fbpx

| The Ecologist

Ez a cikk már legalább 1 éve készült. A benne lévő információk azóta lehet, hogy elavultak, nézd meg, hátha van frissebb cikkünk a témában.

A víztolvajok 2.

A globális vízszolgáltatók privatizálása sokmilliárd dolláros profitot jelent a vállalatoknak – és szennyezést, kikapcsolást, és magasba szárnyaló árakat a fogyasztóknak.

cikkünk
első része itt olvasható

„A történelem legnagyobb engedélyezett
rablása”

De a privatizáció támogatói aligha mutogathatnak
Nagy-Britanniára mint a profitorientált vízszolgáltatásba való zökkenőmentes
átmenet példájára. Kevesebb, mint egy évtized alatt a reálárak közel 50
százalékkal emelkedtek és a kikapcsolási ráták is a magasba szöktek. A
vízszolgáltatás kikapcsolásából adódó egészségügyi veszélyekkel kapcsolatos
közfelháborodásra az új ipar válasza az volt, hogy speciális előre-fizetési
vízórákat szereltek fel azok otthonában, akiknél felmerült a nem-fizetés
kockázata. Amikor egy háztartás képtelenné vált az előre fizetésre, a vízóra
automatikusan kikapcsolta a vízellátást. Mindeközben a vízminőség folyamatosan
romlott és a sajtóban történetek kezdtek megjelenni a fényűző bonuszokról,
amiket az új cégek felsővezetői kaptak.

A Daily Mail már 1994-ben azt írta, hogy a
vízszolgáltató vállalatok „szakítanak a legtöbbet Nagy-Britanniában”. „A
vízszámlák – írta a cikk – emelkedtek, és Nagy-Britannia tíz legnagyobb
vízszolgáltató cégének igazgatói és részvényesei arra tudták használni
monopolista pozíciójukat, hogy véghez vigyék a történelem legnagyobb
engedélyezett rablását.”

A legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy Angliában a
helyzet észrevehetően javult amióta a Munkáspárti kormány 1999-ben
változtatásokat fogadtatott el a vízszabályozásban. Az előrefizetési mérőórákat
megszüntették, és a kikapcsolásokat illetően szigorú korlátozásokat vezettek be.
Az újonnan létrehozott Vízszolgáltatások Irodája szabályozza az ipart és ez
ragaszkodott a vízdíj 12 százalékos csökkentése mellett az infrastruktúrát
fejlesztését célzó beruházásokhoz. De a kérdés még mindig az, hogy az erősen
szabályozott monopóliumok hogyan és miért tudnak gazdaságosabban és
hatékonyabban működni, vagy legalább annyira hozzátenni a közjóhoz, mint a
rendesen működtetett és szabályozott, demokratikusan megválasztott
köztisztviselőknek felelős közhivatalok?

A magánkézben levő vízszolgáltató ipar teljesítménye
a Föld más részein sem biztatóbb. Fejlődő országok városai, ahol profitorientált
vízipari vállalatok működnek, szolgáltatás-kihagyásokat, emelkedő költségeket,
korrupciót és még ennél is rosszabb csapásokat éltek át. Manilában, ahol a
vízszolgáltatás a Suez, a san franciscoi Bechtel cég és az Ayala család
fennhatósága alatt áll, a víz megbízhatóan csak a nap néhány órájában áll
rendelkezésre és a vízdíj-emelkedés olyan komoly mértékű volt, hogy a
legszegényebb családoknak minden hónapban választania kell: a vízért fizetnek,
vagy kétnapi ennivalót vesznek. 2001-ben Ghána kormánya egy IMF hitel
feltételeként beleegyezett helyi vízszolgáltatatási rendszerének
privatizálásába. Hogy befektetőket találjon, a kormány megduplázta a vízdíjat,
tiltakozásokat kiváltva egy olyan országban, ahol az átlagos éves bevétel
kevesebb mint 400 dollár, a vízszámla (azoknak a szerencséseknek, akiknek van
folyóvizük) pedig akár 110 dollárig is felmehet. Cochabambában, Bolívia harmadik
legnagyobb városában a vízdíj 35 százalékkal emelkedett azt követően, hogy egy,
a Bechtel által vezetett konzorcium 1999-ben átvette a város vízrendszerének
irányítását. A városlakók egy része keresetének 20 százalékát költötte vízre. A
kezdeti békés utcai tiktakozások zendüléshez vezettek, amely során hat embert
öltek meg. A bolíviai kormány végül felbontotta a Bechtellel kötött szerződést,
a vállalat vezetőivel pedig közölte, városban maradásuk esetén nem tudja
garantálni biztonságukat. A privatizáció tiltakozásokat váltott ki (és bizonyos
esetekben a választásokat is befolyásolta) Paraguayban, ahol a rendőrség
vízágyúkat fordított a privatizáció-ellenzők ellen, Panamában, Brazíliában,
Peruban, Kolumbiában, Indiában, Pakisztánban, Magyarországon és Dél-Afrikában
is.

Az Egyesült Államokban az atlantai bukás komoly
visszaesésnek bizonyult az iparág számára. „Atlanta lett volna az iparág ragyogó
példája arra, hogy milyen nagyszerű a privatizáció” – mondja Hugh Jackson, a
washingtoni székhelyű fogyasztói érdekvédelmi szervezet, a Public Citizen
munkatársa. „És most a mienk lett a ragyogó példa arra, hogy lehet, hogy ez
mégsem olyan nagyszerű ötlet.”

Peter Gleick egy kicsit optimistább, amikor arra
emlékezetet, hogy gondos felügyelet alatt a magánkézben levő üzemeltetők olyan
előnyöket biztosíthatnak, mint az amúgy el nem érhető befektetési tőke –
különösen a fejlődő országokban. De figyelmeztet: „A vízszolgáltatás
privatizálása nem a versenyről szól. Ezek hosszú távú monopólium-megállapodások.
Ez nem szabad vállalkozás, sem versengő piac.”

Gleick arra is rámutat, hogy ha a kormányok olyan
alkalmatlanok, hogy nem tudnak hatékony vízszolgáltatást működtetni, akkor a
privatizálás felügyeletében is gyengék lesznek: nem lesznek felkészülve arra,
hogy megakadályozzák a rossz gazdálkodást vagy a korrupciót. Viszont, mint
mondja „Már tudjuk, hogy jó kormányok jó vízszolgáltatási rendszert tudnak
működtetni”.

„Az állami kézben lévő közszolgáltatások esetében –
teszi hozzá – a beszedett pénz legalább a közösségben marad. A magánkézben lévő
vállalatoknál a profit elhagyja a közösséget … és valószínűleg az országot
is.”

Cégek felvásárlása
Az 1990-es évek elején
pár vállalat csendben megkezdte a Föld vízrendszerei feletti ellenőrzés
megszerzését. Ahogy a víz értéke emelkedett, a sokmilliárd dolláros vállalatok
mint a Vivendi, Suez, Enron és a Bechtel átfésülték a Földet jövedelmező üzleti
lehetőségeket keresve.
1994 és 1998 között 139 vízzel kapcsolatos
megállapodás született, amelyek összértéke megközelíti a 4 milliárd dollárt.
1999-ben egy hathónapos időszak alatt a Vivendi 6,2 milliárd dollárért a
nyugat-amerikai vízkezelő céget, a US Filtert, a Suez pedig 1 milliárd dollárért
a keleti parti United Water Resources nevű céget vette meg. E két ügyletet
megelőzte az Enron vásárlása: 2,2 milliárd dollárt fizettek a brit Wessex
Waterért.
Ugyanebben az időben indultak el az elektronikus vízaukciók az
interneten. Az olyan weboldalakon mint a water2water.com és a waterrights.com
vízfelesleggel rendelkező egyének (például öntözési szerződéssel bíró
földművelők) eladásra ajánlhatták vizüket az azért legtöbbet fizetőknek.
Mindezen megállapodások és ügyletek eredményeképpen most világszerte emberek
százmilliói függenek a vízlelőhelyeiktől sokezer kilométerre működő
transznacionális vállalatoktól.
Forrás: Jeffrey Rothfeder Every Drop for
Sale, Tarcher Putnam, 2001

1. A public private partnership (PPP), a köz- és
a magánszféra együttműködése, amelynek lényege az, hogy az önkormányzat által
vázolt tervek kivitelezésének, majd üzemeltetésének költségeit részben a
magánszféra vállalja át. (a ford.)

Jon Luoma a Mother Jones magazin
újságírója.

Megjelent a The Ecologist 2004. márciusi
számában.
Lefordítva és közzétéve a kiadó
engedélyével.

Mi nem csak a „szuperzöldekhez” szólunk! Célunk, hogy az ökotudatos életmód és az ehhez vezető vásárlási szempontok bárki számára elérhetők legyenek, éljen bárhol, bármilyen végzettséggel, bármilyen szemlélettel is ebben az országban.

Tevékenységünk a gyártók támogatásától és reklámoktól mentes, nem fogadunk el termékmintákat tesztelésre, nincsenek céges támogatóink, sem reklámbevételeink. És ezt továbbra is fenn akarjuk tartani.

Ahhoz, hogy olyan ügyekkel foglalkozzunk, amikre nincsen hazai vagy más pályázati forrás nagy szükségünk van olyan magánemberek támogatására, mint amilyen Te is vagy! Lehetőségeidhez mérten emiatt kérünk, támogasd munkánkat rendszeres vagy egyszeri adományoddal.

Ne feledd, a pénzed szavazat!

Támogass minket!

Képezd magad a webináriumainkon!

Iratkozz fel hírlevelünkre!

    Válassz hírleveleink közül:*

      Iratkozz fel híreinkre!

      Tippek, tesztek, programok

      Megszakítás