A The Economist minőségi lap, etalon a gazdasági hetilapok piacán. Ugyanakkor reménytelenül hagyományos, piac- és nagyvállalatpárti ortodox közgazdasági nézeteket propagál. Minden, ami ebből kilóg – etika, igazságosság, környezet – úgyszólván értelmezhetetlen a számára.

Tulajdonképpen hízelgő, hogy hosszú cikket szentel az etikus fogyasztásnak – úgy látszik ez már elég fontos ahhoz, hogy foglalkozni kelljen vele. Kritikusan, bírálóan persze. A cikk azonban érveket sorakoztat föl, nem tehetjük meg, hogy ezeket nem vesszük komolyan.

Elöljáróban még annyit: a kiindulópont csak az lehet(ne), hogy a mai világ, és benne a modern, fogyasztói társadalom nagyon komoly problémákkal terhes. A világ ökológiai szempontból nem fenntartható: a klímaváltozás ténye, a gyorsuló és drámai méreteket öltő fajpusztulás, az ökológiai rendszerek súlyosbodó károsodása, a súlyos vegyianyag szennyezés (amely a csecsemők vérétől a sarkvidékek jégtakarójáig mindenhol kimutatható) ezt bizonyítja. És tudjuk, hogy ezeket a problémákat nem önmagában az emberiség létszáma, hanem elsősorban a fejlett országok (a modern gazdaság) pazarló és szennyező termelése és fogyasztása okozza. Az Egyesült Államok egymaga felelős például a klímaváltozást okozó gázok kibocsátásának mintegy 25%-áért.

A globális gazdaság társadalmi szempontból sem fenntartható. Bár a legszegényebbek száma csökkent az utóbbi évtizedben, ez kizárólag Kína és India teljesítménye. Ázsia, Afrika és Latin-Amerika szegény országai közül a többség most rosszabb helyzetben van, mint tíz éve.

Na mármost, lehet, hogy az etikus fogyasztás nem elég jó megoldás e problémákra, de ebből nem következik, hogy a problémák nem léteznek. A The Economist ezt a logikai bakugrást követi el, ami önmagában abszurd. A helyzet az, hogy a cikk számos állítása is az; de legalábbis végletesen egyoldalú. A világ elég bonyolult ahhoz (a tények szinte burjánoznak benne), hogy bármilyen állítást alá lehessen támasztani eseti vagy egyoldalúan tálalt tényekkel. A The Economist pontosan ezt teszi.

Bio

Kezdjük megint a problémákkal! Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO adatai szerint világszerte a termőföldek 70%-a valamilyen degradációtól (szikesedés, túlhasználat, erózió stb.) szenved. Az egészségünket is veszélyeztető vegyianyag szennyezés jelentős része az élelmiszerekkel kerül a testünkbe. A modern mezőgazdaság energiamérlege negatív: azaz több energiát használ fel olajban, gépekben, műtrágyában és permetezőszerben, mint amennyit előállít.

Az üzemszerű mezőgazdálkodás az egyik legnagyobb környezetszennyező. Hozzájárul továbbá a hagyományos mezőgazdasági fajták eltűnéséhez, a genetikai erózióhoz. (A Nagy-Britanniában eladott összes eper 75 %-a például az Elsanta nevű fajtához tartozik. Az Elsanta-epernek nincs különösebb ízértéke, a szupermarketek viszont kedvelik, mert vonzó kinézetét sokáig megtartja a polcokon, és bár hátránya, hogy érzékeny a betegségekre, a vegyszerezést remekül tűri.) A FAO szerint az elmúlt évszázadban a Föld mezőgazdasági örökségének 75%-a elveszett. A kutatások szerint a Kárpát-medence gyümölcs- és gabona-tájfajtáinak többsége is jó eséllyel hamarosan kipusztul.

A genetikai bázis elvékonyodása ugyanakkor kiszolgáltatottá teszi a mezőgazdaságot a kártevőkkel és a betegségekkel szemben, és csökkenti a fogyasztók választási lehetőségét, tehát jóléti veszteséget jelent. A génmódosítás viszont – amelynek semmi köze a nemes célokhoz: ne feledjük, az eddigi génmódosítások háromnegyede arról szólt, hogy a növényt ellenállóvá tegyék ugyanazon cég egy erős permetezőszerével szemben – ismeretlen egészségügyi és ökológiai kockázatokat testesít meg. Az élelmiszerekhez kapcsolódó egészségügyi kockázatok észlelhetően megnőttek az utóbbi években.

A biogazdálkodás ezekre a problémákra kínál gyógyírt. A termőföldet nem túlhasználja, hanem éppen ellenkezőleg: gyógyítja, helyreállítja. Egészséges, vegyszermentes élelmiszereket állít elő. Az adott talajhoz, klímához illő tájfajtákat termel. Ha valaki tud ennél jobb megoldást a fenti problémákra, elő vele!

A The Economist cikke minderről nem szól. Viszont több erősen vitatható állítást tesz.

A biotermesztés nem jó a környezetnek, mert az alacsonyabb termésátlag miatt több földet használ, így hozzájárulhat az esőerdők irtásához.

Nem bizonyított, hogy az organikus termesztés jelentősen alacsonyabb termésátlagokat produkálna: egyes adatok szerint a termésátlag gyakorlatilag megegyezik az intenzív mezőgazdaságéval (erről itthon például Ángyán József munkásságából tudhatunk). De ha nem is lenne így, méltánytalan az esőerdők pusztulását vagy az éhezést összefüggésbe hozni a biotermeléssel.

Az esőerdők masszív irtásának elsősorban üzleti (faipari és bányászati) okai vannak; az éhezést pedig nem az élelmiszerek abszolút hiánya okozza, hanem az egyenlőtlen elosztás, a szegénység. Ha pedig komolyan felmerülne, hogy nem tudunk elegendő élelmiszert megtermelni, akkor sem az intenzív, vegyszerező mezőgazdaság a megoldás, hanem a táplálkozási szokások megváltoztatása: kevesebb húsfogyasztással sokkal több embernek elegendő élelmiszer állítható elő. (A hús „előállítása” rettenetesen energia- és anyagigényes folyamat: egy nagyságrenddel nagyobb, mint az azonos tápértéket képviselő növényi élelmiszeré.)

Hiába a biotermesztés, ha utána szállítás során rengeteg energiát elfogyasztunk, szennyezőanyagot bocsátunk ki.

Ez így igaz, valóban tudatos ökogazdák ezért igyekeznek helyben értékesíteni. A Galgafarm Alapítvány például ezért fel is hagyott az exporttal, sőt, Magyarországon sem szállít 60 km-nél messzebbre. De a szállítás problémájára mindjárt vissza is térünk. Azt azonban szögezzük le: a szállítás okozta környezetszennyezés független az organikus termelés előnyeitől. Hogy úgy mondjuk „csúsztatás” a kettőt összemosni.

Nem bizonyított, hogy a bio egészségesebb vagy finomabb, mint az ipari mezőgazdaság terméke.

Nos, az ízről ne is beszéljünk: aki evett már biogyümölcsöt, zöldséget, az tudja, mi a különbség ezek és a hipermarketek kényszerérlelt, ízetlen termékei között. Hanem az egészségről szólni kell! Egyrészt a bio gyakorlatilag vegyszermentes, ezért egészségesebb, mint az ipari mezőgazdaság terményei. Másrészt a valódi talajon termesztett növények vitaminokban, mikroelemekben is gazdagabbak lesznek. Egyszerűen belátható, hogy a műtrágya csak néhány elemi részt pótol vissza a talajba. Ám a talaj élő, gazdag rendszer, nem egyszerűen nátrium- vagy foszfátlerakat. A vizsgálatok szerint egyébként a zöldségek, gyümölcsök mikroelem- és vitamintartalma valóban drámaian (50-70 százalékkal) csökkent az elmúlt évtizedekben, amiben sajnos semmi meglepő sincs.

Helyi termék

A közlekedés és azon belül az áruszállítás felfutása több szempontból is figyelemre méltó.

Először is, nem árt emlékeztetni magunkat, hogy bizony a globális gazdaság működésének, a nemzetközi kereskedelemnek vannak ilyen mellékhatásai, mint a szállítási igények és az ezzel járó környezetkárosodás növekedése. E mellékhatásokról – vagy a közgazdaság nyelvén: tranzakciós költségekről – a globalizáció hívei hajlamosak elfelejtkezni. (Például akkor, amikor a nemzetközi kereskedelem áldásos hatását emlegetik a hatékonyabb erőforrás-felhasználás előmozdításában.)

Másrészt a szállítás felfutása maga is tükrözi a globalizáció erőforrás-felélő működési módját, illetve bizonyítja, hogy a környezeti erőforrások nincsenek megfelelően beárazva. Máskülönben nem lenne lehetséges az, hogy Dél-Koreából megközelítőleg ugyanannyiba kerül hajón elszállítani egy gépkocsit Spanyolországig, mint kamionon elvinni ugyanoda Dániából; hogy akár jobban megérje Nagy-Britanniából Indiába elszállítani egy műfogsort javításra, mint helyben megcsinálni.

A Wupperthal Institut munkatársai az eperjoghurt útját kísérték végig Németországban az alapanyagoktól a boltig: megdöbbentő mennyi szállítás testesül meg egy dobozban. Ide kapcsolódik, hogy ugyancsak Németországban az elmúlt húsz évben megkétszereződött az élelmiszerek szállítása, miközben a fogyasztás mennyisége lényegében nem változott.

Mindezen példák azt bizonyítják, hogy a termelés „hálózatszerű” megszervezése, és a szállítás integrálása a termelési folyamatba olcsóbb, mint a helyben előállítás. Félő, hogy a rugalmas termelés költségeit itt a társadalom fizeti meg az útépítés támogatásán, és a közlekedés okozta környezeti károk elviselésén keresztül.

Milyen megoldások kínálkoznak erre a problémára? Adódik a hatékonyság növelése: kisebb fogyasztású, kevésbé szennyező járművek használata. De a hatékonyság növekedését az utóbbi évtizedekben többszörösen ellensúlyozta a szállítás mennyiségének abszolút növekedése. Kevesebbet kell tehát szállítani. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy kevesebbet fogyasztunk és/vagy a helyben termeltet, a lokális termékeket fogyasztjuk. Megint: ha valaki tud jobb megoldást, elő vele!

A The Economist azt állítja: néha az úgymond helyi szállítás szennyezőbb, ha kisebb rakterű, öreg szállítójárművet használunk. Egy kamion távolabbról is kevesebb energiával szállíthat nagyobb mennyiséget.

Ez bizonyára így van egyedi esetekben. A fenti tények azonban arra utalnak, hogy a szállítás felfutása és az ezzel kapcsolatos energiafogyasztás, környezetszennyezés növekedése komoly gond. Kevesebb kamion kellene, és kevesebb szállítás.

A The Economist szerint továbbá a szállítás környezetterhelését messze ellensúlyozhatja a kisebb energiaigényű termelés. Mondjuk paradicsomot Spanyolországban a szállítással együtt is kisebb környezetterheléssel termeszthetünk, mint Angliában melegházakban.

Igen ám, de a mi válaszunk az, hogy idényzöldségeket kell fogyasztani (ld. a TudatosVásárló.hu idényzöldség táblázatát), és csak olyasmit termelni, ami a talaj és a klíma adottságainak megfelel. Megint: a The Economist eleve rossz alternatívákat hasonlít össze – így könnyű érveket találni.

És akkor még nem szóltunk a helyi termékek egyéb előnyeiről: az élelmiszerbiztonság növekedéséről vagy a helyi kulturális hagyományok megőrzéséről.

Fair Trade

A méltányos kereskedelemről mi is többször írtunk (ld. kapcsolódó cikkeinket), most nem ismételjük meg az ott elmondottakat (a The Economist cikke a szokásos ellenérveket sorolja).

Azt az elképesztő csúsztatás azonban nem hagyhatjuk szó nélkül, amely a nagybirtokokon fillérekért dolgozó bérrabszolgák helyzetéért a fair tradet teszi felelőssé, mondván, hogy a magasabb ár csak növeli a túltermelést, és rontja a nem fair trade-ben dolgozó vállalatok dolgozóinak helyzetét! Brazília például – úgy is, mint kávénagyhatalom – a világ egyik legigazságtalanabb országa, ami a földtulajdon megoszlását illeti. A földek 95%-a a földtulajdonosok 1%-ának a tulajdonában van. A mezőgazdasági népesség túlnyomó többsége föld nélkül, kiszolgáltatott helyzetben igyekszik munkát találni. És az ő helyzetükért a fair trade a felelős!?

Megint: a fair trade bizonyára tökéletlen eszköz, hogy a világ igazságtalanságain kicsit enyhítsen. De mi lenne az alternatíva? A neoliberális globalizáció nem képes fejlődési, kitörési lehetőséget kínálni a szegénységben élő milliárdok számára. A főáramba tartozó, de kicsit is érzékenyebb közgazdászok erre már rájöttek. Dani Rodick, a Harvard Egyetem közgazdásza szerint a globális receptek csődöt mondtak, a helyi lehetőségekből kiindulva kell mindenhol megtalálni a fejlődés lehetőségét. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász legutóbbi könyvében pedig kiadja a jelszót: Fair trade for all! Méltányos kereskedelmet mindenkinek! Hát mi aztán egy Nobel-díjassal nem szállnánk vitába…

És végül: a The Economist azt sugallja, mintha a „vásárlás politikája” helyettesítené a demokratikus politikai aktivitást, amit rosszalló fejcsóválással kommentál.

Bár mi is azt valljuk: a pénzed szavazat, soha nem gondoltuk és nem állítottuk, hogy ez helyettesítené a valódi szavazatot vagy a politikai cselekvés más formáit. A világunk rosszul van berendezve, és ezen sokféle módon próbálhatunk változtatni. A hagyományos politikai úton, vagy a civil aktivitás „új politikájával” (mi például létrehoztuk ezt a portált) – de egy fogyasztás orientált társadalomban, ahol a pénz az úr, bizony a vásárlási döntéseinkkel is.

A világ tudatos vásárlói végül elérték, hogy még a The Economist is foglalkozott velük… Most kezd csak a dolog érdekessé válni!