A távhőszolgáltatások fő jellemzője, hogy a fűtőanyag
égetése nem a felhasználás helyén, hanem attól akár kilométerekkel távolabb,
egy fűtőműben vagy fűtőerőműben történik, ahonnan forró vizes vezetékek
szállítják a lakásokba a meleget. Energetikai szakemberek szerint a városi
távhőrendszerek mentesíthetik a lakóközösségek élettereit a helyben keletkező
légszennyezéstől, ezzel hozzájárulhat a daganatos betegségek és az asztmások
számának csökkenéséhez. Sőt, a távhőt használók nincsenek kitéve az otthoni
szénmonoxid-mérgezés veszélyének sem.

A távhő környezeti előnyeinek egyike, hogy képes az erőművek
hulladékhőjét hasznosítani. A Magyarországon felhasznált távhő közel 70%-át más
energiatermelő tevékenységek melléktermékeként keletkező hulladékhőből nyerik.
A hulladékhő-hasznosítás éves szinten 2,2 millió tonnányi széndioxid-kibocsátás
megakadályozását eredményezi. Emellett a távfűtéses rendszerek hatékonyan fel
tudják, illetve tudnák használni a megújuló energiákat is. Ráadásul, mivel a
távhőrendszerek több háztartást látnak el, a megújuló energiák egy háztartásra
jutó költségei alacsonyabbak, mint egy családi háznál. Előnyei miatt a
távhőszolgáltatás sok európai városban, például Bécsben is, kifejezetten
kedvelt, versenyképes, a helyi és országos politika által céltudatosan
támogatott rendszer.

 

Magyarországon a helyzet komplikáltabb

Az összes magyarországi háztartás kb. 17%-a használ távhőt,
melyet nagyrészt hagyományos, nem megújuló energiaforrásokból állítanak elő
(földgáz, szén), de akadnak faaprítékot és geotermális energiát hasznosító
erőművek is. A távhőrendszerek többségét az 1960-70-es években építették, főleg
ipari fogyasztók számára, és csak mellékesen elégítették ki a háztartási
fogyasztók igényeit. A speciális ipari igények kiszolgálására nagy, tartalékokkal
rendelkező rendszereket hoztak létre, amelyeknek elsősorban a biztonságos
ellátást kellett garantálniuk, az energiatakarékosság csupán másodlagos
szempont volt. Az ipari létesítmények távhőigénye az évszakok, fűtési szezonok
váltakozásától független, ezért a nagy igényt folyamatosan kielégítő
rendszereket kíván. Az ipar visszaszorulásával azonban megmaradtak a számukra
kidolgozott, energiapazarló műszaki rendszerek, amelyek költségeit a továbbra
is a fizetik távhőt használó háztartások. Így az is megoldandó
műszaki-gazdasági feladattá vált, hogy a lakossági fogyasztók nagyrészt csak a
fűtési szezonban igénylik a fűtést.

A drága, 20-25%-kal drágább távhő helyett sokan választják
az egyedi – általában gáz – fűtést. A magas ár oka, hogy a hő előállításához és
rendelkezésre állásához szükséges berendezések állandó költségeit akkor is meg
kell fizetni, amikor egyébként nem vásárolnánk hőt, például nyáron. Ehhez még
hozzájárul az is, hogy a távhőszolgáltatók általában nem maguk termelik meg az
értékesített hőt, hanem egy másik erőműtől vásárolják. Az erőművek és a
távhőszolgáltatók között sokszor 10-20 éves, hosszú távú megállapodások
szabályozzák a hődíjakat és az állandó költségként megjelenő
teljesítménydíjakat. Ez azt jelenti, hogy hiába spórolunk a távhővel, hiába
fektetünk energiahatékonysági beruházásokba, ezek miatt a szerződések miatt nem
lehet jelentősen mérsékelni a díjat. Az alapdíj marad, csak a hődíj
csökkenthető. A távhőszolgáltatók magas állandó költségei gyakran ésszerűtlenné
teszik a megújuló energiák alkalmazását is, mert ezek nem csökkentik a magas
fix költségeket.

A távhő borsos árának további oka, hogy a hőerőművek hiába
vásárolnak nagy mennyiségben földgázt, amit aztán hővé alakítanak, nem kapnak
nagyobb árkedvezményt, mint a gázszolgáltatók. A távhő esetleges környezeti
előnyeit még közvetve sem jutalmazza az állam.

 

Pedig

Annak ellenére, hogy nem igazán látszik a kitörési pont a
nagyobb távhőrendszerek jelenlegi áldatlan állapotáról, azért vannak örvendetes
kísérletek. Magyarországon több kisvárosban, például Győr, Szombathely,
Körmend, Szigetvár, Hódmezővásárhely városában, sikerült megvalósítani kisebb,
gázmotorokat és/vagy megújuló energiákat is alkalmazó távhőszolgáltatást. A
megújuló energiákat jellemzően a kisebb távhőrendszerek (pld. falufűtés) hasznosítják,
amelyek szilárd biomasszát, biogázt, geotermális energiát és napenergiát
használhatnak energiaforrásként. A település teljes távhőigényét biomasszából
nyerik például Szigetváron. Mintaértékű megoldás a Pornóapátiban létesült, a
közeljövőben napkollektorokat is alkalmazni kívánó bioszolár fűtőmű.
Hódmezővásárhelyen régóta használnak geotermális energiát a városi
távhőrendszerben. A kisméretű távhőrendszerek közül nemzetközileg is kiemelkedő
új mintaprojekt a Kistelek városban megvalósult mini távhő, ami több városi és
megyei intézmény (nyugdíjasház, iskola stb.) teljes hőellátását biztosítja
geotermális energiából. 2004-2005-ben pár nagyobb erőmű, mint Pécs,
Kazincbarcika, Ajka is átállt a biomassza alapú üzemelésre. A hirtelen megugró
kereslet miatt megnőtt a biomassza ára, és sokak szerint ijesztő méreteket
öltött az erdők „kiürítése”. Az árnövekedés és a tüzelőanyag-hiány a
biomasszára épülő új távhőrendszerek korábban gazdaságosnak ítélt működését
veszélyezteti. Ami kicsiben működik és példamutató, nem biztos, hogy nagyban is
társadalmi előnyöket kínál.

 

Máshol

Dániában a háztartások közel 60%-a távfűtött; a
távhőszolgáltatás költsége átlagosan 20%-kal alacsonyabb, mint az egyedi
földgázfűtésé. Jellemző példa Maribo-Sakskøbing városában működő, 1999-ben
létesült szalmaerőmű, amely 10 ezer háztartás részére termeli meg a szükséges
villamos energiát, miközben a hulladékhő hasznosításával a város távhőigényének
90%-át biztosítja. Az erőmű a helyi gazdáktól felvásárolt szalmát és egyéb
biomasszát hasznosít.

 

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 13. számában.

Kép (A Hundertwasser által tervezett bécs-spittelaui
hulladékégetőmű és távhőközpont) [cc] Emiliano