Hatalmas és gonosz, avagy hogyan gázolt át a városi terepjáró a gépkocsik biztonságán? 2. rész

2.

Idén egy őszi napon ellátogattam a Consumer Reports lapot is kiadó Consumers Union fogyasztói szervezet autótesztelő központjába. Ez Dél-Connecticutban, egy erdőben eldugva található az egykori Connecticut Speedway versenypálya helyén. A létesítmény rendelkezik két csúszópályával, ahol a 90 fokos kanyarok bevételét tesztelik, egy hosszú egyenessel a féktesztekre, egy kanyargós „kezelhetőségi” sávval, ami a pályát hátulról fogja körül, továbbá egy baleset-elkerülési akadálypályával, ami egy sor narancssárga bójából áll. A hely vezetője egy jó kondiban lévő, ősz angol úr, David Champion, aki korábban a Land Rovernél és a Nissannál dolgozott mérnökként. Látogatásom napjára Champion két járművet készített elő: egy ezüstszínű 2003-as Chevrolet TrailBlazert – egy hatalmas két és fél tonnás sport-terepjárót – és egy fényes, kék, kétüléses Porsche Boxster kabriót.

A TrailBlazerrel kezdtük. Champion néhány gyors körrel bemelegítette a Chevroletet, majd határozottan végigvezette a kezelhetőségi pálya kanyarjain. Egyenes háttal és majdnem teljesen kinyújtott karokkal ült a kagylóülésben, és gyakorlott eleganciával vezetett: minden mozdulata sima volt, nyugodt és nem kapkodós. A mérnök Champion nem volt elragadtatva a TrailBlazertől. „Olcsó belső kialakítás, olcsó műanyag” – mondta, megkocogtatva a műszerfalat. „Kicsit túl nehéz és nehézkes. Halk. Kicsit ingatag, oldalra. Nem kelt túl nagy biztonságérzetet. Nehezen gyorsul. Ha már belelendült, akkor rendes ereje van. A fékek kissé puhának tűnnek.” Ráfordult az egyenesre, és néhányszáz méterre az akadálypályától megállt.

A baleset-elkerülés kulcsfontosságú része a Consumer Union értékeléseinek. Egyszerű a feladat. A vezetőnek két, húsz méter hosszan egymástól 2,5 méterre elhelyezett bójasor között kell végigvezetnie járművét. Azután élesen balra kell kanyarodnia, és átvezetni egy félreeső kapun, majd azonnal vissza jobbra, és végig egy újabb húszméteres, az előzővel párhuzamos bójafolyosón. A lényeg annak megállapítása, hogy milyen gyorsan lehet az autót végigvezetni a pályán anélkül, hogy egy bóját is feldöntene. „Mintha egy kertvárosi utcán haladnál” – mondja Champion – „és egyszer csak eléd vág egy bicikliző kisgyerek. Mindent meg kell tenned, hogy kikerüld a gyereket. Azonban egy utánfutós traktor jön szembe a másik sávban, úgyhogy vissza kell térned a saját sávodba, amint csak lehet. Ez a modellezett helyzet.”

Champion és én bukósisakot vettünk. Gyorsított az akadálypálya bejárata felé. „Fék és gáz nélkül végezzük a tesztet, hogy kizárólag a kezelhetőséget vizsgálhassuk,” mondja, „El is veszem a lábam a pedálokról.” Az autó most már 65 kilométer per órával haladt. Ennél a sebességnél a versenypálya sima betonján a TrailBlazer nagyon csendes volt, és olyan magasan ültünk, hogy az út valahogy távolinak tűnt. Champion nekivágott az első bójasornak. Megfeszültek a karjai. Oldalra rántotta az autót. A TrailBlazer abroncsai csikorogtak. Én az anyósülés ajtajának csapódtam, ahogy a kisteherautó teste himbálódzott, majd Champion felé repültem, amikor visszarántotta jobbra. A diktafonom ide-oda pattogott a kocsi légterében. Az egész manőver nem tartott tovább néhány másodpercnél, de úgy tűnt, mintha egy szélviharba vitorláztunk volna bele. Champion megállította az autót. Hátranéztünk, a Trailblazer elkapta a kapunál az egyik bóját. A bicikliző kisgyerek minden bizonnyal szörnyethalt. Champion a fejét csóválta. „Nagyon gumiszerű. Sokat csúszkál. Nem kapok túl sok visszajelzést a kormánytól. Esetlennek, nehézkesnek érzem. A hátulja oldalra húzott.”

Következőnek én próbálkoztam az akadálypályán. Visszafogott 55 kilométer per órás sebességgel kezdtem bele, és gond nélkül végigmentem. Másodszorra 60 kilométer per órával indultam neki: ez a kis sebességnövekedés óriási különbséget jelentett. Az első balkanyar sikerült, kikerültem a bicikliző kisgyereket. De amikor vissza kellett volna kanyarodnom, hogy elkerüljem a képzeletbeli szembejövő tizennyolckerekűt, azon kaptam magam, hogy birkózom az autóval. Az abroncsok ellenállása fülsértő volt. Megdöbbenve álltam meg. „Nem arra ment, amerre akartad, hogy menjen, ugye?” kérdezte Champion. „Érezted ahogy a tömege oldalra húz? Ezt teszi általában a terepjárók többletsúlya. Rossz irányba húz.” Mögöttünk egy sor feldöntött bója. A hirtelen kitérő után nem volt könnyű a TrailBlazert egyenesben tartani. „Azt hiszem elkaptál egy pár gyalogost” jegyezte meg halvány mosollyal Champion.

A Boxster következett. A tető lenyitva. A nap a homlokomat perzselte. Az autó alacsonyan a föld felett, úgy éreztem, hogy ha kilógatom a karomat, a kezemmel az aszfaltot kapargathatom. Álló helyzetben a Boxstert nem éreztem biztonságosnak, mintha csak egy gokartban ültem volna. De amikor végigvezettem a kezelhetőségi pályán, éreztem, hogy tökéletesen uralom az autót. Az egyenesben beállítottam a Boxstert a hetven kilométer per órás sebességre, és végigvezettem az akadálypályán. Akár egy teáscsészét is egyensúlyozhattam volna a térdemen. Nyolcvan kilométer per óránál csak egy apró rántás a kormányon és már be is vettem a jobb és bal kanyarokat. Az abroncsok nem csikorogtak. Az autó kiegyensúlyozott maradt. A kilencvenet közelítettem a Porschéval. Az összes bója érintetlenül maradt. „Mint egy könnyű séta a parkban!” – kiáltott fel Champion, amikor megálltunk.

Legtöbben azt gondoljuk, hogy a terepjárók sokkal biztonságosabbak, mint a sportautók. Ha megkérdeznénk fiatal amerikai szülőket, hogy újszülött gyermeküket egy TrailBlazer hátsó ülésére, vagy egy Boxster anyósülésére szíjaznák be inkább, a TrailBlazert választanák. Azért gondolkodunk így, mert a TrailBlazerben nagyobb az esély, hogy túléljük a képzeletbeli utánfutós traktorral való ütközést, mint a Boxsterben. Amiről viszont megfeledkezünk az az, hogy a TrailBlazerben sokkal nagyobb eséllyel ütközünk a traktorral, mert nem tudunk időben elmenekülni előle. Az autóipar szóhasználatával élve, a TrailBlazer jobb a „passzív biztonság” terén, míg a Boxster erősebb az „aktív biztonság” szempontjából, ami legalább annyira fontos.

Vegyük csak a biztonsági statisztikákat, amelyeket Tom Wenzel, a kaliforniai Lawrence Berkeley Nemzeti Kutatóintézet tudósa és Marc Ross, a Michigani Egyetem fizikusa állítottak össze! A számok egymillió autóra eső halálesetek számát mutatják, az adott modell sofőrjét és az adott modellel ütköző másik autó vezetőjét tekintve. (Például az első sort tekintve minden, az utakon futó egymillió Toyota Avalonra negyven Avalon vezető hal meg autóbalesetben évente, és további húsz ember veszti életét a Toyota Avalonokat érintő balesetekben. Az alábbi számok kerekített értékek:

A legnagyobb és legnehezebb autók teljesítettek a legjobban? Egyáltalán nem. A legbiztonságosabb kocsik között közepes méretű import autókat találunk, mint a Toyota Camry vagy a Honda Accord. Vagy nézzük egyes kisautók, mint például a Volkswagen Jetta kimagasló teljesítményét! Az apró Jetta vezetői negyvenhét az egymillióból arányban vesztik életüket, ami ugyanaz a nagyságrend, mint a 2,2 tonnás Chevrolet Suburban eredménye és csaknem fele a népszerű sport-terepjáró modellek, a Ford Explorer és a GMC Jimmyének. Egy frontális ütközésben az Explorer vagy a Suburban összeroppantaná a Jettát vagy a Camryt, de világosan látszik, hogy a Camryk és Jetták vezetői valahogy elkerülik a frontális ütközéseket az Explorerekkel és Suburbanekkel. A mozgékonyságból származó előny – azaz, hogy az autó képes elkerülni a bajt – sokszor lényegesebb, mint a nagyságból származó előny.

Még egy leckét kaptam aktív biztonságból a tesztpályán, amikor egy másik Consumers Union mérnökkel ültem a TrailBlazerbe, hogy három vészfékezés tesztet végezzünk száz kilométer per órás sebességnél beletaposva a fékbe. Nem volt épp kellemes feladat. 2,2 tonna gumit és acélt hirtelen megállásra bírni sok dülöngéléssel, csikorgással és ellenállással jár. Az első alkalommal a TrailBlazer 44,5 méter után állt meg, másodszorra 46,2, harmadszorra 46,8 méter után. A Boxster száz kilométer per órás sebességből 37,7 méter után tud megállni. Ez csaknem két autóhossznyi különbség. Nem nehéz olyan eseteket elképzelni, amikor két autónyi távolság az élet és halál közötti különbséget jelenti.

Előző <<< x >>> Folytatás

Megjelent a New Yorker 2004 január 12-i számában. Lefordítva és közzétéve a kiadó engedélyével. Fordította: Török Katalin.