fbpx

Tarts velünk, legyéla tagja a Tudatos Vásárlók közösségének!

Csatlakozz!

Egy reggelivel ezerliternyi vizet fogyasztunk

| Léderer Sándor

Vízszegénység fenyeget, a szűkösség pedig mindig jó üzlet valakinek. A vízfogyasztás kérdése nem csak a közvetlen fogyasztói használatkor merül fel, hanem az élelmiszer előállításnál is.




 

Noha a Föld felszínének kétharmadát víz borítja, a készletek
csupán két és fél százaléka édesvíz, és ennek is csak kevesebb, mint a negyede
hasznosítható.

1950 és 1990 között megháromszorozódott a világ édesvízfogyasztása,
becslések szerint így 2025-re a víz iránti kereslet a rendelkezésre álló
mennyiség másfélszeresére fog nőni. A szűkös készletek az utóbbi évtizedekben
egyre nagyobb feladat elé állították a téma szakértőit. Az egyik első és
meghatározó kérdés a globális vízkészletek, illetve a vízfogyasztás felmérése
volt, amiben áttörést hozott a vízlábnyom
mérőszámának kidolgozása. Meglepő tények kerültek napvilágra az új mutató
révén.

 

170 liter víz 2 deciliter narancslében

A vízlábnyom megmutatja, hogy egy adott ember, terület, cég
vagy ország közvetlenül (ivóvízként vagy háztartásában), illetve közvetetten,
az általa megvásárolt termékeken, szolgáltatásokon keresztül mennyi édesvizet
használ fel. A közvetett fogyasztás könnyen megérthető, ha a termelési folyamatok
mögé nézünk. Egy pohár narancslé első pillantásra nem több két deciliter
folyadéknál. De az ültetvények öntözésére, az üzemekben a tisztításra, a
hűtésre és végül a hígításhoz is szükséges víz. Ha mindezt összeadjuk, kiderül:
egy pohár narancslé előállítása során 170
liter víz fogy el.

Ha három tojásból készült rántottával, egy pohár
narancslével és egy csésze tejeskávéval indítottuk a napot, nem ittunk többet
három deci folyadéknál, de ha a vízlábnyomot vesszük alapul, máris több mint 1000 liter vizet fogyasztottunk.

Így lehet, hogy a fürdésre, mosásra, mosogatásra jutó
közvetlen vízhasználat és a közvetett, termékeken keresztül elfogyasztott
vízmennyiség között óriási különbségek vannak.

Egy átlagos német állampolgár közvetlenül csupán 124 liter vizet fogyaszt naponta,
20 literrel kevesebbet, mint húsz éve, de vízlábnyoma a közvetett fogyasztás
miatt legalább 5000 liter
egy átlagos napon. Németország a lakossági felhasználás tekintetében az
iparosodott országok között különösen takarékos államnak számít, vízlábnyomát
tekintve mégis sereghajtó, gazdasága ugyanis sokat fogyaszt.

Egy darab alma termesztéséhez összesen 70 liter vízre van szükség.

Egy hamburger előállítása során a növények megtermesztésétől
a húsállatok tenyésztésén át a feldolgozásig összesen 2400 liter víz fogy el.

3900 liter
víz fogy el, mire a tojásból egykilónyi konyhakész csirkehús lesz.

Egy darab (!) faalapú rajzlap előállításához 10 liter víz kell.

2700 liter
víz fogy el, mire elkészül egy pamutpóló.

Forrás: www.waterfootprint.org

A fogyasztói társadalmaknak természetesen jóval nagyobb a vízlábnyomuk,
mint a kevésbé gazdag országoknak. A víz felhasználásában kialakult globális
egyenlőtlenség is elsősorban az ipari, illetve mezőgazdasági vízfogyasztáshoz
kapcsolódik, mert az édesvíz csupán tizenketted részét használjuk el a
háztartásban.

A WWF összesítése szerint egy átlagos földlakó éves
vízlábnyoma 1,24 millió liter (ez egy félig töltött olimpiai úszómedence). A
legnagyobb fogyasztók az amerikaiak 2,48 millió literrel, a 150 országból álló
lista végén 619 ezer literrel Jemen áll. Magyarország a százhuszonhatodik évi
750 ezerrel.

A világkereskedelem révén a bolygót láthatatlan vízvezetékek
hálózzák be: egyes országok rengeteg vizet juttatnak a világpiacokra az általuk
megtermelt termékeken keresztül, mások vízbehozatalra szorulnak. A leginkább
vízigényes termelés a vízben gazdag területeken zajlik, a vízszegénységtől
sújtott országokban a termékek formájában vízbehozatal alakul ki.

 

Jó üzlet az ivóvíz

Noha a háztartási vízfogyasztás csupán töredéke a teljes
vízfelhasználásnak, a legértékesebb kincs mégis a létfontosságú ivóvíz lehet.
Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) becslése alapján
2025-re 1,8 milliárd ember fog teljesen vízhiányos területen élni, a Föld
lakosságának kétharmada (ez addigra 5,3 milliárd embert jelent!) pedig
vízellátási gondokkal küzd majd.

Butrosz Gáli, egykori ENSZ főtitkár szerint a 21. században
a víz fontosabb szerepet játszik majd, mint az olaj. Nem meglepő, hogy az
üzleti világ is felismerte a pénzszerzési lehetőséget. A víz a világ számos
pontján már régóta nem számít közvagyonnak, egyre több országban magánosítják a
vízgazdálkodást. Az esetek többségében csak a víz használati joga, illetve a
víz- (és szennyvíz-) szolgáltatás joga kerül magánkézbe, a fogyasztók azonban
így is kiszolgáltatottakká válnak a szolgáltató üzleti érdekének.
Magyarországon viszonylag erősen védik a vízszükségletek kielégítését. A
szolgáltató akkor sem kapcsolhatja le a fogyasztót a vízszolgáltatásról, ha az
nem tudja fizetni a díjat.

Szélsőséges esetekben azonban még a vízkészleteket,
vízforrásokat is magánkézbe adhatják. Ennek intő példája a bolíviai Cochabambában
alkalmazott módszer. Itt a vízvezeték-hálózat nélküli negyedekben az emberek
lajtos kocsikból vásárolták a vizet a vezetékes víz árának sokszorosáért, vagy
egymással szövetkezve kutakat fúrtak maguknak.

Az ezredfordulón a fejlesztések megvalósítása érdekében a
városi vízművet eladták az amerikai Bechtel cég vezetette vállalkozói
csoportnak, és a teljes városi vízkészlet is a birtokukba került. Emiatt az
önköltségen fúrt kutakból felhozott víz után is díjat kellett fizetni, illetve
az esővíz összegyűjtését is engedélyhez kötötték.

A Bechtel már az első hónapokban emelni kezdte a víz díját,
minek következtében a havi 70-100 dollárból tengődő családok jövedelmének akár
harmadát is elvitte a vízszámla. A változások leginkább a földműveseket
lehetetlenítették el, számukra ugyanis az öntözés megfizethetetlenné vált. A
kiszolgáltatott lakosság az intézkedés visszavonásáért megmozdulásokat
szervezett. Tüntetésekre, majd egyre hevesebb utcai csatározásokra került sor,
emiatt végül rendkívüli állapotot hirdettek a városban.

Miután a település korábban határozottan magánosításpárti
polgármestere felismerte, hogy a helyzet tarthatatlan, a feldühödött lakosság
mellé állt, és ezzel eldöntötte a lakosság és a cég közötti küzdelmet. Ezt
követően visszaállították a privatizáció előtti viszonyokat. Az árak ugyan
visszaestek, de az ellátás rendszeresen akadozott, az önkormányzati cég pedig
tőke hiányában képtelen volt fejleszteni az öreg és túlterhelt rendszert. A
vízszolgáltatást azóta sem sikerült megoldani, időben korlátozzák a
hozzáférést, és a szegényebb városrészekben továbbra sincs vezetékes víz.

 

A fogyasztás növelésében érdekeltek

A privatizáció másutt is gondot okozott Bolíviában. La Pazban a francia Suez vásárolta meg a
helyi vízszolgáltatót, és megkezdte a külvárosok közművesítését. De a főként
indiánok által lakott El Altóban hiába szereltek vízcsapokat a házakba, az
andoki földművesélethez szokott indiánok annyira megbecsültek minden csepp
vizet, hogy rendkívül takarékosan bántak a vezetékes vízzel, alig
fogyasztottak. A Suez üzleti terve így veszélybe került, fogyasztás nélkül
bevétel sem termelődött. A cég jelentős áremelésbe kezdett, mire a helyiek El
Altóban is rövid időn belük az utcára vonultak.

A probléma kapcsán a Világbank illetékese csupán annyit
mondott, hogy az indiánoknak meg kellene tanulniuk vizet fogyasztani… A Suez
bolíviai példája jól mutatja a vízgazdálkodásban rejlő ellentmondásokat. Míg a
magánberuházók a szolgáltatás hatékonysága mellett a fogyasztás felfuttatásában
érdekeltek, addig a kimerülőben lévő vízkészleteket a fokozott takarékosság és
a felhasználás csökkentése óvhatná meg. Ráadásul a takarékosság is lehet jó
üzlet.

A globális vízfelhasználás több mint kétharmadát az öntözés
teszi ki. A vízhiányos Izraelben a modern csepegtetős öntözőrendszer
kifejlesztésével éppen ezen a téren sikerült világviszonylatban is jelentős
áttörést elérni a hatvanas években. A technológia lehetővé teszi, hogy alacsony
nyomás mellett a növényekhez csupán a tényleg szükséges mennyiségű víz jusson
el, és csak a lehető legkisebb mennyiség vesszen kárba. 

Magyarországon a vízművek részleges magánosítása már a
kilencvenes évek elején elkezdődött. Elsőként a már említett Suez szerzett
tulajdonrészt a Kaposvári Vízművekben. Később a német RWE-vel közösen
megalapította a Hungáriavíz Zrt.-t, és megvásárolta a Fővárosi Vízművek
negyedét, valamint 1997-től huszonöt évre megkapta a vállalatvezetési
(menedzsment-) jogokat. Döntéseket hozhat a vállalat gazdálkodásáról, amiért
vállalatvezetési díjban részesül.

A Fővárosi Vízművek részleges eladását sokan
bírálták, mivel az a befektetőknek aránytalan hasznot hozott. A társaságok
költségei ugyanis hamar megtérültek, ráadásul a főváros a szerződésben éves
garantált menedzsmentdíjat ígért. A cégek akkor is az előre megszabott díjat kapták
a vállalatirányításért, ha a Vízművek veszteséges volt. Az Állami Számvevőszék
számos szabály-, illetve jogsértést talált az eladási szerződésekben.

Több
nagyváros tervezte bíróság elé vinni – vagy vitte is – az aránytalanul magas
vállalatvezetési díjak ügyét. A helyzet zavarosságát fokozza, hogy
Magyarországon nincs olyan, a britekéhez hasonló piaci vízgazdálkodást
felügyelő hatóság, amelynek felhatalmazása lenne megítélni, hogy mi számít elfogadható
vállalatvezetési díjnak.

Változást hozhat a vízvagyonnal való gazdálkodásban,
hogy 2009 nyarán az Országgyűlés a nemzeti vízvagyon további magánosításának
megakadályozása érdekében elfogadta az állami vagyonról szóló törvény
módosítását, amely az öt magyarországi regionális vízművel kibővíti a tartós
állami tulajdonban működő vállalkozások körét.

 

A vízgazdálkodás kérdése az egész emberiséget érintő ügy, a
fennálló problémák is elsősorban világszinten orvosolhatóak. De számos apró
vonatkozása is van az ügynek, hiszen egy közepes bérház konyháiban és
fürdőszobáiban is több millió liter friss víz sorsa felett döntünk nap mint
nap.   

 

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 17. számában.  

Kép [cc] mx

Kapcsolódó cikkeink

További cikkek

Legnépszerűbb cikkeink

További cikkek