fbpx

Tarts velünk, legyél tagjaa Tudatos Vásárlók közösségének!

Csatlakozz hozzánk!

Demokrácia a vállalatbirodalmak korában

| B.Zs.

Manapság a globalizációnak nevezett folyamat keretében aggasztó tendencia bontakozott ki: miközben a piac és a piaci szereplők hatalma túllépett az országhatárokon, a demokrácia beszorulni látszik az országhatárok közé.

A demokrácia fogalma – az etimológia felől közelítve – elsődlegesen a népnek valamiféle uralmát jelenti. Kifejtve mármost ez jelenthet sok mindent: a minimalista („elitista”) verziótól (mely szerint a népuralom négyévente fél percig áll fenn, a szavazólap beikszelésének ideje alatt), a széleskörű participációra épülő modellen keresztül (legyen szó akár az úgymond civil szféra, akár valamiféle korporatív jellegű szervezetek részvételéről a döntéshozatalban), egészen a közvetlen demokráciáig. De akármilyen formában valósuljon is meg, a demokrácia lényege, hogy az emberek valami módon képesek legyenek beleszólni az életüket érintő kérdésekbe; képesek legyenek kontrollálni azokat, akik a döntéseket hozzák.

A probléma a következő. A demokrácia, mint ez széles körben elfogadott, a többségi döntéshozatal elvére épül. Bár a többség uralma a kisebbségek elnyomásához vezethet (ezt elkerülendő bölcs dolog a demokratikus intézményeket a jogállamiság elveivel átitatni), a régi meggyőződés szerint mégiscsak alkalmas a „gyengék” érdekeinek megjelenítésére. Általánosan megfigyelhető ugyanis, hogy az „erősek”, a hatalommal, befolyással, vagyonnal rendelkezők kisebbségben vannak a társadalomban; a többségi döntéshozatal elve így elméletileg lehetőséget biztosít a többieknek, hogy a minden bizonnyal kiküszöbölhetetlen egyenlőtlenségeket valahogy (legalább részben) ellensúlyozzák. Azt is szokás mondani, hogy a demokrácia ilyen módon szerencsésen ellenpontozza a piac működésének elvét. Ugyanis bár a természettörvény erejével azért nem érvényesül a piacon az, hogy a nagy hal megeszi a kishalat (épp elég ellenpéldát ismerünk, amikor új, innovatív kisvállalatok a semmiből küzdötték fel magukat a „csúcsra” – a magam részéről semmiképp sem becsülném alá a piaci dinamizmus, a schumpeteri „kreatív rombolás” erejét), de azért elfogadhatjuk, hogy a piacon többnyire mégiscsak a nagyok és erősek határozzák meg az események menetét. Ha a kapitalizmus meg is szelídült valamelyest a múlt századi „vad” formájához képest (legalábbis itt, az északi féltekén), abban a politika, a társadalmi (fogyasztói, alkalmazotti, környezetvédelmi stb.) érdekeket megjelenítő törvények (vagyis a demokrácia) igen jelentős szerepet játszottak.

Manapság viszont, a globalizációnak nevezett folyamat keretében aggasztó tendencia bontakozott ki: miközben a piac és a piaci szereplők hatalma túllépett az országhatárokon, a demokrácia beszorulni látszik az országhatárok közé. Ha a fenti sémát elfogadjuk, ebből az következik, hogy a „gyengék” érdekeit nincs aki, ami képviselje, míg az „erősek” hatalma egyre nő. És tényleg: közismert, hogy a legnagyobb multinacionális vállalatok éves forgalma többszörösen meghaladja az olyan közepesen fejlett és közepes kicsi országok, mint például Magyarország éves hazai össztermékét. A globalizáció-kritika egyre bővülő irodalma pedig bőségesen adatolja azokat az eseteket, amelyek a vállalati hatalommal való élést és visszaélést példázzák; beszámolnak a csökkenő reálbérekről és állami adóbevételekről; a növekvő egyenlőtlenségekről és az erodálódó szociálpolitikákról; a veszélyes technológiák és az ismeretlen kockázatokat (lásd génmanipuláció) megtestesítő termékek terjedéséről; a legnagyobb vállalatoknak juttatott állami támogatások növekedéséről. Hol az az erő, amely ellensúlyozná a multik hatalmát?

A gazdasági és a politikai hatalom kiegyenlítésének elvben két útja van: vagy a gazdasági erőt kell ismét lokálissá tenni, azaz megállítani a globalizációs tendenciákat, vagy a demokráciát kell valamiképp globálissá tenni. További lehetőség a két út kombinációja, amit például David C. Korten is alkalmaz könyvében (Tőkés társaságok világuralma, Budapest, Kapu Kiadó, 1996). Bár a könyve végén megfogalmazott politikai program és gyakorlati ajánlások elsősorban a lokális hatalom megerősítéséről, visszaszerzéséről szólnak, azért például a nagy, nemzetközi gazdasági intézmények (IMF, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet) átalakításának terve, a nemzetközi spekulatív tőkemozgásokra kivetett (egyébként a Nobel–díjas James Tobin által javasolt) adó ötlete a globális megoldásoknak is tesz engedményeket.Ha a gazdasági és a politikai hatalom egymástól elszakadó hatókörének problémája meg fog oldódni, akkor az feltehetően éppen e harmadik módon fog történni, azaz a helyi társadalmak megerősödésével és a politikai hatalom valamilyen formáinak nemzetköziesedésével.

A globális gazdaság játékosai feletti „civil kontroll” visszaszerzésének azonban további útjai is vannak. Az elmúlt évek több botrányos esete ráirányította a figyelmet arra, hogy azért a multik sem tehetnek meg akármit: bár a globalizáció egyik aspektusa az, hogy a vállalatok tevékenységének költségei és hasznai térben elválnak egymástól, így előáll az, hogy mondjuk az Indonéziában iszonyatos körülmények között előállított (azaz társadalmi és környezeti költségeket termelő) terméket Amerikában értékesítsék, a nemzetköziesedés ugyanakkor azt is jelenti, hogy mindez nem maradhat titokban, és adott esetben a vállalatokat Amerikában is meg lehet büntetni azért, amit a világ másik felén művelnek. Számos civil szervezet szakosodott arra, hogy a multik tevékenységét figyelje, a botrányokról hírt adjon, és mozgósítsa a társadalmat bizonyos elvek és érdekek mentén. Több eset bizonyítja, hogy ebbéli tevékenységük nem sikertelen. Amerikában például olyan ismert sportszergyártók, mint a Reebok vagy a Nike kerültek a kritikák kereszttüzébe fejlődő országokban folytatott, klasszikus kizsákmányolást idéző „munkaerő–politikájuk” miatt, amibe a gyermekmunkások alkalmazása is belefért. Az eltussolhatatlan botrányra válaszul a cégek munkaügyi és szociális minimumokat állapítottak meg és külső, auditáló cégekkel tanúsíttatják, hogy vállalásaikat betartják, például, hogy a focilabdákra ragasztott „Made without child labor” (gyermekmunka nélkül készült) címke valós tartalommal bír.

Fentebb szembe állítottam egymással a piacot és a demokráciát. Sokan azonban ezt máshogy gondolják: szerintük a piac elméletileg éppenhogy a gazdaságban képezi le a demokrácia politikai gyakorlatát. A piac a szuverén fogyasztó elvére épül, ami azt jelenti, hogy mindenki szabadon eldöntheti, mit vásárol; úgymond a pénztárcájával szavaz. A központosított gazdasággal szemben, ahol az állam határozza meg az emberek számára elérhető javak körét, a piacon „szabad a vásár”: eladók sokasága kínálja különféle termékét és a vevők a maguk belátása szerint vásárolnak. A fogyasztó a közgazdaságtan szokásos feltételezései szerint persze elsősorban az ár és a minőség alapján fog választani, de nincs kizárva, hogy preferenciái egyéb elemeket is tartalmazzanak, és mondjuk környezetvédelmi szempontok szerint, vagy morális megfontolásból hozza meg döntéseit.A piacot elsősorban a liberális közgazdák (például Milton Friedman) szokták a demokrácia megtestesítőjeként ábrázolni, és ebbéli tevékenységükben nem lehet nem észrevenni az ideológiai elfogultságból kiinduló idealizálási hajlamot. Véleményem szerint a valóság elég messze van eme ideáltól. Hogyan lehetnék én szuverén fogyasztó, amikor a reklámokból, termékismertetőkből legfőképp használhatatlan információkhoz jutok? Amikor lehetetlen megmondani, hogy a megvásárolni kívánt bútor alapanyaga fenntartható erdőgazdálkodásból, vagy masszív erdőirtásból származik? Amikor nem tudok nem fogyasztani a génmanipulált szójából, hisz a szójalecitin rengeteg élelmiszerben jelen van, és az amerikai exportőrök szándékosan keverik a génkezelt és a kezeletlen szóját, hogy véletlenül se tudjunk diszkriminálni a kettő között? Amikor nincsenek információim arról, hogy a magnómat gyártó vállalat milyen szerepet játszik a fegyvergyártásban és –kereskedelemben? Amikor szinte fizikai képtelenség például Budapesten nem állatokon tesztelt kozmetikumokhoz vagy organikus módon előállított élelmiszerekhez jutni? És nem egyszerűen arról van szó, hogy az itt említett problémák csupán keveseket érdekelnek (vagyis „kicsi a kereslet” irántuk); arról is szó van, hogy a piac nagyhatalmú játékosai kínosan vigyázzák információs monopóliumaikat (is), és ha kell, bírói úton is megpróbálják kikényszeríteni a fogyasztói szuverenitás korlátozását. Mint ismeretes, ez történt a génkezelt élelmiszerek esetében is: Amerikában a Monsanto vegyipari konszern határozottan fellépett az élelmiszerek megkülönböztetését lehetővé tevő címkézés ellen. Nesze neked, fogyasztói szuverenitás!A piac tehát jókora demokratikus deficittel bír – ugyanakkor kétségtelen, hogy lehetőségekkel is rendelkezik e téren. Arra, hogy a piac nem feltétlenül ezt a mostani piacot kell, hogy jelentse, David Korten is utalt néhány évvel ezelőtti magyarországi előadásában. Szerinte a mostani, nagyvállalatok által uralt oligopolisztikus piaci struktúra éppenhogy ellentmond a piac lényegének, ami sok szereplőt, a választás lehetőségét és a társadalmi költségeknek a gazdasági döntésekben való megjelenését jelenti. Ennek az ideálnak leginkább a helyi igényeknek termelő kisvállalat tud megfelelni.

Azonban a jelenlegi tökéletlen helyzet is lényegesen javulhatna, ha megfelelő információkkal rendelkeznénk a vállalatokról. Ha nem csak a botrányokban buknának ki információmorzsák arról, hogy a vállalatok mit vagy mit nem tesznek a környezetvédelem, az emberi jogok védelme, a megfelelő munkakörülmények stb. érdekében, hanem mindezekről rendszeresen tájékozódhatnánk, és fogyasztói, befektetői, hitelezői döntéseinket e szempontok is befolyásolhatnák. Mindez az átlátható és ellenőrizhető vállalati szervezet kialakítását követeli meg, amiről máshol írunk.

A nagyvállalatok, a multinacionális szervezetek ellenőrzése egyelőre távolról sem megoldott – ám a demokrácia lehetőségei még korántsem merültek ki.

Kapcsolódó cikkeink

További cikkek

Legnépszerűbb cikkeink

További cikkek