Különféle nyomásgyakorló csoportok és gyakran a szélesebb közvélemény is olyan elvárásokat fogalmaznak meg a vállalatokkal szemben, mint például bizonyos reklámok visszavonása a gyerekekre tett állítólagos káros befolyásuk miatt, a termékek környezetbarát módon előállított papírba való csomagolása, a törvények által előírtaknál is szigorúbb termékbiztonsági szabványok alkalmazása, veszteséges üzemegységek fenntartása munkanélküliségtől sújtott területeken, a helyi közösségek, önkormányzatok problémáiból való részvállalás (parkfenntartás, sportcsapatok szponzorálása, stb.). Jogosnak tekinthetők az ilyen igények? És egyáltalán, mi az oka annak, hogy ezek megfogalmazódnak, sőt, gyakran széleskörű egyetértéssel találkoznak?

A közgazdászok hitvallása szerint a piac önmagában is képes a társadalmi jólétet maximalizálni. Adam Smith „láthatatlan kéz” elméletét szokták a piac független logikájának megfogalmazásaként tekinteni. A szokásos értelmezés szerint a Smith-i elmélet azt fogalmazza meg, hogy a piac az a gazdasági mechanizmus, amely a legnagyobb jólétet képes előállítani, és ez a mechanizmus akkor működik a legjobban, ha minden gazdasági szereplő csupán a saját jól felfogott érdekét követi és más szempontra nincs is tekintettel. A piac ugyanis mint egy láthatatlan kéz elrendezi azt, hogy az összesített eredmény a társadalom szempontjából a lehető legjobb legyen. Így tehát a „láthatatlan kéz” elmélete nem lenne más, mint Mandeville ismert paradoxonjának egy változata, miszerint a „magánbűnökből lesz a közjó”.

Anélkül, hogy hosszas elmélettörténeti értekezésbe bocsátkoznánk, meg kell jegyezni, hogy ez egy erősen leegyszerűsített értelmezés. Bár Smith az egyéni önérdekkövetésben látja a piac hatékony működésének és ezáltal a társadalmi jólét növelésének a kulcsát, „modellje” csak meghatározott feltételek mellett működik. Példái (a mészárosról, a pékről) azt sugallják, hogy ez a piac az egyének közötti csere színhelye, ahol elosztási problémák és külső gazdasági hatások (externáliák) nem léteznek, azaz az egyének átlátják döntéseik következményét. Az önérdek tehát ezen csere motivációs hátterét adja, és nem zárja ki, hogy a döntések következményeinek morális következményei is mérlegelve legyenek. Kissé leegyszerűsítve tehát azt mondhatjuk, hogy a Smith-i piac a kisvállalkozók piaca, ahol a döntések következményei az egyén számára még átláthatóak, és ahol bár nem a mészáros jóindulatán, hanem jól felfogott érdekén múlik, hogy hús kerüljön asztalunkra, a moralitás még sincs teljesen száműzve, hiszen Smith hallgatólagosan feltételezi, hogy a piaci szereplők „fair” módon, a szerződéseket és ígéreteiket, valamint az erkölcsi szabályokat (pl. „Ne lopj!”) betartva tevékenykednek.

Igen ám, de mi van akkor, ha a piac már rég nem a kisvállalkozók piaca, és ha a vállalati működéssel kapcsolatos etikai és társadalmi problémák mind léptékükben, mind összetettségükben meghaladják azokat, amiket az egyén szintjén lehet még kezelni? A mészárostól vagy a péktől még ésszerűen elvárható, hogy tisztában legyen a tevékenységével összefüggő társadalmi normákkal, morális elvárásokkal, és ezeket be is tartsa. De miként várható ez el egy nagyvállalattól a gyors társadalmi változások sodrában? A múlt század második felétől exponenciálisan felfutó ipari termelés, az ezzel járó társadalmi átrétegződés, a hirtelen képződött hatalmas vagyonok és az ijesztő hatalommal bíró vállalatbirodalmak megjelenése új helyzetet és problémákat eredményezett. Egy-egy vállalat és vállalkozó döbbenetesen nagy vagyon felett rendelkezett, és döntéseinek az egész gazdaságban érezhető kihatása volt. Ennek következtében például a „korlátlan lehetőségek hazájaként” emlegetett és liberális mintaállamnak tartott Egyesült Államokban a múlt század második felétől egészen az első világháború végéig széleskörű társadalmi támogatást élvező és a vállalatokkal szemben alapvetően morális kifogásokat támasztó mozgalmak követelték a nagyvállalatok megrendszabályozását. Ekkor úgy tűnt, hogy társadalmi kontroll hiányában a piac függetlensége és a vállalkozás szabadsága nem a közjót mozdítják elő; a „láthatatlan kéz” a mészárost és a péket még eligazgatta, de a nagyvállalatokhoz túl gyenge.

Az üzleti szférát ért kritikákra jellemző „vállalati” reakció ekkoriban a jótékonykodás. Az idézőjel használatát az indokolja, hogy voltaképpen nem vállalati, hanem vállalatvezetői reakcióról van szó. Amikor Carnegie, Rockefeller és más multimilliomos tőkések adományokat osztogattak, jótékony célú alapítványokat hoztak létre, lakásokat építtettek a szegényeknek stb., tulajdonképpen individuális választ adtak olyan morális kihívásokra, amik pedig lehet, hogy magasabb, tehát szervezeti vagy akár társadalmi szinten (is) kezelést igényeltek volna. Ez egyszersmind jól beleillik a piacról mint „láthatatlan kézről” alkotott koncepcióba, hiszen e nagyvállalkozók úgy érezhették, hogy megtették azt, ami morálisan elvárható tőlük mint egyénektől és állampolgároktól, ugyanakkor üzleti tevékenységük ettől függetlenül, érdekeiknek megfelelően zavartalanul folyhatott tovább.

A vállalatok társadalmi megítélése gyökeresen csak a második világháborút követő két évtizedben változott meg a fejlett világban. Számos tényező hatására láthatólag megalapozódott a piac viszonylag széleskörű társadalmi legitimációja. A gazdasági növekedésnek hála a piac legitimálta magát funkcionálisan, mint a jólét növelésének leghatékonyabb eszköze. De nem elhanyagolható az ideológiai legitimáció jelentősége sem, hiszen a demokrácia és az egyéni döntéseken alapuló piaci gazdálkodás nemcsak politikailag, az adott történelmi kontextusban, de eszmei gyökereit tekintve is valahogy összetartozónak látszott. A piaci kudarcok (amely jelenségcsoportot a közgazdaságtan externáliának hív) persze nem tűntek el, ám a kialakuló jóléti állam éppen ezek mérséklésére vállalkozott, bizonyos értelemben mentesítve a vállalatokat e problémák kezelése alól. Mindezek mellett úgy tűnt, a piac morális legitimációjára nincs szükség – elhalkultak a vállalatokat bíráló hangok, társadalmi mozgalmak. A „láthatatlan kéz” doktrínája mint a piac etikai semlegességének koncepciója újra megfogalmazódott: Milton Friedman sokat idézett esszéjében azt állítja, hogy a vállalat társadalmi felelőssége a profit növelésében merül ki.

Fontos megjegyezni, hogy Friedman (Adam Smith-hez hasonlóan) nem vonja kétségbe a törvényekben, illetve erkölcsökben megtestesülő „játékszabályok” betartásának fontosságát. Azt képviseli azonban, hogy az alapvető szabályok betartásán túl semmi több nem várható el a vállalatoktól, mint saját profitérdekük következetes képviselete. A vállalat felelőssége a részvényesek felé áll fenn, a lehető legtöbb hasznot kell hoznia nekik. Ha társadalmi problémákkal kapcsolatosan felelősséget vállal, úgy nem tesz mást, mint mások (ti. a részvényesek) pénzén jótékonykodik.

A hatvanas évek végétől kezdve azonban ismét bizalmi és legitimációs válságról szokás beszélni a vállalati működéssel kapcsolatban. Az amerikai közvélemény-kutatások a negyvenes években adott válaszokhoz képest a vállalatokról, menedzserekről egyre negatívabb véleményeket jeleznek. De még 1968-ban is az amerikaiak 70 százaléka gondolta, hogy a vállalatok egyensúlyt tartanak profitérdekeik és a társadalmi érdek között, ez a szám 1976-ban azonban már csak 15 százalék volt. A televízió műsorait elemző tanulmányok ugyancsak arról számolnak be, hogy a vállalatigazgatók, menedzserek többnyire mint pénzéhes, cinikus, egyértelműen negatív karakterű figurák vannak ábrázolva, ami nyilvánvalóan a közvéleményben ténylegesen meglévő előítéletekről tanúskodik (miközben persze táplálja is azokat).

Mire vezethető vissza a vállalatokba vetett bizalom csökkenése a hetvenes években? A piac ideológiai igazolása nem elég, a funkcionális pedig nem működik elég hatékonyan, hiszen 1. a gazdasági fejlődés lassult, 2. a korábbi általános gazdagodás ellenére sem tűntek el a társadalmon belüli jelentős vagyoni különbségek, ráadásul 3. a gazdasági mellett a tágan értelmezett jólét elemei (például a tiszta környezet) is veszélybe kerülnek, mégpedig egyértelműen a gazdasági tevékenységek (termelés és fogyasztás) miatt, valamint 4. a vállalatok nagysága és hatalma minden korábbinál ijesztőbbre nőtt (ekkortól kezd erősödni a multinacionális vállalatok jelentősége is a világgazdaságban) és számos eset tanúsítja, hogy ezzel vissza is éltek.

Ami az első pontot illeti: a gazdasági növekedés a hetvenes évek óta ugyan némileg nekilendült, azonban közismert, hogy a lakosság jóléte nem nőtt a gazdasággal párhuzamosan. Az Egyesült Államokban az elmúlt húsz évben átlagosan évi 3 százalékos volt a gazdasági növekedés, a reáljövedelmek azonban csak évi átlag 0,3 százalékkal nőttek. Általános az érzés, hogy a vállalatok nem osztják meg a társadalommal a fejlődés gyümölcseit. Külön kiemelendő továbbá a harmadik pont: az elmúlt időszakban megsokasodtak a különböző, ún. posztmateriális értékek védelmére szerveződött társadalmi mozgalmak. A környezetvédő, a feminista, a fogyasztóvédelmi stb. csoportok gyakran éppen a vállalatok ellenőrzését tekintik fő feladatuknak, hiszen a gazdaság mára némileg „túlsúlyos” alrendszerévé vált a társadalomnak. Ráadásul megingott a bizalom az állami szabályozás szerepében is. A piaci kudarcok (market failure) mellett a kormányzat kudarcáról (government failure) is elkezdenek beszélni, hiszen az állami intézkedésekről gyakran kiderül, hogy költségesek és csak csekély eredménnyel járnak, azaz nem elég hatékonyak a piac kudarcainak ellensúlyozására. A kormányzati kudarcokra született reakció a neoliberális gazdaságpolitika, amely az állami szerepvállalás csökkentését, a piac előtérbe helyezését propagálta. A piac szerepének hangsúlyozása ugyanakkor a vállalatok felé megfogalmazódó társadalmi elvárásokat is erősítette. Hiszen ha az állami intézkedések alkalmatlanok a piaci kudarcok kiküszöbölésére, a vállalatokra nagyobb felelősség hárul ezek enyhítésére. Nem mellőzhető immár a morális legitimáció: a vállalatoknak mindinkább bizonyítaniuk kell, hogy vagyonukat kifogásolhatatlan tevékenységek révén szerzik, hogy tisztában vannak társadalmi súlyukkal és az ezzel járó társadalmi felelősséggel.

Természetesen minden üzletember tisztában van vele, hogy a vállalat jó hírére vigyázni kell, hiszen különben hosszabb távon veszélybe kerülhet a működése. Amennyiben azonban a vállalat jogi és etikai kötelezettségeinek csupán a vállalat hosszú távú fennmaradása érdekében tulajdonítunk jelentőséget – miként ezt a piac etikai semlegességét vallók teszik -, úgy az történik, hogy ezeket csak eszközként kezeljük. A felelős vállalat koncepciója alapján ez a felfogás elfogadhatatlan, hiszen semmilyen etikai alapon nem igazolható. Az ellenkezője, vagyis az, hogy a jogi és az etikai normák többsége olyan minimális szintű elvárást fogalmaz meg, amely gyakorlatilag minden körülmény között tiszteletben tartandó.

Természetesen adódhat olyan szituáció, mikor valamely jogi vagy etikai szabályt megszegünk, anélkül, hogy immorálisan cselekednénk. A legnyilvánvalóbb ilyen helyzet a normaütközés esete, azaz, amikor két különböző – és egyenként legitim – etikai elvárás egy konkrét szituációban más-más magatartást ír elő. Ilyenkor bármelyiket fogadjuk is el, megsértjük a másikat. A vállalati gyakorlat során is előfordul, hogy a vállalati tevékenység által valamiképpen érintettek (a fogyasztók, az alkalmazottak, a beszállítók, stb.) különböző, önmagukban legitim igényeket támasztanak a céggel szemben, amelyeknek mind lehetetlen megfelelni. Tehát az etikai normák alkalmankénti áthágása önmagában nem elfogadhatatlan a felelős vállalat koncepciója alapján sem. Az azonban, hogy a vállalat jogi és etikai felelősségét szisztematikusan alárendeljék a profitcéloknak, illetve instrumentálisan kezelve őket csak akkor juthassanak érvényre, ha a vállalat fennmaradása szempontjából ez fontossá válik, nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Tudniillik az ilyen gyakorlat abból indul ki, amit a felelős vállalat koncepciója kétségbe von, hogy a piaci, vállalati tevékenység más értékeknek, normáknak és céloknak van alárendelve, mint egyéb társadalmi tevékenységek, és hogy ez utóbbiak érték-, norma- és célrendszere csak annyiban bír relevanciával a piac számára, amennyiben fennmaradása érdekében ez szükséges.

A vállalat etikai és társadalmi felelősségének határait lehetetlen teljesen precizitással meghatározni. Ez a tárgy természetéből fakad. A bonyolult társadalmi interakciók újabb és újabb, előre nem látható helyzeteket produkálhatnak. Ráadásul ezek értelmezése, erkölcsi megítélése sem magától értetődő. Az etikai tradíció kétezer éves történelme az etikai értékek, normák, elvek és érvek jelentős gazdagságát nyújtja, amelyek között (konfliktus esetén) lehetetlen vitathatatlan prioritássorrendet felállítani, és amelyek többsége ugyan „hallgatólagos tudásunk” része, alkalmazásuk azonban mégsem mindig magától értetődő, még értő elemzés után sem. Ezzel a ténnyel számot kell vetni, jóllehet kár volna a bizonytalanságot túlbecsülni. Ha jobban belegondolunk, a vállalati felelősség egyéb területei sem determináltak. Vegyük például a pénzügyi felelősséget! Ebbe a fenntartható, eredményes vállalati működés tartozik bele, ami kizárja pl. a felelőtlen és kockázatos (jóllehet gyakran igen jövedelmező) spekulációt. De hogyan húzható meg a határ a felelőtlen spekuláció és az ígéretes üzleti lehetőségek kihasználása között? Néha ez egyértelmű; még gyakrabban azonban igen nehéz megbecsülni egy üzleti döntés kockázatát. A gazdasági (akárcsak az etikai) felelősség érvényre juttatása is megfontolt döntéseket, körültekintő mérlegelést és időnként némi bátorságot kíván. A felelősség fogalma éppen erre a mozzanatra utal: döntéseinkért, tetteinkért jót kell állnunk önmagunk és mások előtt, legyen szó akár pénzügyi, akár etikai kockázatokról. (A szöveg rövidített változata Boda Zsolt „A vállalat társadalmi felelőssége” című tanulmányának, amely megjelent a Boda Zsolt és Radácsi László szerkesztette Vállalati etika című kötetben, Budapest, BKE VKI, 1997.)