Az ezredfordulóra Földünk városi lakosságának aránya elérte a teljes népesség jó 50%-át, ugyanakkor egyre több a 10 milliónál is több lelket számláló, hatalmas kiterjedésű metropoliszok száma. A nagyvárosok élelmiszer-ellátása csak egyre nagyobb környezeti ártalmak árán oldható meg.

A metropoliszokba beszállító teherautók több száz kilométeres távolságból fuvarozzák az árut, a „friss termékeket” pedig hatalmas, városszéli hűtőházakban tárolják addig, amíg el nem jut a fogyasztóig.

A fejlettebb, de még emberi léptékű nagyvárosokban, így például Skandináviában, eleinte hobbiszinten kezdték a városi kiskertek művelését. Az Egyesült Államokban a II. világháború idején elindult „Grow your own, Can you own” mozgalom szellemiségét élesztették újjá a city farmerek.

A szegényebb nagyvárosok lakói kényszerből kezdtek az elhagyatott telkeken kapálgatni, és próbálják legalább a család számára megtermelni a háztájit. A korábbi szocialista városokban, így Budapesten is a betelepített vidéki lakosság nem egyszer varázsolt konyhakertet a lakótelepek zsebkendőnyi zöldterületeiből vagy bérházak belső udvaraiból.

Észak-Amerika, Japán és Európa számos nagyvárosában az utóbbi években egyre nagyobb hangsúlyt kap a városi agrikultúra megteremtése. Az 1997-ben aláírt Kiotói Egyezmény már határozottan kitér a nagyvárosokat ellátó, legfőképpen élelmiszer- és energiaellátási rendszerek nagyarányú környezetkárosító hatására. Leginkább a városokat kiszolgáló nagyüzemi intenzív mezőgazdaság Földünk egyik legnagyobb víz- és környezetszennyezője, és nem utolsó sorban az üvegházhatás fokozója.

A jól szabályozott, minőségi városi kertészkedéssel elsősorban a szállítás csökkenése érhető el. Ugyanakkor – érvelnek a városi farmerek – a termelés során kevesebb a környezetkárosító mellékhatás, jobb minőségű, frissebb, ezáltal egészségesebb zöldség, gyümölcs kerülhet a fogyasztók asztalára, és erősödhet a helyi gazdaság.

Földünk legnagyobb ipari élelmiszertermelő országában, az Egyesült Államokban egyre több mozgalom buzdít a helyi termesztésre és a helyben megtermelt, előállított élelmiszerek vásárlására. Mindezt tekinthetjük egy – az ipari termelés miatt – elhalt hagyomány újraélesztésének, de tarthatjuk akár tudatos előrelátó szemléletnek is.

Mindenesetre több metropolisz, így New York, Chicago, Philadelphia vagy Boston is nagyban pártolja a city-farmerek tevékenységét: városi területeket engednek át hasznosításra, az ott termelőket támogatásokkal, adókedvezménnyel segítik. Kaliforniában rendkívül népszerűek a Farmers’ Market-ek: olyan piacok, ahol kizárólag a friss helyi termékeket forgalmaznak.

Eközben egyes futurista elképzelések már a vertikális agrártermelést is megálmodták. Egy nagyszabású terv például a száz évvel ezelőtti tetőkertek mintájára olyan harmincemeletes üvegházakat vizionál New Yorkban, amelynek emeletein megtermelhető lenne a megapolisz teljes gabona-, friss zöldség- és gyümölcsszükséglete. A Sky Farmok, azaz üvegháztornyok kizárólag megújuló energiát használnának a termesztés során, és takarékos vízfogyasztás mellett alternatív módon tisztított vizet táplálnának vissza a városi hálózatba.

Párizsban már a várostervezés része a mezőgazdálkodás

Európában még nem az űrtechnológiában gondolkoznak a városi gazdaságok hívei. Londonban inkább a civil kezdeményezések igyekeznek összefogni, és egymást erősítve tapasztalataikat, földjeiket megosztva megteremteni egyfajta városi agrikultúrát. Párizs környezete klimatikusan rendkívül kedvező a mezőgazdasági kultúra számára, ám az ipari tevékenység, majd az 1970-es évektől a városszéli erdősítés és rekreációs zónák kialakítása kiszorítani látszott az agráriumot.

A 2050-re vonatkozó nagyszabású Párizs metropolisz tervekben már több várostervező szakember kiemelte a mezőgazdaság ismételt bevonását a nagyvárosi tevékenységekbe. Egyes tervek a megszűnő ipari zóna helyére a város köré új mezőgazdasági gyűrűt vonnának. Mások még nagyobb perspektívában gondolkodva Le Havre irányába egy 200 kilométeres mezőgazdasági folyosót alakítanának ki a Szajna mentén.

Párizst jelenleg egy kisvárosnyi méretű 232 hektáros nagybani piac, az Orly repülőtér és több autópálya kereszteződésében létrehozott Rungis látja el. Innen szállítják a kiskereskedők hajnalonként a városba az árut és kínálják azokat a napi piacokon. A termelők jóformán teljesen kiszorultak Párizs élelmiszerellátásból – ezen is jelentősen módosítanának az új elképzelések.

Más városok, például Stockholm, Koppenhága, Malaga és Zürich a közösségi kiskerteket támogatják, ahol a lakók kis parcellákon közösen kertészkedhetnek, a virágok mellett zöldséget és gyümölcsöt termesztenek saját szükségleteikre.

Nálunk a civil és az állami kezdeményezés is hiányzik

Budapesten anno leginkább a kényszer szülte a városi kertészkedést, így a II. világháború idején egyes közparkokban termesztettek zöldségféléket. Később ez a kezdeményezés visszaszorult.

A fővárosnak, úgy tűnik, nincs határozott elképzelése a városi veteményesekről, a városi stratégiai tervekben nem szerepel semmilyen hasonló cél. Bojár Iván András, a főváros városarculati tanácsnoka egy 2008-ban megjelent cikkben kifejtette, hogy a főváros egyelőre nem támogatja a városi gazdálkodást, mert – szerinte – először szemléletváltásra, majd utána esetleges jogszabályi módosításra van szükség ennek megteremtéséhez.

Igaz, rendelet nem tiltja, hogy saját telkünkön konyhakertet létesítsünk, zöldséget, gyümölcsöt termesszünk a család számára, de a főváros – bevallási kötelezettség híján – nem rendelkezik adattal ennek mértékéről. Egyelőre elenyésző azok aránya is, akik mezőgazdasági tevékenységből élnek a fővárosban: míg 1970-ben a fővárosi lakosság 2,6%-a tartozott ide, 2006-ban már csak 0,4%.

Városlakó vagy, és van saját konyhakerted? Írj nekünk (szerk[kukac]tudatosvasarlo.hu címre), és küldj képeket, meséld el, hol mit hogyan csinálsz!

Kép [cc] thefoodproject

A cikk az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával készült.