– Beszélgetés Hluskó Gizella színházi kalapkészítővel –

Ehhez a varázslathoz azonban egy nagyon speciális és
minden pontján tökéletesen összehangolt gépezet működése szükséges. Olyan
alkotók, mesterek munkája, akik kifejezetten e varázsvilág megteremtésén
szorgoskodnak. Ilyen Várady Gizella színházi kalapkészítő is: bármely korszak
számtalan stílusú fejfedőjét, parókáját, esetenként szakállát „faragja” a
színészek fejére. Színházi kalapos nagyon kevés van – a jó pedig annál inkább
„hiánycikk”. Így megrendelésben nincs hiány, ahogy mondani szokás: jó bornak nem
kell cégér; a munkák folyamatosan egymást érik és csak halmozódnak. Utánpótlás,
amire nagy szükség lenne, pedig nincs.

–  Miként lesz az ember színházi
kalapkészítő?
– Az úgy alakult, hogy a nővérem után én is egyetemre
készültem, de volt egy „szabad” évem. Mindegy, gondoltam, addig is kell valamit
csinálni, és mivel az apám a Jelmezkészítőben dolgozott, reméltem, hogy
felvesznek tanulónak a varrónőkhöz. Másnap kiderült, hogy már felvettek mást, de
keresnek valakit a kalaposokhoz. Jól van, hát akkor legyen! Két hét próbaidő a
nyáron, és ha jól megy, akkor felvesznek tanulónak. Amikor először varrni
mentem, még ruhát is vittem. Megkérdezték, hogy „Jött?” „Hát igen.” – feleltem.
„Na jó, akkor már maradjon”. Így kerültem a kalaposokhoz. Nemrég találtam meg a
nyugdíjhoz egy kimutatást, amelyen ez áll: „a ledolgozott órákhoz 45 fillér lesz
kifizetve”.

– Itt hogyan adták át a szakmai ismereteket?
Mi volt a tanulás folyamata?
– Először adtak egy mintát és egy
rajzot, hogy varrjam meg. Akkoriban volt idő gyakorolni. Volt egy főnököm, aki
nagyon türelmes volt: mutatta a mintát, és adta a kartont, hogy csináljam meg,
van rá idő. Ez így ment egy évig, volt munka, de szerencsére idő is volt rá.

– Hogyan találják meg a munkák?

– Kalapos nincs a színházaknál. Pár helyen, például a Nemzetiben
volt, de nagy részében nincs. Az Operettben is csak karbantartó volt, de kalapos
nem. Így lehetőség szerint dolgozom ide is, oda is. Forgok magam körül. A
„Jelmezben” a főnököm kiadta a munkát. Az Operában az ember találkozik
tervezőkkel, akik aztán már megkeresik személyesen. Ha a tervezőnek máskor is
kell valami, akkor hozzám fordul.

– Mondhatjuk, hogy az ember önmaga munkájával
próbálja magát hirdetni?
– Én csinálok fiú- és lánykalapot is. Ez
ritkaság, mert inkább specializálódni szeretnek. Az az igazság, hogy régóta
hiány ez a szakma, és ha elterjed az emberről, hogy jól dolgozik, akkor a többi
tervező is utánakap. De hát mindehhez nincs mindig hétvége, nyaralás, ha van
munka, akkor dolgozni kell. A színház nem vár. Van olyan, hogy az utolsó
pillanatban a masinisztákkal küldetik fel az anyagmintákat, nekem is velük kell
leküldeni vidékre a kész munkákat. 

– Ha ez egy ilyen keresett szakma, akkor
miért nincsen igazán utánpótlás?
– Mert időigényes, macerás. Ha
munka van, akkor nincs alvás. Volt régen olyan, hogy egy héten nyolc órát, ha
aludtam. Sokáig ez nem volt gond, mert nagyon élveztem, amit csinálok, de most
már azért szeretek aludni is egy kicsit. Viszont sok fiatal ezt nem vállalja. Ha
rájönnek, hogy valakinek van egy kis kézügyessége, inkább elhívják a maszek, jól
fizető munkákra.

– Nincsenek tanítványok?
– De,
mindig felbukkan valaki az ember mellett, de vagy nagyon az alapoktól kell
kezdeni –  hogyan kell befűzni egy tűt –, amihez nincs már türelmem, vagy
elkezdenek dolgozni, aztán kikopnak. Jön a fiú, a család, és annyira túl jól
azért nem fizetik meg a kalaposokat, így aztán elszivárognak. Nem kitartóak a
tanítványok, pedig ezt csak így lehet. Kitartással, szeretettel. Meggazdagodni
nem lehet belőle.

– Mekkora teret engednek a tervezők, a
voltaképpeni „kuncsaftok”?
– Ezt tervezője válogatja. Van, aki oda
sem jön, és van, aki minden öltésbe beleszól, noha a kalapokat nem a műhelyben,
közelről, kézből kell nézni. A néző a színházban távolról, bizonyos fényekben
látja a fejfedőket, szóval nem mindegy az összhatás. Persze a filmen más mindez,
mert ott léteznek közeli beállítások, mások a fények, a bevilágítás.
Jó
lenne látni a ruhaterveket is, nem csak a tervező kiragadott elképzeléseivel
találkozni. Sokan ráböknek az utcán egy „civil” tucat-kalapra, hogy olyat
szeretnének látni, ezekbe beleőrülök! A színházi kalap nem ilyen, utcait nem
lehet és nem is tudok igazán csinálni. Azt egy gépsor gyártja tucatra, én ezt
nem tudom levenni.

– Van kedvenc stílusa?
–
Egyiptomot és a Nabuccót szeretem. Most ugyan az Álarcosbált kell szeretnem, de
komolyra fordítva a szót, az ókort szeretem leginkább csinálni. Ilyenkor a
fejeket is el kell készíteni: kendőket és parókákat is, az asszírok szakállát.

– Milyen anyagokat használ?
–
Igazából nincs nagy válogatási lehetőség, amit hoznak, abból kell kalapot
készíteni. Másrészt azt kell használni, amit lehet kapni. Mindent
helyettesítünk. Nincs már lószőr vagy vastag filc, mert ezeket gőzölni, nyúzni
kell, szóval valami más, erős, speciális anyagból kell kiindulni. A tervező
hozza az összes használandó anyagot, azt kiterítem a műhelyben, és akkor
kezdődik a válogatás, hogy melyik anyag mihez jó. Egyedül Kőszegen gyártanak
olyan erősebb anyagokat, amiket használunk. Régen Pesten is volt egy szaküzlet,
ahol minden kelléket megvehettünk, mára csak a sima üzletek maradtak, ahol a
vékonyabb filcek és a hétköznapi anyagok vannak forgalomban. Azokból kell
ügyeskednünk.

A cikk a Tudatos Vásárló 2-3. számában jelent
meg,
2004. júliusában.