fbpx

Tarts velünk, legyél tagja a Tudatos Vásárlók közösségének!

Csatlakozz hozzánk!

Csalás és ámítás a plakátokon, de mégis ezt szeretjük?

| Bán Dávid

Ez a cikk már 1 éve készült. A benne lévő információk azóta lehet, hogy elavultak, nézd meg, hátha van frissebb cikkünk a témában.

„Figyeljék a kezemet, mert csalok” – mondhatja minden reklámtervező, médiafotós, reklámmal foglalkozó szakember. Megszokhattuk, és talán kezdjük megtanulni, hogy nem minden az, aminek látszik. Pontosabban, lassan eljutottunk oda, hogy semmi sem az, aminek látszik.

Hatalmas apparátus áll
rendelkezésre, hogy a legideálisabb, legvonzóbb kép jelenjen meg egy-egy sztárról,
termékről, illetve annak „reklámarcáról”, az azt bemutató modellről,
manökenről. De miért akarjuk magunkat becsapatni?

A fényképtörténet sokat
köszönhet a reklámnak, hiszen számos technikát, eljárást volt kénytelen
kifejleszteni a fotóipar, hogy a tökéletesség látszatát, a minél pontosabb
megtévesztést, vagy éppen a legmeghökkentőbb hatásokat elő tudják idézni.
Kezdve az egyre rafináltabb nyersanyagoktól, a speciális felvételi technikákon
keresztül egészen a precíz és sok esetben laboratóriumi pontosságú utómunkákig,
minden fázis a tökéletes megtévesztés szolgálatában (is) áll.

Ugyanakkor az is igaz,
hogy a különböző korok nagy fényképészei közül sokan reklámfotókon is kísérleteztek:
Man Ray szolarizált, Moholy-Nagy László montázsokat készített,
egymásra fényképezett, többen a negatívval vagy a nagyításnál kísérleteztek. A
megrendelésre készített reklámképek – a biztos bevételen túl – kitűnő
lehetőséget adtak saját formanyelvük és technikájuk finomítására is. 

De mi történik manapság a
fényképezés után, amikor a valóság Macintosh-processzorban vagy Photoshopban születik
meg? Létezhet-e egyáltalán olyan természetes szépség, megjelenés, amit eredeti
formájában el tudunk fogadni? Vagy már teljes mértékben a virtuális figurákban
látjuk a szépség megtestesülését, a valóság pedig sosem elég szép?

A számítógépes grafikai
programok a fényképet részeire, rétegeire bontják, majd jóformán tetszés
szerinti elemek bevonásával ismét összerakják. Így megjelenik a „tökéletes”
test, amin sehol sincs súlyfölösleg, bőrelváltozás, az arcra egyfajta virtuális
púderréteg kerül, egységes matt felületet létrehozva. Bizonyos részletek
kicserélődnek, akár életből vett fényképdarabokra, akár képpontokból
összerakott virtuális testrészekre. A szem alatti, fotózáskor nehezen
bevilágítható gödröket a szoftver eltűnteti, az ajkakat lágyítja, a tekintetbe
soha nem látott csillogást varázsol.

Az igényesebb retusőrök a
változtatások alapanyagát a kép más részeiből, vagy a sorozat végül meg nem
jelenő tagjaiból emelik át, akárcsak a plasztikai sebészek a bőrfelületet.
Mások több különálló, egymástól független képből hoznak össze egyet, egységes
hatást keltve (vagy éppen ellenkezőleg, kevésbé valószerű hangulatot teremtve).
Így születtek például a Maffiózók (The Sopranos) sorozat plakátjai.  

Nemrégiben nagy port vert
fel a feltételezés, hogy a Dove „természetes szépségeket” felvonultató
reklámkampányában a híres fotográfus, Annie Leibovitz jól exponált felvétele
mellett ismét a retusőröké volt a legfőbb szerep.

Pascal Dangin, a francia fodrászból lett világhírű
fénykép-retusőr és többek között az említett Dove plakát elkövetője New Yorkban
vezeti egyre bővülő, csúcstechnikával felszerelt stúdióját. A New Yorker
hasábjain jelent meg munkásságáról terjedelmes cikk
a közelmúltban címmel, amelyben kitér arra is, hogy az említett Dove fénykép
például komoly kihívást jelentett számára.

A megrendelő célja az
volt, hogy nem feltétlenül vonzó, ámbár életteli nők nézzenek le a plakátról.
Pár nappal később mind a reklámot megrendelő Unilever, mind az alkotók bőszen
helyesbítettek, hogy a cikkben félreértés történt, a retusőr csak a technikai
koszokat távolította el „nagy precizitással”, a hétköznapi szépségek valódiak
maradtak. 

 

A Dangin stúdióját és
precíz munkamódszerét bemutató cikk tanulsága szerint nehéz elhinni, hogy
pusztán technikai javításokat eszközöltek az említett plakáton. A főretusőr
lelkesen avatja be a háromszintes stúdióját végigjáró szerzőt számos apró trükkbe:
miként varázsol egy fényképből „tökéletes” képet; mi az a finesz, ami miatt egyes
sztárok és topmodellek egyenesen kikötik, hogy a róluk készült képeket csak
Dangin csapata tökéletesítheti.

Munkatársai számára
felvételi követelmény – a Macintosh megfelelő kezelése mellett – a rajzkészség,
a hagyományos film- és fényképanyagok ismerete, hiszen szerinte csak az ezekből
a technikákból merített tudás képes életet adni a manipulált digitális
képpontoknak. Dangin ugyanis úgy gondolja, a mai digitális technika eszköz,
amivel még nem tanultunk meg jól bánni, és közben méltatlanul feledjük el a
hagyományos módszerek előnyös tulajdonságait.

A film és az emulzióval
megkent fotópapír finom anyagában még tartalmazott életet, a digitális trükkök
önmagukban erre képtelenek. Ő jó szemmel, pontos megfigyelésekkel – nem utolsó
sorban a fodrász múltból szerzett gyakorlati emberismerettel -, nagy
kitartással és precizitással lehel életet minden egyes pixelbe. De vajon nekünk,
fogyasztóknak, mennyire van igényünk a tökéletesre retusált sztárokra és reklámmodellekre?

Nehéz már megmondani,
hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, azaz a több évszázada a képek által
sugallt és bennünk tudatosított általános szépségideál, vagy az azt igénylő
szemlélő, fogyasztó, megrendelő. A mai társadalmi normákra és elvárásokra hivatkozva
Dangin és kollégái nem véletlenül „mossák kezeiket”: állításuk szerint ők képeiken
csak olyan mértékben manipulálnak, retusálnak, szépítenek, változtatnak,
amennyire megrendelőik óhajtják. Ezen felül ők „csak” éles szemű, ügyes kezű
szakemberek, aki legjobb tudásuk szerint, magas minőségben igyekeznek
kiszolgálni ezeket az igényeket.

A társadalmi elvárások
által programozott fogyasztók tökéletes testeket és arcokat szeretn(én)ek látni
a plakátokon és a reklámfilmekben, és ennek a kivitelezők a legnagyobb
mértékben igyekeznek eleget tenni. Kérdés azonban, hogy mi valóban csak erre a
manipulált világra vagyunk vevők? Már velejéig megrontott minket a virtuális manökenek
valóságra egyre inkább fittyet hányó világa?

A fogyasztók nagy része –
még! – könnyen befolyásolható. Ha a lelkünk mélyén sejtjük, tudjuk is, hogy nem
a valóság az, amit látunk, mégis a csinosabbnak látszó és kevésbé a valós
életből vett figuráknak „dőlünk be”. Szinte észre sem vesszük, hogy tökéletesen
megtanuljuk, megszokjuk és igényeljük a reklámszakemberek által ügyesen
manipulált képi világot.

A svéd egészségügyi és
szociális kabinet reklámtudatossággal foglalkozó kampányának részeként egy kis
számítógépes alkalmazást is készíttetett. Nézd meg, mi az a 12 egyszerű lépés,
amellyel „eszményibbé” változtatnak egy modellt,
retusálj te is!
>>>

A reklámipar – állítása
szerint – nem szociális intézmény. Így nyugodt szívvel saját tetszése szerint
módosítja, szépíti a valóságot, egyben rugalmasan – jóformán észrevétlenül –
tágítva a társadalmi befogadói normákat.

 


Lauren Collins a New
Yorker-ben megjelent Pixel
Perfect
c. cikke alapján.

Ajánlom másnak

Kapcsolódó cikkeink

További cikkek

Legnépszerűbb cikkeink

További cikkek

Legfrissebb videók

Szappan- és vegán szendvicskrém készítéssel zártuk az ÖkoKört

Szappan- és vegán szendvicskrém készítéssel zártuk az ÖkoKört

2022 tavaszán a tavaszi Tiszta otthon és ÖkoKör Kamra csoportok lezárultát és a közösen elért eredményeket egy zártkörű workshoppal ünnepeltük meg. Harmincan gyűltünk össze, hogy a fenntarthatóság jegyében vegán szendvicskrémeket készítsünk a Közöshely dolgozóinak vezényletével, valamint Vászonzsákoslány, azaz Antal Évi a melt&pour szappankészítés rejtelmeibe avatott be minket. Mi az az ÖkoKör? Itt megmutatjuk!

Még több videó
Ugrás a tudatosvasarlo.hu nyitó oldalára

    Kövesd munkánkat, iratkozz fel híreinkre!
    Bónusz: tippek, tesztek, programok