Rendszeresen megkérdezi tőlem az egyik ismerősöm, az
utóbbi időben olvastam-e érdekes könyvet. Én szinte rendszeresen azt
válaszolom, nem. A Te könyved ez alól a kivételek egyike volt, őszintén mondom.
Rettenetesen irigyeltem a frísztájler nyelvet, ami mögött a tárgy ismerete, az
árnyalt szemlélet és a kortárs exponálás is felvillant. Kezdjük a könyv
születésének körülményeivel.

Nem volt könyvötlet. Kaptam egy felkérést a Litera irodalmi portál szerkesztőnőjétől, Nagy
Gabitól, hogy írjak egy rovatot, pontosabban blogot egy-egy hétig. Ódzkodtam a
feladattól, mert miről és mit írjak, ugye, azután tizennégy éve nem sokat
beszélek az anyanyelvemen, de végül elvállaltam.

Ekkoriban kezdtem New Yorkban a Greenpeace-nél dolgozni, így a fő vezérfonalat
éppen ez a motívum rajzolta – ami persze valahol rímelt a Litera
elképzeléseire. Igaz, a heti hét szöveg helyett csak kettő kerekedett, de
felmerült, hogy ezeknek a folytatása lehetne a könyv. Hát nem olyan volt, mint
dalszöveget írni… másfél évig tartott.

 

Éppen azért, mert ennyire karakteres és folyamatos
változáson ment keresztül az életed, miközben írtad a könyvet, gondolom, maga a
könyv is sokat változtatott az írón. Másrészt a hátteret jelentő tárgyi tudás
egészét nem lehetett írás közben beszerezni.

A ’80-as évek közepe óta foglalkozom bizonyos kérdések
tudományos vetületével. Eleinte kozmológiai kérdések kötöttek le. ’94-ben,
mikor Amerikába költöztem, ott igen gazdag és intenzív
tudományos-ismeretterjesztő felületet találtam. Leginkább a modern biológia
forradalmian új területe, a genetika ragadott meg. Azóta is úgy gondolom, hogy
ez a téma az emberi evolúció hihetetlenül fontos fordulópontját jelöli, hiszen
az „életnek” – mint genetikai információnak – a mérnöki szintű manipulálására
alkalmas képességek olyan territóriumot kínálnak, ami idáig a mítoszok isteni
szférájába volt zárva. Illetve mindez ahhoz fog vezetni…

Biológiai ismereteim ugyanakkor inkább általánosak, mintsem
megalapozottak voltak, hát belevetettem magam a tudományág alaposabb
feltérképezésébe. Így futottam össze azokkal az előadásokkal, amelyek a
bioszféra állapotáról, jövőjéről beszéltek. A kilencvenes évek közepén ez még
nem volt közismert problémakör.

Meghökkentett. Be kellett látnom, hogy ennek is óriási
jelentősége van, ami odáig vezetett, hogy a környezetvédelmi gondokat és
megoldásukat a kor egyik legfontosabb problémakörének tartottam és tartom. Így
a környezetvédelem, és persze a környezetvédők tevékenysége felé fordultam.
Részt vettem egy-két kisebb környezetvédő akcióban, majd 2006-ban, amikor
Virginiába költöztem, egy helyi szervezet munkatársaként először vettem részt
valamiféle konkrét munkában.

Ezzel együtt nehéz volt azt érezni, hogy itt az ideje a
megnyilvánulásnak, pl. mert nem vagyok tudós. De a megszerzett ismeretek és
nézetek rendszerezésének „kényszere” mindenképpen jó helyzetet teremtett,
hiszen a kirajzolódó vakfoltok betöltése gazdagított és újabb kérdéseket vetett
fel.

 

Nagyon sokan valamiféle érzelmi elköteleződés okán
közelednek a környezetvédelemhez, majd megismerik annak dimenzióit. Nálad ez
fordítva történt, így talán tanulságos a kérdésre adott válasz: látsz-e a
bioszféra, és ezen belül az ember jövőjénél súlyosabb problémát, ami megoldásra
vár?

Az ENSZ elfogadta, hogy az emberiséget fenyegető
legsúlyosabb probléma a globális felmelegedés. Szerintem ez a tény elég
pontosan kijelöli a helyzet komolyságát. És a problémák, amikkel ennek kapcsán
találkozni fogunk, a nem is olyan távoli jövőben várnak ránk. Ezzel szinte egy
sorban kell rámutatni az óceánok elszegényedésére, ami többek közt a tápláléklánc
egyik alapkövének porladását jelenti.

 

Térjünk vissza a könyvhöz. Az első fejezetet olvasva
cöccögtem, mondom ez nagyongreenpeace. Aztán a végére mást gondoltam. A könyv
több ennél. De mennyire feladata, hogy a Greenpeace-t népszerűsítse?

Bár az élményanyag a konkrét greenpeace-es időkből
táplálkozik, mégis inkább az általánosabban értendő civil törekvést jeleníti
meg. Egy nem csak „de jure” demokrácia másként nem is működhet, minthogy
megvannak azok a véleménynyilvánítási lehetőségek, amelyek lehetőséget biztosítanak
a közügyek befolyásolására. Gondoljunk csak a Zengőre!

Ha pedig egy olyan nagyságrendű problémáról beszélünk,
amilyen a globális felmelegedés is, nyilvánvaló, hogy ezt semmilyen szinten nem
lehet megoldani. Csak minden szinten. A lokális szervezetek lokális
érdekérvényesítő képességét nem helyettesítheti a Greenpeace globális témákat
célzó fellépése, és az előző kettő közül egyik sem helyettesítheti a
mindennapjait felelősen élő átlagember (bármelyikünk) percenkénti döntéseit,
gondoljunk csak a vásárlásra. És még hol van a politika és a gazdaság!

 

Akkor nálad mégis miért a Greenpeace, és mit gondolsz a
szervezetet érő kritikákról?

37 éve sikerült megmaradnia azoknál a célkitűzéseknél,
amiken gyakorlatilag jobban járt volna, ha lazít. Nem fogad el politikai vagy
gazdasági személyektől támogatást. Lehet egyfolytában azt kérdezni, minek mik a
buktatói, de akkor a végtelenségig itt ülhetünk és beszélgethetünk anélkül,
hogy bármit is tennénk. És nem lehet minden csatát megnyerni.

Konkrétabban: a Greenpeace az a szervezet, amiről
mindenkinek van véleménye. Az adománygyűjtő a vállveregetéstől a pofonig
mindenre számíthat. Ökoterroristának nevezik azt a szervezetet, amelynek
zászlóshajóját a francia titkosszolgálat süllyesztette el, illetve a fontos médiajelenlétre
építő (de annál azért több) fáhozláncolásokkal azonosítják. Ha vennék a
fáradságot akár egy internetes tájékozódásra, mást gondolnának ugyanezek.

Összességében hadd mondjam el, hogy a munkám során nem
tapasztaltam olyan elemeket, amik ne lennének egy ekkora szervezetnél
vállalhatók. Professzionálisabb, mint egykor, ez talán a kezdeti bájt
csorbítja, de mindez az eredeti célt hivatott szolgálni. Nyilván elkövet
hibákat, de ezek nem akkorák, hogysem a szervezet számtalan ellenfele igazi fogást
találhatna, és ez árulkodó eredmény.

 

Ha már az imént szóba jött: a Te „átlagemberi” életmódod
mennyire tükrözi vissza a könyvben ismertetett nézeteket?

Bár soha nem számoltam ki, azt gondolom, hogy az én életem
széndioxid-termelése elég szerény. Nincs és sosem volt autóm, lekapcsolom az
energiatakarékos lámpát is magam után stb., és ami fontos, a napi vásárlásaim
során igyekszem nem pénzt adni a holisztikus szemétért. Nincsenek szükségtelen,
hiányolhatatlan tárgyaim, illetve ami kevés van, ahhoz igazán kötődöm.

 

Felveted az egyik fejezetben egy művészeti egyház
megalapításának szükségszerűségét. Valahol a környezetvédelmi bürokráciára
adott válasz metaforáját látom ebben az ötletben. Van-e joga művészetről vagy
környezetvédelemről beszélnie olyasvalakinek, aki hatalomra vagy profitra pályázva
végül döntést hoz művészettel, vagy épp környezetvédelemmel kapcsolatos
kérdésekben?

Mindig örülnünk kell, ha ezek a témák egyáltalán szóba
jönnek a mondott körökben. Ugyanakkor, szűkítsünk, rengeteg PR környezetvédelem
fedi le a rendelkezésre álló felületeket. Ez főként vállalatokra jellemző.
Ugyanakkor nehéz elképzelni a változást a gazdasági szereplők nélkül, és itt
beköszön a politika is.

Hiszen a valóban fenntartható irányba, és nem a gyors profit
felé mozduló vállalkozások tevékenységét segítenie kell a törvénykezésnek is.
Nem baj, ha a jó gazdálkodásból és jó törvénykezésből haszon is származik.

 

Nem a könyv fókusza, de kicsit innen indult a
beszélgetés: genetika.

Ez a terület rendkívüli veszélyeket és lehetőségeket jelent.
Amióta gyógyszerekkel manipuláljuk a halálozási indokokat, illetve, még
régebben, random fajtanemesítéseket folytatunk, már kicsit kívül helyezkedtünk
a vélt evolúciós házszabályokon.

Így eleve furcsa a genetikailag módosított szervezetekre
zsigerből reagálni, pláne a jelenlegi népesség élelmezési elvárásai mellett.
Márpedig a klónozás pincében sőt, vödrökben folytatható tevékenység, így talán
jobb ellenőrzés alá vonva működtetni. Le kell ülni erről beszélgetni, netán
etikai kódexeket rajzolni…

 

Ajánló:
Nézd meg az Abszolút Menyhárt Jenővel készített interjúját >>>