„Már nem annyira szórakoztatott, hogy az emberek lökdösődnek a villamoson, a belvárosban rossz a levegő, élhetetlen az egész. Korábban sem volt idegen tőlem a vidéki élet: gyerekkoromban Rákospalotán laktunk a vasutastelepen. Veteményesek voltak a kiskertekben, meg tyúkólak. Néha úgy érzem, hogy ott falusiasabb volt a légkör, mint itt, Csobánkán” – meséli Somosi András, akinek családja nyolc éve költözött a pilisi településre. Tipikus, kiköltöző nagyvárosinak számítottak: értelmiségi szülők két iskoláskorú fiukkal és egy kamaszlánnyal.

Minden nagyvárosnak megvan a maga agglomerációja, vagyis azoknak a településeknek az összessége, amelyek rendszerint növekvő területet foglalnak el körülötte. Budapest agglomerációjához 81 település – ebből 31 városi rangú – tartozik, ahol ma több mint hétszázezren élnek. A legfelkapottabb helyek a budai oldalon találhatóak: ilyen Telki, Nagykovácsi, Budakeszi, Budajenő és Diósd, a pesti oldalon eleinte Dunakeszit és Veresegyházát kedvelték a legjobban. A Dunakanyar is vonzotta az embereket, ezért az elmúlt években sokan Vác felé vették az irányt. Ingatlanosok szerint Budaörsre, Leányfalura és Solymárra gyakorlatilag ki lehetne függeszteni a „megtelt” táblát, kevés a telek, és az árak drasztikusan megugrottak. Manapság inkább Diósdliget és Érd népszerű.

„A kiköltözési hullám a nyolcvanas években kezdődött, de a rendszerváltás után gyorsult fel. A fővárosban nem volt elég rehabilitációs program, kevés volt a zöldterület, a középosztály elkezdett menekülni. Olyanok is mentek, akik akkoriban vették meg önkormányzati bérlakásukat, de nem volt pénzük felújítani, ezért az ingatlanon túladva kiköltöztek a városból” – mondja a kiáramlás kezdeteiről és motivációiról Szirmai Viktória egyetemi tanár, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének kutatója. Természetesen a „kivándorló” városiak életmódja sem egyforma. Csurgó Bernadett szociológus doktori disszertációjában a Buda környéki településeken készített interjúk alapján három csoportot különít el. Vannak, akik a békés családi élet miatt költöztek a zöldbe, és életvitelükben is ezt tartják szem előtt. Mások a hagyományos (vagy annak gondolt) vidéki értékek, tradíciók miatt kerekedtek fel, és így próbálnak élni. A harmadik meghatározó csoport tagjai igazából nem adták fel a városi életet; naponta ingáznak, és elsősorban a státus miatt élnek itt.

Urbánus falusiak

„Öt éve lakom itt, és nem bántam meg, hogy kiköltöztünk. Kényelmes házban élünk, zöldövezetben. Semmi sem pótolhatja az itteni nyugalmat – mondja Zsuzsa, az üzletasszony, aki 18 éves fiával Nagykovácsiban él. – Ha még a csúcs előtt indulok el, autóval 15 perc alatt beérek a városba. Közel van Budapesthez, mégis csendes és nyugodt.” Zsuzsa csak este, de van, hogy éjszaka érkezik haza. Ő testesíti meg a tipikus városhoz kötődő agglomerációs lakost. „Sokan vannak, akik egyáltalán nem szakítottak a városi léttel, ott dolgoznak, vásárolnak, szórakoznak. Általában lakóparkokban vagy jobb státust jelző házakban élnek. Elsősorban ők idézik elő az agglomerációs falvakban a kertvárosodási folyamatokat. Az új negyedek miatt megszűnik a település addig egységes vidékies jellege, és a városias életforma válik meghatározóvá. Gyökeresen más az életmódjuk, mint az őslakosoké, a falu életében általában nem vesznek részt” – magyarázza Csurgó Bernadett.

A kötődés adott esetben olyan erős is lehet, hogy abból végül hátraarc lesz. Mivel időközben Budapest is fejlődik (lásd például a nagy tömbrehabilitációs projekteket), és a város környéki lét sokszor nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, az utóbbi években visszavándorlás is megfigyelhető. Budapesten a lakosság száma lassan újra növekszik. A nagyváros környéki településeken gyakran nincsenek olyan kulturális események, intézmények, amelyek a középosztály igényeit kielégítenék, és néha az alapvető települési infrastruktúra is messze kullog a lakosság számának robbanásszerű növekedése mögött. Nincs elég óvodai és iskolai férőhely, de helyenként még a sokak számára alapvető munkaeszköz, a széles sávú internet sem elérhető. A közlekedés sokszor nehézkes, pedig egyáltalán nem mellékes, hogyan, mekkora költséggel, mennyi idő alatt jut el a gyerek az iskolába, a szülő a munkába. „Valamit valamiért. Ha valaki nem bírja, hogy nem elérhető minden, hogy néha dugó van a befelé vezető utakon, vagy tömegközlekedéssel kell egy órát utaznia, az inkább maradjon a városban” – teszi le a voksát a már idézett Somosi András.

„A kiköltözési folyamat nem állt meg, csak lassult és átalakult. A jobb ökológiai és társadalmi helyzetben lévő belső gyűrű településeire csökkenő ütemben, de továbbra is költöznek az ország minden részéből. A távolabbi, rosszabb helyzetben lévő falvak tekintetében viszont a kiköltözés megállt” – vázolja a mostani folyamatokat Szirmai Viktória.

Az agglomerációs problémák közül a közlekedés ellehetetlenülése a legégetőbb. A Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. (NIF) felmérése szerint a rendszerváltás óta a közösségi közlekedés legnagyobb mértékben a főváros és az agglomeráció között esett vissza, ma háromból kettő Budapestre érkező autóval jön. A NIF tavaly ősszel kidolgozta a budapesti elővárosi vasúthálózat 2034-ig tartó fejlesztési tervét, de csupán az első ütem költségigénye 775 milliárd forint (ennek egy részét uniós forrásokból lehetne fedezni). Beavatkozások nélkül azonban a helyzet tovább fog romlani. A következő évekre kilencszázalékos csökkenést jeleznek előre.

„A disznó az, kérem, büdös”

A „népvándorlás” alaposan átalakítja a nagyvárosok körüli vidék képét. Ez Nyugat-Európában sincs másképp, de ott sokkal hangsúlyosabb szerephez jut a város környéki ökológiai gazdálkodás. Nálunk ennek inkább az ellenkezőjét tapasztalni. „Jó pár éve nem lehet itt állatot tartani, nyilván, mert büdös – panaszolja egy csobánkai férfi, aki korábban csirkét, kacsát, sertést is tartott. – A disznó az, kérem, büdös. Ha ez nem tetszik, nem kell falura költözni” – mondja inkább beletörődve. A település önkormányzata az ezredfordulót követően olyan szabályokat hozott, amelyek a falu egyes részein megtiltották a haszonállattartást, és utcákra lebontva meghatározták, hol lehet csupán kutyát és macskát tartani. Mindez nyilván nem független a kitelepülő városiak megnövekedett befolyásától. Feszültségek életmódbeli különbségekből is fakadhatnak. „Helyi társadalmi kapcsolataikban a kiköltöző városiak az integrálódás és a teljes érdektelenség közötti széles skálán helyezkednek el – világít rá Csurgó Bernadett. – A lakóparkok és különálló településrészek a városból kiköltözők társadalmi elkülönülését is jelzik. A már említett kertvárosi csoport jellemzően bezárkózik otthonaiba, és nem nagyon vegyül.”

A másik két említett csoport azonban teljesen eltérően viszonyul a helyzethez – állítja a kutató. Közös pont, hogy mindkettő a lehető legtöbb helyi szolgáltatást próbálja igénybe venni, gyerekeiket például az ottani iskolába, óvodába járatják. Az egyik csoport tagjai kifejezetten a régi tradíciók, a hagyomány, a kulturális örökség újrafelfedezése miatt költöztek ki. Nem meglepő, hogy legtöbbször felújított parasztházban laknak, részt vesznek a természetvédelemben, a helyi kulturális életben, bekapcsolódnak a helyi közösségi életbe, és sokszor ők maguk is „őslakosként” lépnek fel a frissen kiköltözött „bebírókkal” szemben. A másik halmazt azok alkotják, akik a családi idill megteremtése miatt jöttek a zöldbe. Ők helyi viszonyaikat is a gyerekek révén alakítják, fontosnak tartják a szomszédokkal való szoros kapcsolattartást. Ezeknél a családoknál a nők kapcsán Csurgó Bernadett érdekes jelenséggel találkozott. „Náluk a tradicionális szerepek jelentik magát a vidéki idillt. A nő – az anya és a feleség – hagyományos feladataira, mint a gyereknevelésre, a háztartási munkákra, a vidéki lét legfontosabb elemeiként tekintenek. De a nők itt egyáltalán nem alárendelt szereplők, ez egyfajta önmegvalósítás régi-új formában.”

Csurgó Bernadett kutatása arra is rávilágít, hogy a kiköltözők ugyan idillikusnak festik le az életüket, de az élmények elbeszélése és a valóság sokszor köszönő viszonyban sincs egymással. Az agglomerációban ma a városiasodás és a vidéki lét elemei versengenek, ezek az új folyamatok pedig jelentős változásokat, érdekellentéteket eredményeznek. A lakóterület növekedésével a zöld zóna folyamatosan csökken. A város környéki településeknek sokszor nincs más választásuk, mint kielégíteni az új igényeket. Mivel új megélhetési forrásokra van szükségük, kénytelenek befogadni a lakóparkokat, bevásárlóközpontokat, irodaházakat. A határ persze nem lehet a csillagos ég – miként ezt számos agyonzsúfolt település hervasztó látképe, illetve elmérgesedett településközi vita a napnál világosabban mutatja (lásd például a napi sajtóban sokat tárgyalt pátyi óriásberuházás botrányát).

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 19. számában.

Kép [cc] adeupa de brest