A kenyérgabona (búza, árpa, rozs – kinek mi jut) igazán elegáns növény: hosszú, egyenes szár, a végén kalász, abban a szemek, zöldtől az aranyig. A kalásztól a kipergetett és tisztított magig, a lisztig azonban macerás út vezet, amelyen dolgos emberek kézzel és géppel egyaránt haladtak és haladnak ma is – térben és időben eltérő és változó körülmények és lehetőségek között.

A szem kinyerésének gyorsítása és ésszerűsítése a középkortól foglalkoztatja a kísérletező kedvű feltalálókat. A végül több száz év alatt összerakott cséplőgép nemcsak technikatörténeti szempontból izgalmas tárgy. Bepillantást enged ugyanis a munkavégzők együttműködési és szervezési módszereibe is.

Lokomobilról üzemeltetett muzeális cséplőgép

A magyar paraszti kultúra változásáról szóló történetek a honfoglaló magyarokkal szoktak kezdődni, de ez a sztori sokkal később indul, akkor, amikor a motorizálás, a modern gyáripar betör a paraszti gazdaságba. Miután magyar történetről van szó, olyan szép lassú betörésre gondoljunk.

A cséplőgép lelke, a dob, skót találmány. Andrew Meikle a 18. század végén készítette az első úgynevezett verőléces változatot, amit néhány év múlva már angol üzemek gyártottak. A gépet akkor még lovak hajtották. A munkának igazi lendületet a gőzgép és az amerikai rendszerű szöges változat adott. 

A Magyar Néprajzi Lexikon szerint nálunk először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot, találmánya azonban nem terjedt el, technikatörténeti kuriózumként tartják számon. A magyar mezőgazdaságban csak az 1848-as forradalmat követően terjedt el a cséplőgép. Persze nem ment minden simán.

A korabeli híradások több olyan esetről tudósítanak, amikor az emberek fellázadtak a gépek ellen. 1802-ben például a jól menő ercsi Lilien-uradalom cselédei felgyújtották az uradalom új cséplőgépét, ezzel tiltakozva a gépesítés következtében megszűnő idénymunka ellen.

A kézi cséplést és az állati erővel végzett nyomtatást (a gabonaneműek, ritkábban hüvelyes növények szemtermésének kitapostatása – a szerk.) a gazdák maguk intézték, az uradalmi birtokokon pedig a cselédekkel végeztették. A nyári idénymunkák közül ez adta a legtöbb alkalmi munkalehetőséget. Ezzel magyarázhatók a korai géprombolások is, a bérmunkások okkal féltek attól, hogy elveszítik a biztos kenyérkereseti lehetőséget.

De a folyamatot már nem lehetett megállítani: a század második felétől az uradalmi birtokokon egyre több gőzgéphajtású cséplőgép jelent meg, amelyeket eleinte Angliában szereltek össze, majd néhány évtized múlva már magyar gyárakban is gyártottak.

A leglassabban a felvidéki és az erdélyi megyékben indult el a gépesítés, az ország más területein viszont a módosabb nagyparasztok lassacskán gépre váltottak, a 20. század elejétől a motoros változatra.

Cséplés Ipolytarnócon, 1960-1961

A cséplőgépes cséplés csapatban történt: a gép kezelésére az új munkafázisokhoz alkalmazkodva cséplőbandák szerveződtek, amelyek gépészből, fűtőből, „etetőből” és minden egyéb részfeladatot ellátó segédmunkásokból álltak.

Voltak, akik hányták a kévét, mások hordták a szalmát, pakolták a töreket és zsákolták a magot. Ez a kézi munkához képest sokkal nagyobb együttműködést igényelt; a magyar parasztok számára ez volt az első magasabb szintű szakmunkát és összehangolt erőfeszítéseket kívánó masina.

A cséplőgép használata előtt a munka akár farsangig is eltarthatott, a gépekkel egy hét alatt be lehetett fejezni. Használatuk lényegesen javította a szemnyerés minőségét is.

Együttműködésre, segítésre és annak viszonzására már kézi csépléskor és nyomtatáskor is szükség volt, és amúgy is a paraszti mindennapok része volt az együtt végzett munka és a kaláka. A szervezett működés viszont mást jelent, ha pusztán több embert kell alkalmazni egy munkára (mert például egy család nem bír el vele), és mást, ha ehhez kialakított csapatban, egymáshoz alkalmazkodva, a részfeladatok összehangolásával, szervezetten kell együttműködni. Ez utóbbi a közösségi és társadalmi élet talán egyik legfontosabb építőköve, egyben lehetőség a feudális berendezkedésből való kitörésre.

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 20. számában.

Képek [cc]: mezogazdasagigepgyartas.hu

***