Nem rizsa

Egy kínai egyetem kutatói kimutatták, hogy a Nagy Falat összetartó habarcsba is kevertek rizst az építők. (Ez nem is annyira meglepő, ha meggondoljuk, hogy a történelem folyamán babonás természetű mesterek vizeletet és vért is adagoltak a kötőanyaghoz.) A Kínában fogyasztott rizsfajta a főzés során összeáll, ragadóssá válik. Ha bizonyos anyagai reakcióba lépnek a habarccsal, ugyanez történik, így a kötőanyag idővel keményebb és ellenállóbb lesz.

Szintén ennek köszönhető például, hogy egy Ming-dinasztia (1368–1644) korában épült síremlékben még egy buldózer sem tudott kárt tenni. A kutatók a keveréket a 800 éves kelet-kínai Shouchang-híd restaurálási munkáinál is sikeresen alkalmazták.

A Kelet másik sokoldalúan használható öröksége a rizspapír, amelynek előállításához rizsszalma mellett bambuszrostot és különböző fák háncsait használták. Rizspapírból készültek például a paravánok: bambuszra vagy más könnyű faszerkezetre erősítettek rizspapírt, majd képekkel, mintákkal díszítették. Ezek ma a modern lakások praktikus bútordarabjaként reneszánszukat élik.

Mi legtöbbször valószínűleg rizspapír lámpával találkozunk, ami sokféle színben, formában és méretben található a lakberendezési áruházakban. Emellett a modern építészetben is felbukkan. Kengo Kuma, a kortárs japán építészet egyik legnagyobb sztárja, számtalan helyen használta fel a rizspapírt a Suntory Művészeti Múzeum belsőjének kialakításakor a térelválasztástól kezdve a világítási megoldásokig.

Szalma és föld

A „semmi ne vesszen kárba” elv a magyar népi építészetben is megjelenik. Az építéshez használt alapanyagok tájegységenként változnak, de gabonát mindenhol találunk. Mivel kő nem mindenhol volt, és kitermelése rendszerint komoly költséggel, fáradsággal járt, a legelterjedtebb természetes építőanyagként évszázadokig a sár vagy a föld szolgált. Ezekhez trágyát, szalmát vagy más növényi morzsalékot kevertek, az összegyúrt masszát fonott falra vagy karóváz közé rakták, de magában is használták.

A munkafolyamat lényege a rétegezés volt, így volt ideje a masszának kiszáradni. Az egyenetlenségeket ásóval igazították ki, de az ilyen épületek falai jellemzően alul így is vastagabbak, és felfelé keskenyednek. A sok embert igénylő munkát az úgynevezett „földkóstoló” vezette, aki ellenőrizte az építőanyag minőségét is.

Ezt a módszert alkalmazták vályogkészítésnél, azzal a különbséggel, hogy a sarat egy vetőkeretben formálták megfelelő alakúra, és kiszárították, aztán sárhabarccsal ragasztva építettek belőle falat. A vályogházak alapanyaga olcsó, a technika egyszerű, és közel sem igényel annyi munkaerőt, mint a mai épületek.

Emellett megfelelnek a modern energetikai szempontoknak is. A megfelelően szigetelt vályogházaknak jó a hőszabályozásuk: nyáron hűvösek, télen benn tartják a meleget. A régi épületek szépen kimeszelve, lefestve, új tetővel felújítva ma is kényelmes otthonként szolgálnak.

Barabás Béla egy Gödöllőn található vályogház tulajdonosaként számolt be tapasztalatairól. A ház húsz éve esett át felújításon, új tetőszerkezetet kapott, a falakra új vakolat és festék került. Azóta is nagyon jó állapotban van, állaga nem romlik. Az új lakónak elsőre furcsa lehet a ház tipikus szaga, ez azonban Barabás szerint egyáltalán nem zavaró.

A gabona különféle alkatrészei a tetőszerkezetben is megjelentek: tetővetésre nád helyett elsősorban erős rozsszalmát használtak, esetleg a kettőt keverték. Gaál Anna építésztől megtudtuk, hogy a kukorica szára is szolgálhatott melléképületek, ólak tetejének befedésére. A növényt a mindennapi élet tárgyaihoz is előszeretettel használták. A csövek fűtőanyagként hasznosultak, a csuhét elképesztő sokféle módon alkalmazta a paraszti háztartás: játékokat, gyékényt vagy szakajtót készítettek belőle.

Újra népszerűek a szalmabála házak

Egyre többet lehet itthon is hallani a szalmabálából épült házakról. Ez a 20. század elején az Egyesült Államokban és Kanadában bevett építkezési forma volt, aztán a feledés homályába merült, hogy a nyolcvanas évektől ismét divatba jöjjön. Napjainkban az EU is fontosnak tartja, hogy energiatakarékos házakat építsünk, és felhasználjuk a mezőgazdaság számára már értéktelen anyagokat, így a szalmát is.

A szalmabála háznál már az építési folyamat is rengeteg energiát és pénzt takarít meg. Az alapanyag olcsó és könnyen hozzáférhető, nem igényel sok munkaerőt, nincs szükség a szokásos gépekre, és a ház gyorsan elkészül. Energiafelhasználása mintegy harmada egy átlagos házénak, ami nemcsak a pénztárcát kíméli, de lényegesen csökkenti a ház szén- és kén-dioxid-kibocsátását is.

A falak jó hő- és hangszigetelők, a ház állagának megőrzéséhez sincs szükség különösebb szakértelemre, a karbantartási munkák egyszerűek. Az észak-amerikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a házak garantálható élettartama 35 év, de találtak ezeknél jóval öregebb épületeket is. Bontásuk során kevés hulladék keletkezik, és nagy része visszaforgatható a természetbe. Kérdés, mennyire ellenállóak ezek az otthonok a kártevőkkel vagy a nedvességgel szemben.

Magyarországon a rozs vagy a zab szalmáját ajánlatos használni, mert ezt a búzáénál kevésbé szeretik a rágcsálók. A nedvesség ellen a széles eresz és a jó vízelvezetési rendszer a leghatékonyabb védekezés, a tűzzel szembeni ellenálló képességét tesztelve a Kanadai Nemzeti Kutatási Tanács megnyugtató eredményre jutott: egy vakolt szalmabála fal két órán keresztül állt ellen 1000 Celsius-foknak.

Rutkai Éva építész szerint a környezettudatosság növekedésével a szalmabála és vályogházak építése itthon is egyre gyakoribbá válhat. A magyar építési jogszabályok azonban az egyik legszigorúbbak Európában. Építeni csak az ÉMI (Építésügyi Minőségellenőrző Intézet) által jóváhagyott és engedélyezett anyagokból lehet, amelyek megfelelnek a szervezet statikai és biztonsági előírásainak. Nagy-Britanniában eközben már előre gyártott elemekből is lehet ilyen házat építeni, sőt már középületet is emelnek szalmából. A jelenleg futó legnagyobb ilyen jellegű beruházás a Nottinghami Egyetem egyik épületét érinti: a több mint háromezer négyzetméteres új szárny laboroknak, előadóknak és irodáknak ad majd otthont. És ez csak az első lépés a campus húszéves fejlesztési tervében.

A lehetőségek, technológiák tárháza egyre fejlődik. Az építészek és a megrendelők is felismerték már, hogy a környezet megóvásáért a mindennapokban is tenni kell. Az emberi civilizáció fejlődése során sok olyan környezetbarát építészeti megoldás született már, amelyet a XXI. században is sikeresen lehet hasznosítani.

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 20. számában.