• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

A víztolvajok 2.

2004.08.10. /
A globális vízszolgáltatók privatizálása sokmilliárd dolláros profitot jelent a vállalatoknak – és szennyezést, kikapcsolást, és magasba szárnyaló árakat a fogyasztóknak.

cikkünk első része itt olvasható

„A történelem legnagyobb engedélyezett rablása”

De a privatizáció támogatói aligha mutogathatnak Nagy-Britanniára mint a profitorientált vízszolgáltatásba való zökkenőmentes átmenet példájára. Kevesebb, mint egy évtized alatt a reálárak közel 50 százalékkal emelkedtek és a kikapcsolási ráták is a magasba szöktek. A vízszolgáltatás kikapcsolásából adódó egészségügyi veszélyekkel kapcsolatos közfelháborodásra az új ipar válasza az volt, hogy speciális előre-fizetési vízórákat szereltek fel azok otthonában, akiknél felmerült a nem-fizetés kockázata. Amikor egy háztartás képtelenné vált az előre fizetésre, a vízóra automatikusan kikapcsolta a vízellátást. Mindeközben a vízminőség folyamatosan romlott és a sajtóban történetek kezdtek megjelenni a fényűző bonuszokról, amiket az új cégek felsővezetői kaptak.

A Daily Mail már 1994-ben azt írta, hogy a vízszolgáltató vállalatok „szakítanak a legtöbbet Nagy-Britanniában”. „A vízszámlák – írta a cikk – emelkedtek, és Nagy-Britannia tíz legnagyobb vízszolgáltató cégének igazgatói és részvényesei arra tudták használni monopolista pozíciójukat, hogy véghez vigyék a történelem legnagyobb engedélyezett rablását.”

A legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy Angliában a helyzet észrevehetően javult amióta a Munkáspárti kormány 1999-ben változtatásokat fogadtatott el a vízszabályozásban. Az előrefizetési mérőórákat megszüntették, és a kikapcsolásokat illetően szigorú korlátozásokat vezettek be. Az újonnan létrehozott Vízszolgáltatások Irodája szabályozza az ipart és ez ragaszkodott a vízdíj 12 százalékos csökkentése mellett az infrastruktúrát fejlesztését célzó beruházásokhoz. De a kérdés még mindig az, hogy az erősen szabályozott monopóliumok hogyan és miért tudnak gazdaságosabban és hatékonyabban működni, vagy legalább annyira hozzátenni a közjóhoz, mint a rendesen működtetett és szabályozott, demokratikusan megválasztott köztisztviselőknek felelős közhivatalok?

A magánkézben levő vízszolgáltató ipar teljesítménye a Föld más részein sem biztatóbb. Fejlődő országok városai, ahol profitorientált vízipari vállalatok működnek, szolgáltatás-kihagyásokat, emelkedő költségeket, korrupciót és még ennél is rosszabb csapásokat éltek át. Manilában, ahol a vízszolgáltatás a Suez, a san franciscoi Bechtel cég és az Ayala család fennhatósága alatt áll, a víz megbízhatóan csak a nap néhány órájában áll rendelkezésre és a vízdíj-emelkedés olyan komoly mértékű volt, hogy a legszegényebb családoknak minden hónapban választania kell: a vízért fizetnek, vagy kétnapi ennivalót vesznek. 2001-ben Ghána kormánya egy IMF hitel feltételeként beleegyezett helyi vízszolgáltatatási rendszerének privatizálásába. Hogy befektetőket találjon, a kormány megduplázta a vízdíjat, tiltakozásokat kiváltva egy olyan országban, ahol az átlagos éves bevétel kevesebb mint 400 dollár, a vízszámla (azoknak a szerencséseknek, akiknek van folyóvizük) pedig akár 110 dollárig is felmehet. Cochabambában, Bolívia harmadik legnagyobb városában a vízdíj 35 százalékkal emelkedett azt követően, hogy egy, a Bechtel által vezetett konzorcium 1999-ben átvette a város vízrendszerének irányítását. A városlakók egy része keresetének 20 százalékát költötte vízre. A kezdeti békés utcai tiktakozások zendüléshez vezettek, amely során hat embert öltek meg. A bolíviai kormány végül felbontotta a Bechtellel kötött szerződést, a vállalat vezetőivel pedig közölte, városban maradásuk esetén nem tudja garantálni biztonságukat. A privatizáció tiltakozásokat váltott ki (és bizonyos esetekben a választásokat is befolyásolta) Paraguayban, ahol a rendőrség vízágyúkat fordított a privatizáció-ellenzők ellen, Panamában, Brazíliában, Peruban, Kolumbiában, Indiában, Pakisztánban, Magyarországon és Dél-Afrikában is.

Az Egyesült Államokban az atlantai bukás komoly visszaesésnek bizonyult az iparág számára. „Atlanta lett volna az iparág ragyogó példája arra, hogy milyen nagyszerű a privatizáció” – mondja Hugh Jackson, a washingtoni székhelyű fogyasztói érdekvédelmi szervezet, a Public Citizen munkatársa. „És most a mienk lett a ragyogó példa arra, hogy lehet, hogy ez mégsem olyan nagyszerű ötlet.”

Peter Gleick egy kicsit optimistább, amikor arra emlékezetet, hogy gondos felügyelet alatt a magánkézben levő üzemeltetők olyan előnyöket biztosíthatnak, mint az amúgy el nem érhető befektetési tőke – különösen a fejlődő országokban. De figyelmeztet: „A vízszolgáltatás privatizálása nem a versenyről szól. Ezek hosszú távú monopólium-megállapodások. Ez nem szabad vállalkozás, sem versengő piac.”

Gleick arra is rámutat, hogy ha a kormányok olyan alkalmatlanok, hogy nem tudnak hatékony vízszolgáltatást működtetni, akkor a privatizálás felügyeletében is gyengék lesznek: nem lesznek felkészülve arra, hogy megakadályozzák a rossz gazdálkodást vagy a korrupciót. Viszont, mint mondja „Már tudjuk, hogy jó kormányok jó vízszolgáltatási rendszert tudnak működtetni”.

„Az állami kézben lévő közszolgáltatások esetében – teszi hozzá – a beszedett pénz legalább a közösségben marad. A magánkézben lévő vállalatoknál a profit elhagyja a közösséget … és valószínűleg az országot is.”

Cégek felvásárlása
Az 1990-es évek elején pár vállalat csendben megkezdte a Föld vízrendszerei feletti ellenőrzés megszerzését. Ahogy a víz értéke emelkedett, a sokmilliárd dolláros vállalatok mint a Vivendi, Suez, Enron és a Bechtel átfésülték a Földet jövedelmező üzleti lehetőségeket keresve.
1994 és 1998 között 139 vízzel kapcsolatos megállapodás született, amelyek összértéke megközelíti a 4 milliárd dollárt. 1999-ben egy hathónapos időszak alatt a Vivendi 6,2 milliárd dollárért a nyugat-amerikai vízkezelő céget, a US Filtert, a Suez pedig 1 milliárd dollárért a keleti parti United Water Resources nevű céget vette meg. E két ügyletet megelőzte az Enron vásárlása: 2,2 milliárd dollárt fizettek a brit Wessex Waterért.
Ugyanebben az időben indultak el az elektronikus vízaukciók az interneten. Az olyan weboldalakon mint a water2water.com és a waterrights.com vízfelesleggel rendelkező egyének (például öntözési szerződéssel bíró földművelők) eladásra ajánlhatták vizüket az azért legtöbbet fizetőknek. Mindezen megállapodások és ügyletek eredményeképpen most világszerte emberek százmilliói függenek a vízlelőhelyeiktől sokezer kilométerre működő transznacionális vállalatoktól.
Forrás: Jeffrey Rothfeder Every Drop for Sale, Tarcher Putnam, 2001

1. A public private partnership (PPP), a köz- és a magánszféra együttműködése, amelynek lényege az, hogy az önkormányzat által vázolt tervek kivitelezésének, majd üzemeltetésének költségeit részben a magánszféra vállalja át. (a ford.)

Jon Luoma a Mother Jones magazin újságírója.

Megjelent a The Ecologist 2004. márciusi számában.
Lefordítva és közzétéve a kiadó engedélyével.









  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében