• Nyomtatóbarát változat
  • Oldal küldése ismerősnek

A szutyok fenomenológiája

2006.06.17. /

Mosakodunk. Van, aki szappannal. Van, aki tusolókrémmel. Van, aki a sajtó nyilvánossága előtt. Van, akiről már soha senki le nem mossa…

Tisztálkodási szokásaink igen eltérőek, s bár jó páran vannak, kiknek egyetlen életambíciójuk, hogy magukat megfelelően impregnálva s alapozva legalább olyan akkurátusan legyenek ki- és előkészítve, mint Munkácsy Mihály vásznai, a végeredmény mégiscsak megkérdőjelezhető. A tökéletes higiénia állapotának illúziója ugyanis alapvetően forgalmazásfilozófiai kategória, mely empirikus módszerekkel még abban az esetben sem igazolható, ha laboratóriumi oxigénsátorban is kívánjuk eltölteni hátralévő napjaink. Ahogy arról is csak homályos sejtéseink lehetnek, mely adalékanyagoktól van enyhe szappan íze minden zacskós levesnek.

Szemügyre véve a hirdetések százait, az a benyomásunk támadhat, hogy a különféle krémek, alapozók és más kenőanyagok vonatkozásában testünk oly alapos, tudományos gondoskodást igényel, mint egy űrhajó, melynek ki kell állnia a fellövés s a légkörbe való visszatérés jelentős megpróbáltatásait. Nem mondom, akad valóban, kinek minden reggele egy valóságos tisztasági űrkilövés, estéje fertőtlenítőszereinek sűrű atmoszférájába való, lángoló arcú visszatéréssel telik, egész napja során pedig legalább annyi kemikáliát használ el, mint a Challenger több éves pályafutás alatt, mégsem hiszem, hogy a szó legtisztább értelmében higiénikusabban élne, mint aki csak alaposan mosakodik. Azt sem állítom persze, hogy a helyes út a szappan bojkottálása volna, s hogy az ember csak nagyobb esőzések alkalmával öblítse le teljes testfelületét, ám úgy tűnik, átestünk a flakon másik oldalára; valahogyan elborítottak minket a fertőtlenítőszerek hullámai, s testbarát baktériumok milliárdjait pusztítjuk el makacsul. Azt mondom, tanuljuk meg szeretni őket, viselkedjünk velük toleránsabban, s fogadjuk el, ők valójában integrális életünk részei. Valahogyan úgy bánunk testünkkel is, ahogyan a szellemünkkel - ódzkodunk már mindentől: politikától, művészettől, bármitől, ami jótékonyan mozgásba hozná fáradt és elpuhult szinapszisaink -, immunrendszerünk is renyhe, a kellő stimuláció hiányában pedig éppolyan védtelen a valódi fertőzésekkel szemben, mint a bulvársajtóból tájékozódó átlagember a választások előtt. Igaz, „feljegyzésre méltó az is, hogy a vatikáni levéltárban van egy irat, amit a magyarokhoz kiküldött hittérítők ellenőrzésével megbízott apát küldött jelentéstételként a pápához, s amiben többek között így panaszkodik: a küldött hittérítők közül sokan felvettek máris barbár magyar szokásokat, csuháik alatt magyar módra gyolcs alsóruhát viselnek, és naponta kétszer is megferednek". És az is bizonyos, hogy mára népességünk egy része általában leszokott erről a régi, jó szokásról, azt mégsem tartom követendőnek, hogy szervezetünk elsődleges védelmi vonala ellen naponta oly mérvű vegyi támadásokat intézzünk, amilyeneket például az e termékek forgalmazására szakosodott multi-level marketing cégek agilis munkatársai szoktak alkalmazni ellenünk.

Konszenzusra kéne valahogyan jutnunk a higiénia terén! Mi a jó arány? Mi a szükséges, s mi az elégséges? Mikor mondhatjuk magunkat kielégítően tisztának, s mikortól vagyunk sterilek, mint műtét előtt a szike? S egyáltalán, nem ott van-e a probléma gyökere, hogy eltűrjük a gyártók, kereskedők és reklámozók szabadcsapatainak munkálkodását, melynek során addig mossák, mángorolják, fehérítik és fertőtlenítik az agyunk, amikorra már gondolkodásunk is alkalmatlan a védekezésre? S nagyanyáink - kik a harcászati tisztítószerek hiányában is nagyobb egészségben éltek le jó pár évtizedet - minden megbízható tanácsa úgy olvad el az ígéretek savában, mint az élményfürdőre vágyó megtévedett egy kád Domestosban? A „megszokol" rádió ontja, árasztja a friss illatokat, csak úgy habzik a szája a narrátoroknak - van, aki fehérít, van, aki a perem alatt is, van, aki hidratál, van, aki bizserget, s van, aki csak magában bizsereg. Van, akit mindez megnyugtat: én magam láttam már olyan fürdőszobát, melyben mindenfelé annyi vegyszer állt titkos tubusokban, hogy nem is értettem, mosakodni hol marad egy talpalatnyi hely? Ennyi csodaszerhez már kémikusi diploma, de legalább gyógyszerészi bizonyítvány szükségeltetik. Lehet, hogy ha az ember mindet magára kenné, csak be kéne tekerni fóliába, s jobb állapotban maradna fenn, mint II. Ramszesz a hármas koporsóban. Vagy nem. Lehet, hogy csak egy marék illataroma maradna utána, meg egy kisebb vagyon a vegyipari cégek kasszáiban.

Ez az egész, lássuk be bátran, kissé büdös, akárhogyan is dezodorálják. Annak a pénznek, bizony, testszaga van. Vért és verejtéket nem kímélve párolják ki az ember józan eszét. S nem csak az a kérdés, vajon mi biztonságban vagyunk-e a baktériumoktól, hanem az is, a Föld nincs-e veszélyben a mi „tisztaságunk" következményei miatt? Ha a végső baj bekövetkezik, abból már nem fogunk kimosakodni, az bizonyos. Míg eladják nekünk saját álmainkat egy jó, tiszta és gondoskodó világról, egyre törékenyebbekké tesznek minket is; jövőnk egyre védtelenebb, vékonyabb, míg el nem pattan, mint a fürdőkád szélén a szappanbuborék.

 

Megjelent a Tudatos Vásárló 7. számában 







  • Nemzeti Fejlesztési Minisztérium,
    a fogyasztók érdekében