• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

Vonalkódos Betlehem

2005.12.18. /
Ami pár napja még a szív öröméből fakadó adakozás vágya volt, az mára koloncként cipelt "elintéznivaló"-vá torzult.

Az egyik nap szinte filmként pergett le a fejemben, ahogy József és Mária belekeveredik a karácsonyi zsibvásárba a fővárosi forgatagban, ahol a "minden féláron"-akcióktól szédülve szembesülnek azzal, hogy életük legbensőségesebb időszakát, azokat a bizonyos betlehemi napokat, hogyan váltja - szó szerint - aprópénzre az utókor. József, felemelve egy kínai, műanyag barlang-giccset, az árcímkére néz, és szomorúan Mária fülébe súgja: "Te sejtetted, hogy ez lesz belőle?"

Mit tegyen, aki a Megtestesülés csodáját és ajándékát azáltal szeretné még "kézzelfoghatóbbá" tenni, hogy szeretteinek valamivel kedveskedik? A szándék nemes és tiszta, ám a megvalósításban a minket érő információözön erős és kártékony hatású. S ahogy közeledik az ünnep, egyre kellemetlenebb "kötelességként" fojtogat, hogy még sehol sem állunk az évről évre hosszabbodó ajándékozási listával. Ami pár napja még a szív öröméből fakadó adakozás vágya volt, az mára koloncként cipelt "elintéznivaló"-vá torzult. Hol van az a pont, ahol még megőrizhetjük a kezdeti tisztaságot, milyen eszközökkel és hozzáállással érhetjük el, hogy a karácsony szó hallatára ne a pénzköltés és a vásárlás szó ugorjon be pavlovi reflexként?

A fogyasztói és pénzközpontú mentalitás életünk egyre több területére türemkedik be, és magabiztosan hirdeti, hogy képes az értékek kifejezésére. Elvileg akár az emberi kapcsolatok "értéke" is összehasonlíthatóvá válhat a pénz révén - legalábbis ezt tükrözi, ha ajándékozáskor a szeretetünk mértékét szoros kapcsolatba állítjuk a vásárolt ajándék piaci árával. Szintén tévúton járunk, ha azt hisszük, hogy lelkiismeretünket tartósan meg tudjuk nyugtatni azzal, hogy az év közben ki nem fejezett szeretetet, egy látogatás elmulasztását vagy egy segítségkéréstől való elfordulást drágább ajándékkal pótolni lehet.

Az is az ajándékozás őszinteségét kezdi ki, ha - a cserekereskedelem logikáját követve - az befolyásol: tavaly vajon a másik adott-e valamit, s ha igen, akkor milyen értékben? A szív gazdagsága és az őszinte szeretet nem ismeri a méricskélés, a viszonosság és az egyenértékesítés fogalmakat. Viszont nem a földön jár az, aki a túlcsorduló szeretet jegyében aránytalan - bár jó szándékú - költekezésbe kezd, figyelmen kívül hagyva, hogy a családi költségvetés vagy az ösztöndíjak megtakarításai más alapvető kötelezettségek fedezésére is szolgálnak. Hogyan oldjuk fel az ellentmondást, ami a környezet - sokszor kimondatlan - elvárásainak való megfelelési kényszer és az őszinte ajándékozás között feszül, miközben pénzügyi lehetőségeink behatároltak?

December közepe lévén idén talán már megkésett, de mindenképpen megszívlelendő szabály: az advent nem ajándékok után való rohangálásra való, hanem lelki ráhangolódásra, lecsendesedésre. Próbáljuk meg már mindenszentek körül összeállítani a megajándékozandók névsorát, és - akár csendes ima keretében - kezdjük el a gondolkodást: ki minek örülne? (Ezt a listát év közben a határidőnaplóban is vezethetjük, hogy a jó ötletek ne vesszenek el.) Ne áltassuk magunkat, hogy a bevásárlóközpont tompa zajában, szembesülve a kínálattal majd kreatívak leszünk, miközben másik száz ember lökdös hasonló problémákkal a fejében! Ez a stratégia inkább kiszolgáltatottá tesz, és nagyobb valószínűséggel veszünk olyasmit, amit nem is tartunk értékesnek.

De miért kellene egyáltalán vásárolni, miért nem készítünk inkább saját kezűleg valamit? Persze ez több időt, nagyobb empátiakészséget igényel, és könnyen sebezhetővé válhatunk: lehet, hogy nem fogják kellően értékelni igyekezetünket, s azt hiszik, túlzott takarékosságunk áll a háttérben.

Nagycsaládi ünnepléskor gyakori, hogy a családok nem személyeknek külön-külön, hanem családoknak adnak ajándékot. Így közös a készülés, közös az öröm is. Máshol a családtagok (vagy akár családok) - hogy a nagy létszám ellenére is kilátszódjon a betlehemi kisded a csomagolópapírok alól - nevet húznak, hogy ki kit ajándékoz meg. Tavalyelőtt a mi családunkban a testvéreim (6 testvér, 14 unoka és 4 pocaklakó) többszólamú karácsonyi énekekből összefénymásolt kottákat kaptak tőlünk szépen becsomagolva, amelyeket a Nagy Kicsomagolás után megtanultunk és előadtunk. Ezt az élményt nem lehet pénzben kifejezni.

Merjük hát vállalni azt a sebezhetőséget és kiszolgáltatottságot, amelynek Isten is kitette magát azon az éjszakán, értünk! Merjünk saját készítésű vagy lelki ajándékot adni, mert az igazi értéket nem a tárgy ára, hanem a készülés tiszta szándéka, az ajándékozóval lélekben együtt töltött idő, és az érte felajánlott imák jelentik. Próbáljuk ki! Ez valóban megéri!

Dabóczi Kálmán az Altern-csoport tagja.

A cikk eredetileg az Új Ember 2003. december 14-i számában jelent meg.







  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében