak túl nagy figyelmet.
Ha kiderülnek ezek a módszerek a beszállítónál, annak komoly következményei
lehetnek, fejek hullhatnak – hallottam olyan cégről, ahol emiatt kirúgták a fél
értékesítési osztályt.

Milyen eszközöket
használnak a fogyasztók befolyásolására?

A fogyasztókkal szemben csak legális befolyásolási
eszközöket használtunk. Ezt most már a fogyasztóvédelem is szigorúan ellenőrzi,
és ellentétben az előző évek gyakorlatával, komolyan bünteti is.

Milyen összegekről
beszélhetünk a büntetések esetében?

Egészen 2006-ig a büntetések kiszabásánál a PR-re helyezték
a hangsúlyt, vagyis ha megbírságoltak valakit, annak a fogyasztóvédelem
általában nagy hírverést csapott, ami rontotta a cég hírnevét, illetve
befolyásolta a fogyasztói attitűdöt. Anyagilag viszont nem jelentett nagyobb megterhelést
a vállalatnak néhány százezer, rosszabb esetben néhány millió forintnál.
2006-tól azonban a hírverés mellett tíztől százmillió forintig terjedő büntetéssel
kell a cégeknek számolnia. (A riportalany itt a fogyasztóvédelmi feladatokat is
ellátó Gazdasági Versenyhivatal bírságaira utal, a Fogyasztóvédelmi
Felügyelőség nem hozza nyilvánosságra a döntéseit – a szerk.)

Tudna esetleg példát
mondani ilyen esetre?

A Colgate-et például százmilliós nagyságrendű büntetéssel
sújtották a fogyasztók megtévesztéséért, mert valótlant állított reklámjában. A
Tesco szintén tízmilliós nagyságrendű büntetést kapott megtévesztő
árkommunikációért.

Mi számít a fogyasztók
megtévesztésének, illetve megtévesztő árkommunikációnak?

A szuperlatívuszokat – legolcsóbb, legjobb – alá kell tudni
támasztani. Úgy tudom, hogy például a Jar mosogatószer forgalmazóját, a Procter
& Gamble-t beperelte a konkurens Henkel, mivel a Jar reklámja, amely arra
épült, hogy hány tányért lehet elmosogatni vele, valótlan információt
tartalmazott. A Henkel első fokon meg is nyerte a pert, de az ügy jelenleg még
nincs lezárva. Megtévesztő árkommunikációra pedig jó példák a manapság nagyon divatos
„2+1 ajándék”-os akciók, vagyis amikor két termék áráért hármat vihetünk haza. Van
ugyanis egy komoly értelmezésbeli probléma, mégpedig, hogy mit tekintünk akciós
árnak, azaz milyen esetben lehet a termékre kitenni, hogy „2+1-es ajánlat”. Bár
törvény szerint a gyártó nem szabhatja meg az áruháznak, hogy milyen áron adja
el a termékét, mégis nagyon sok esetben kialakul egy hallgatólagos minimális
ár, ami alatt nem értékesítik a terméket, így a gyártónak is teljesül a
profitelvárása. Rengeteg konfrontáció van a beszállítók és hipermarketek között
amiatt, hogy a polci árat vagy ezt a hallgatólagos minimum árat veszik-e alapul
az akciós (2+1) termék fogyasztói árának kialakításakor. Ha pl. egy öblítő ára
435 forint, és azt a 2+1-es ajánlatban 949 Ft-ért adják, akkor hamisan keltik
azt a képzetet, hogy a harmadik terméket ingyen kapjuk, hiszen akkor a csomag
ára 870 Ft lenne. Tehát a harmadik termékért is fizetünk valamennyit, ezért ma
már a legtöbb „2+1″-es termékre nem is írják rá az „ajándék” szót, hanem
diszkréten „lefelejtik” róla.

Hogy alakítják ki az
üzletek az akciós áraikat?

A gyártók és a kereskedők hallgatólagosan megállapodnak a
termékek minimum áráról, azaz adott termék adott kiszereléséhez árpontokat
alakítanak ki. A kereskedelmi láncok megkövetelik a gyártótól, hogy az ne adja
drágábban nekik termékét, mint a versenytárs láncoknak, különben hátrányt
szenvednek az árversenyben. A nagy láncoknak beszállító gyártók kénytelenek
megfelelni ezeknek az elvárásoknak, ha piacot akarnak biztosítani termékeiknek.

A budaörsi háromszögben például, ahol egymással szemben
három hipermarket helyezkedik el, szigorú szabályok uralkodnak. Az egyiknek olyan
árat kell kikalkulálnia, amely megfelel a cég „legolcsóbb” irányelvének. Ehhez
képest a másiknál az az előírás, hogy a „versenytárs ára mínusz 2 %”-ért árulja
termékeit. Ilyenkor az első a beszállítókon igyekszik leverni a port: ha nem
viszik lejjebb a termék árát, nem szerepeltetik a kínálatukban.

Meddig folytatható ez
a verseny, amiben a lehető legalacsonyabb ár a cél?

Az árverseny egy darabig működik, de a vége mindig ugyanaz:
az árvezérlő lánc 0,1 százalékos haszonnal árulja az akciós terméket, vagyis ha
100 Ft- ért veszi, képes kirakni 100 Ft
10 fillérért, mert neki így is megéri. Mert neki még így is van rajta haszna. Ugyanakkor
a gyártók nem tudnak mást tenni ebben a hatalmas árprésben, kénytelenek
leszorítani a termék költségeit. Az alkalmazottakat nem lehet elküldeni – ki
gyártana? -, kénytelenek az anyagon, az összetevőkön spórolni. Az akciós
termékekre utazó vásárlók így végül is maguk ellen játszanak, az állandó akciók
ugyanis hosszú távon silányabb minőségű termékekhez vezetnek. 

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin
10. számában.

Kép [cc] Retinafunk