A Vendvidék sok szempontból különleges táj. Határainkon belül a következő településeket soroljuk ide: Felsőszölnök, Alsószölnök, Szakonyfalu, Kétvölgy, Apátistvánfalva, Orfalu és a dombokból már kicsit kieső Rábatótfalu (Szentgotthárd része). Ezek közül Orfalu a legkisebb, talán Kétvölgy a legszebb, Felsőszölnök pedig a leghitelesebb.

Túránk helyszíne most a Vasi-Hegyhát, de a vendek földje valamennyire átnyúlik a szomszédos Őrvidékre is. Ám a két terület kultúrtörténete jócskán eltér. Az Őrség lakóit egykor katonáskodó magyar nép tette ki, akik a hadászati és gazdálkodási szempontból előnyös magasulatokra telepedtek.

Az egy-egy dombtetőn gyökeret verő településdarabok, úgynevezett szerek néhány házból álltak, és sokszor igen messze estek egymástól. A Vendvidék lakossága viszont máig délszláv nemzetiségű és nyelvű, „falvaik” pedig szórványtelepülések. Házaik nagyon szellősen, de egy-két völgyön belül maradva, itt-ott sűrűbb csoportokat alkotva, utcára emlékeztető utak mentén foglalnak helyet.

Nagyon árulkodó az ország legnyugatabbi településének, Felsőszölnöknek pár adata: lakossága 600 fő, amelynek 90%-a szlovén; a falu hossza 9 km, és csak a völgy két oldalának lejtőire futó kavicsos utak 18 km-t tesznek ki. Mivel a helyiek csak a vendégekkel beszélnek magyarul – egymás közt egy szláv nyelvjárásokon belül is sajátos dialektust használnak –, elég csöndben maradni, és máris olyan, mintha külföldre pottyantunk volna.

A Vendvidék két egységre oszlik: a fenti felsorolás első három települése csak Szentgotthárdról, illetve Szlovénia felől bevehető, a többi falu pedig a vidék másik sarkában van. Így aztán bárhol szállunk meg, lesz egy fele a tájnak, ahová csak nagy vargabetűvel vagy gyalog tudunk eljutni.

A két csoporton belül érdemes kerékpárral lavírozni, de a falvakon belül a gyalogkörút a legjobb. Egy tipikus ilyen körút lehet a Kétvölgy–Alsószölnök–Szakonyfalu háromszögesítette kör, de vannak más variációk is, mint például a hármas határ, ahol percenként három országot látogathatunk körbe figyelmesen.

Égerliget, struccpáfrány, lepkesereg

Az Alpokalján járunk, ahol sok eső esik, a napsütéses órák száma kevés, a talaj agyagos. Mezőgazdasági művelésre az ilyen időjárású, meredek oldalak csak nagyon korlátozott módszerekkel hasznosíthatók. Nem véletlen, hogy hatalmas, gyönyörű erdőket találunk itt a mai napig az alpi fenyvesek és az őrségi bükkösök határán, a hosszú völgyekben pedig patakok csorognak kanyarogva, lassan.

Az egyik legmegkapóbb érdekesség minden bizonnyal a majd embermagasságú struccpáfrány öles kelyhe. De itt találjuk az ország legtöbbfajta lepkéjét is. Ezekben az erdőkben évszázadok óta úgynevezett szálalásos erdőhasználat folyt, ami folyamatos faellátást biztosított egy-egy családnak nemzedékeken keresztül.Nagyon különös facsoportok kísérik a vízfolyásokat: égerligetek, néhol pedig pangóvizes lápok ülnek a meder mellett. Nemcsak a táj és az éghajlat, hanem az állat- és növényfajok egyes képviselői is jelzik a nyugatra emelkedő magashegység jelenlétét.

Míg az Őrségben hatalmas tarvágások ejtettek sebet az egykor kiterjedt rengetegen, itt a Vendvidéken máig sok ősöreg erdőfolt megmaradt. A jó erdők és a csapadékos időjárás páratlan életfeltételeket biztosít a gombáknak. Jövetelünk fő célja éppen az itteni erdők messze földön híres gombaszőnyegei.

Mohapárnák a Fekete-tó nevű lápon

Gombászási gyorstalpaló

Háromféle ember van: aki gombászik, aki nem, és aki mindig el akarja kezdeni, csak valahogy mégsem sikerül neki.

Az első csoport tudja, hogy az Őrség és a Vendvidék legendás gombalelőhelynek számít. Az utolsó csoport aggályai pedig érthetők: a határozókönyvekben néha jobban hasonlít egymásra két különböző fajú gomba, mint az erdőben két egyfajú.

A tévedés kockázata viszont, lássuk be, igen nagy. Pedig minden gombász elkezdte valahogy, és csak kevesen indítottak tanfolyammal.Vannak ugyanis biztonságos bejáratok – de semmiképpen sem arra gondolok, hogy szedjünk le mindent, aztán mutassuk meg egy szakértőnek, aki majd kiborítja az egész kosarat, mert egy mérgezőt is közé raktunk.

Ellenben meg lehet barátkozni néhány könnyen felismerhető fajcsoporttal. Ilyen a sárga rókagomba és rokonai vagy a tinóruk népes családja. Icipici tehetséggel és néhány alapszabály betartásával elérhetjük azt, hogy kevés gombát vigyünk ki feleslegesen az erdőből (sokat amúgy sem illik).

Ha egyszer alaposan megnéztünk három-négy rókagombát, mindig meg fogjuk ismerni: lemezek helyett merev erek húzódnak kalapja alján. Néha halvány, néha narancssárga, és fiatalon majdnem mindig bódító kajsziillata van. A világító tölcsérgombával tartják összetéveszthetőnek, de könnyű megkülönböztetni őket: az utóbbinak lemezei vannak.

A tinórukat azért érdemes felvenni a palettára, mert közéjük tartoznak a vargányák. A tinóruk is tönkkel, kalappal rendelkeznek, de lemezeik helyén hatszögletű-körös csövekből álló, vaskos szivacsos réteget találunk.

Olyan félelmetes nevűek is találhatók köztük, mint a sátán- és a farkastinóru, bár ezek nem halálosak, csak rosszullétet okoznak. De szerencsére könnyű őket felismerni: ha a gomba bármelyik része pirosas vagy sárgás színezetű, majdnem biztos, hogy mérgező tinóruval van dolgunk.  A másik biztos jel, ha megvágásra megkékül: ezt még a leszedetlen gombán, egy kicsípett darabon is tudjuk ellenőrizni.

Keressük tehát inkább a vargányát, amely biztosan finom, és ami lényeges, nem védett. Leginkább a tömzsi, hordószerű tönkjén látható hálózatos mintáról ismerhetjük meg. Az idősebb vargányák csöves termőrétege olajzöldes-barnás színű, de ez nem gond; a fiataloké kemény, krémszínű.

Természetesen ezeket is be kell mutatni hozzáértőnek. És ne feledjük, legfeljebb napi 2 kiló vadgombát szedhetünk le fejenként büntetés nélkül, legyünk tehát ügyesek! Érdemes júliustól szeptemberig keresgélni, a hosszas, bő esőzést követő 3-6 napi meleg után nem nagyon csalódhatunk.

Kép [cc] Kovács Gyula

Megjelent a Tudatos Vásárló Magazin 24. számában.

***